A legtöbbet természetesen az ezen az internetes címen található hely, ahol a Kedves Olvasó most is olvassa a sorokat. Ez „A” blog. Ezen belül is a főoldal (ahol most is éppen vagyunk): a Napló a megjelenési helye a legtöbb aktualitásnak, de ezek egy része azután innen átkerül a megfelelő rovatba (jobb oldali menüsor). Időnként azonban előfordulhat, hogy egy-egy új anyag eleve „csak” valamelyik rovatban jelenik meg, ezért érdemes lehet azokat is böngészni.
   Egyéb hasznos tudnivalók jobbra fent az Útmutató a bloghoz és A kereső használata menüpontban.
    A blog Facebook, Instagram, Tik-Tok, X (Twitter) oldalai a figyelemfelhívást szolgálják egy-egy új anyagra, bejegyzésre, többnyire egy kép, esetleg néhány szó segítségével, de nem kivétel nélkül minden esetben jelzik, hogy van valami új! Maga az új anyag ezeken nem jelenik meg, fel kell keresni értük az mnsz-blog.gportal.hu-t. A Youtube oldalon hangképek és videók érhetők el, önálló anyagként vagy valamelyik íráshoz kapcsolódva.
   A blognak van hírlevele, feliratkozás a bal oldali menüsor alján. A hírlevelek egyrészt szintén a figyelemfelhívást szolgálják – ezek sem kivétel nélkül minden esetben jelzik azonban az újdonságot! – másrészt fontos tudnivalókat továbbíthatnak.

Mit szólsz hozzá?

Kálmán Imre operettjét, A Csárdáskirálynőt mutatta be az MNSZ, Béres Attila rendezésében. Ebből az alkalomból a blog háromrészes sorozatot közöl. Az első részben a szerzők és a darab miskolci vonatkozásait  ismerhették meg  , a másodikban 107 évvel korábbra tértünk vissza, 1916-ba, a magyarországi bemutatóját követően 10 nappal későbbre, hogyan látta, milyennek érezte az akkori közönség az újdonságot, akkor készült fényképekkel a darab szereplőiről, jeleneteiről  . Az utolsó rész korábbi miskolci előadások emlékét idézi.

A plakátfotók az MNSZ emeleti társalgójában a 2023-as bemutatóhoz kapcsolódó kiállításon készültek.

Az 1917-es plakáton:
"Január hó 7-én
Este fél 8 órakor, rendes helyárakkal:
Ujdonság.   Itt először.   Ujdonság.
CSÁRDÁSKIRÁLYNÉ
Operette 3 felvonásban"
Azaz mindössze két hónappal a magyarországi bemutató után már a miskolci közönség is tapsolhatott a "Csárdáskirálynénak" 



 

„Honthy Hanna egész kivételes népszerűségére jellemző, hogy a miskolci közönség részéről közel négyszáz aláírással az a kérés érkezett a színház igazgatóságához, hogy Honthy Hannát a Csárdáskirálynő címszerepében szeretnék látni. A színház igazgatósága Honthy Hanna elé terjesztette a miskolci közönségnek ezt a kívánságát, aki örömmel vállalkozott rá, hogy a Csárdáskirálynő címszerepében fellépjen. Így tehát a Csárdáskirálynő Honthy Hannával a címszerepben valóban „közkívánatra” kerül színre.”




 

 

 

 

* A Miskolci Nemzeti Színház neve egy időben Déryné színház volt. Bővebben erről itt: .

** Érdekes megfigyelni, hogy az 1954-es kritikában hogyan "küzd" a szerző két alapvetően ellentétes tendencia összhangba hozásával, igazolásával, nevezetesen, hogy az operett műfaját akkoriban nem tekintették haladónak, viszont a közönség továbbra is imádta...

*** Az előadásképek nem voltak részei az idézett írásnak.

Kálmán Imre — Lehár, Huszka, Jacobi mellett — a magyar operett-zene legjelentékenyebb úttörője volt. Üde, színgazdag melódiái egy-egy bemutató után szájról-szájra keltek, közkinccsé váltak. A Csárdáskirálynő dalai négy évtized próbáját állták ki, ma is üdítő varázsuk van, sajátos az ízük, zamatuk, humor és pajzán kedv, hangulat árad belőlük. A Kálmán-melódiák ismertek világszerte, népszerűek a Szovjetunióban is. A Csárdáskirálynő zenéje, énekszámai állandó, kedvelt műsordarabjai rádiónak, hangversenyeknek, műsoros estéknek. Békeffy István és Kellér Dezső a felfrissített szövegkönyvvel alkalmas keretet nyújt arra, hogy az operett egész zenei anyaga együtt kerüljön a közönség elé. A friss szövegkönyvnek elevenebb a cselekménye, több benne a humor és szatirikus elem, gátlástalanabbá gúnyolja ki a Habsburg monarchia levitézlett arisztokráciáját, s még meg is toldja a régi garnitúrát egy szenilis főherceggel. Az operett egykori közönsége természetesen más szemmel nézte az operettet, mint a mai közönség, amely tudja, hogy a század elején vígan tobzódó „felső tízezer“ már haláltáncát járta, amikor még azt hitte: országok, népek, az egész társadalom csak azért van, hogy ők mulassanak. Tudja, hogy az Edvin hercegek, Bóni grófok, Stázi grófnők, de a Kerekes Ferkók, Miska főpincérek. Sylviák és Cecíliák is az imperialista monarchia haldoklásának tünetei voltak Mulatságuk addig tartott, amíg — kimulatták magukat a történelem színpadáról. A szövegkönyv felfrissítői arra törekedtek, hogy egyes alakokat — Miska főpincért, Sylviát, Cecíliát, Kerekes Ferkót — bizonyos

osztályöntudattal ruházzanak fel. Közönségünk azonban jól tudja, hogy a társadalom forradalmasítását — még polgári vonatkozásban sem — lehetett várni a mulatók légkörétől megfertőzött lokál-főpincérektől, törzsvendégektől és orfeumi csillagoktól. Ezek éppen úgy, mint Edvin, Leopold Mária, Bóni, vagy Stázi a polgári operett szerep-kelléktárának alakjai, mint a későbbi vezérigazgató, gépíró, könyvelő, bankszolga, vagy az eladósodott huszárfőhadnagy, gazdag földbirtokosnő, szobalány, tisztiszolga garnitúra. A világsikeres operettet Bozóky István igazgató újszellemű rendezésében mutatták be. Segítőtársa volt az operettrendezés terén régebbi gyakorlattal rendelkező Beleznay István, akinek tapasztalatai szintén érvényesültek az előadás előkészítéséiben. Déri Éva, aki a „Nem magánügy“’ című szovjet vígjáték ügyes megrendezésével igazolta jeles képességeit, szintén részese a Csárdáskirálynő jólsikerült rendezésének. Amikor a nyitányba sűrített ismerős dallamok Virágh Elemér karnagy vezényletével felcsendülnek a zenekar hangszerein, majd a függöny felgördülte után előtűnik a valóságos orfeum illúzióját keltő pompás díszlet, feltör a közönség tapsa, előrevetítődik az előadás átütő sikere. Az első énekszámok, Sylvia belépője, a „Lányok, a lányok, a lányok angyalok“ — „A szerelem furcsa jószág, a szerelem egyszer sújt” — "Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád“ — „Hajmási Péter, Hajmási Pál“ és a többi tartós életű dal után felforrósodik a nézőtér hangulata. A közönség általában jól tölti be a kulturált néző szerepét, helyesen reagál a régi „előkelő társaságok“ erkölcseit, szokásait, érintkezési formáit kigúnyoló jelenetekre, mint például a párbajhistória, a főúr-főpincér viszony, az urakat ujjai körül forgató vénróka főpincér, a feneketlen tobzódástól gyomorbajos urak és hölgyek karlsbadi lebzselésének jeleneteire. Szívesen és lelkesen fogadja a nemesebb veretű magyar operettzene értékes hagyományait, s tüntető tetszésnyilvánításaiban igazolódik az, hogy fejlett tömegeink éles különbséget tudnak tenni a klasszikus veretű könnyű zene és a futószalagon gyártott lélektelen, kozmopolita jellegű táncdalok között, amelyeket Kodály Zoltán találóan bélyegzett zenei ponyvának és amelynek újabb elburjánzása ellen éles harcot kell folytatnunk. Emlékszünk arra, hogy a polgári operettnek „törvényszerű“’ négy szerepköre volt: primadonna, bonviván, szubrett és táncoskomikus. E szerepkörök kialakulásával együtt kikristályosodtak a polgári operett-színjátszás szabványai. A primadonna és a bonviván az együttestől szinte független, külön életet élt a színpadon, ők képviselték a csillogást, ragyogást, a szubrett és a táncoskomikus — esetleg még a buffó — szolgáltatta a humort, a könnyed mulattatást. A sztárrendszer kialakulásával azonban a primadonna és a bonviván mellett az együttes többi tagja hovatovább körítéssé, a két főszerep színpadi kiszolgáló személyzetévé vált. Végül a polgári operett nem is szolgált más célt, mint a sztár népszerűségének anyagi kiaknázását. Az operettrendezés módszerei is ehhez a célhoz igazodtak. Most, amikor azt látjuk, hogy a primadonna (Karácsonyi Magda) és a bonviván (Simor Ottó) szerepe épp oly szerves része az összjátéknak, mint bármely másik szerep, kitűnik az éles különbség a régi polgári operettrendezőiknek és Bozókynak — a Sztanyiszlavszkij tanításain nevelődött rendezőnek — munkája, módszere között. A korszerűen rendezett operettben minden szerep az eszmei mondanivalót, a zene, próza, tánc szerves egységét, a valóság színpadi megelevenítését szolgálja, nincs „kifeléforduló“, öncélú játék, s a tömegjelenetekben is érezzük a szereplők egymáshoz és a cselekményhez való kapcsolatát. Karácsonyi Magdát (Sylvia) primadonna szerepében is kedves egyszerűség, bájos szerénység jellemzi, ezzel azonnal megnyeri a közönség tetszését. Énekhangja a szép új művészi feladat izgalmai közben egy-két helyen megcsúszik, de ez nem von le semmit egyébként sikerült énekes teljesítményének értékéből. Simor Ottó, (Edvin) sem a régi, önmagával eltelt bonviván-tipus. Alakításában nem Simor, hanem Edvin jelleme érvényesül, kedves közvetlenséggel illeszkedik az együttes játékába, anélkül hogy bármelyik helyzetben szereptársai fölé igyekeznék emelkedni. Énekhangja máris csiszoltabb, mint első nagy énekes szerepe (Joó Ádám) bemutatóján volt és különösen piánói simán árnyaltak a magasabb regiszterekben is. Magas fortéiban még érződik bizonyos nyerseség, amit azonban jó iskolával, hangja előbbrehozásával hamarosan kiküszöbölhet. Közönségünk nem kíván komázni az üresfejű, léha Bóni gróffal és nem érzi szívügyének, hogy sikerül-e Stázi grófnővel összeházasodnia, de lelkesen megtapsolja, szívébe zárja a figurát hűen megelevenítő, a mulatságos bonyodalmat extra babérok igénye nélkül szolgáló 

Beszterczey Pált. És melegen ünnepli a régi szubrettek fegyvertárát mellőző Görög Marát, aki könnyed természetességgel formálja meg az arisztokrata kompánia egyetlen eleveneszű tagját, Stázi grófnőt. Nádassy Anna, a „csillagkeresztes dáma"

rangra törő Cecília, az egykor ünnepelt „Csárdáskirálynő“’ megszemélyesítője, Pethes Ferenc, a minden hájjal megkent Miska főpincér sok derűt keltő alakítója, Vereczkey Zoltán, mint a pesti éjszakák lovagja, az orfeumi ős-törzsvendég — a ferencjózsefi korszak éjszakai világának egy-egy típusát keltik életre. Az arisztokrácia legütődöttebb alakjait Takács Oszkár (Leopold Mária herceg) és Némethy Ferenc (Ferdinánd főherceg) alakítják jó komikai érzékkel, Vértes Lajosnak sikerült az udvari körök jellegzetes katonatisztjét megformálnia. Az előadás prózai vonatkozásaiban részletekig gondos kidolgozásban került a közönség elé. A rendezésnek gondja volt arra, hogy még a statisztaszerepek is élettel kapcsolódjanak az összjátékba. A zenei részről ugyancsak elmondhatjuk, hogy a zenekar, az énekkar, az énekesek munkájának előkészítése külön-külön alapos volt, de a bemutató előadáson még hiányzott a zenekar és a színpad teljes összhangja. Előfordult, hogy az énekesek túlságosan eléje szaladtak a zenekari kiséretnek, de még gyakoribb volt, hogy a zenekar vágott elébe az énekes szólamoknak. Kétségtelen, hogy e hibák oka az operett prózai, illetve zenei kidolgozására szánt idő aránytalan megoszlásában keresendő. Az ilyen hibák a további előadások gyakorlatában kiküszöbölődnek, de kívánatos, hogy a jövőben a bemutató közönségének műélvezetét se zavarják ilyen hibák. Egyébként az előadás egésze gördülékeny, folyamatos és mindvégig hangulatos, szerves egészet alkotott. Megérdemelte a kirobbanó sikert. Ütő Endre a már említett első felvonásbeli díszlet valósághű megoldásán felül külön dicséretet érdemel a harmadik felvonás karlsbadi színjének ötletes, hangulatos megoldásáért. Rimóczy Viola a stílusos táncszámok betanításával járult a siker megalapozásához. (Hajdú Béla)

1954-ben a színház szilveszteri műsorának része volt egy különleges "Csárdáskirálynő előadás" is, a "Csárdáskirálynéni (avagy vidám szilveszter az orfeumban)".


 

 

 

Csapó János, Máthé Éva, Várhegyi Éva

 

 

Film-Színház-Muzsika:

Déli Hírlap:

Kritika az Észak-Magyarországban:

  Kálmán Imre nagyoperettje, A Csárdáskirálynő körül sokféle mítosz alakult már ki. Ezek közül az egyik arról szól, hogy ha egy színház vissza akarja nyerni a közönségét, felújítja A Csárdáskirálynőt, mert az a legbiztosabb siker. Tény, hogy A Csárdáskirálynő az ötvenes évek derekán történt újraírása és többszörös felújítása során szerte az országban és annak határain túl mindig sikeres volt, mert Kálmán Imre muzsikáját elrontani művészet, Kálmán melódiái mindig megragadók, a bugyuta történetre meg ki figyelt oda. Lehet, hogy némely nézőket érdekel, vajon a főhercegi pár fiának és a sanzonettnek a szerelme miként alakul, s hogy miként derül ki, hogy a főhercegnő maga is sanzonett volt valaha, de mindez másodrendű kérdés. A Csárdáskirálynőben a lényeg Kálmán Imre muzsikája, a látványos játék, a szép dalbetétek jó interpretálása, s nem utolsó sorban az egész történetet átszövő humor.
   A Miskolci Nemzeti Színház mintegy egy évtizednyi kihagyás után újra műsorra tűzte a Csárdáskirálynőt. (A fentebb említett közönség visszaszerzéshez ez esetben talán nincs köze a darabválasztásnak.) A darab rendezésére Jancsó Miklóst, a világhírű magyar filmrendezőt hívta meg, aki újabban mind több színházi rendezéssel is okkal hívta fel magára a figyelmet. Természetesen Jancsó Miklóstól nem a negyed századon át agyonnyúzott Csárdáskirálynő ismételt színpadra állítása volt elvárható, ami most látható a Miskolci Nemzeti Színház színpadán, lényegileg csak zenéjében, dalaiban azonos az ötvenes évek derekától játszott változattal.
   Stein és Jenbach hajdani bécsi librettó szerzők eredeti ötletéhez nyúlt vissza a darab átírására vállalkozó Hernádi Gyula, Jancsó állandó alkotótársa. E történetnek a magva, hogy egy főhercegi család fia rangon aluli házasságot akar kötni, hátat akar fordítani családjának és ezt a környezete ellenzi, amiből számos bonyodalom adódik, erre a változatra épül fel Hernádi új története, mint ahogy erre épült legutóbb a Kellér-Békeffy átírta szöveg is, amelyben a családját elhagyni akaró, a kis sanzonettbe szerelmes főhercegi sarj egyenesen trónörökös, ráadásul éppen az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse és ha már idáig eljutott Hernádi, természetes nála, hogy ismert „történelemfilozófiai blődli” aspektusából közelíti meg a témát és így kerekedik ki az a játék, amely egyszerre parodizálja a korábbi anekdotikus, érzelgős Csárdáskirálynőt és vele együtt az Osztrák-Magyar Monarchia egykori uralkodó köreinek világát. Mondhatja erre bárki hogy 1980-ban a gúny céltáblára tűzni a Habsburgokat nem nagy tett, ez igaz, de a Csárdáskirálynő nagyon szép zenéjét és az eredeti magra épülő történetet napjainkban másképp már eljátszani nem lehet, Ma már senki nem veszi komolyan a hajdani főhercegek világát, ma már csak idézőjelbe téve lehet életüket megjeleníteni. Hernádi a szerelmi történettel párhuzamosan megtűzdeli a történetet korabeli politikai vonatkozásokkal, fejtetőre állítja a különböző kapcsolatokat, szituációkat és eljut egészen a trónörökös pár szarajevói lelövetéséig,  amit persze nem kell komolyan venni, hiszen egy operettben nem halhat meg a bonviván és a primadonna, és ha a merénylet sem igaz, akkor talán világháború sincs, hiszen Kerekes Feri bácsi (aki olykor átváltozik Ferenc Józseffé) szerint az emberek szeretik a békés világot, s ez íme, egy újabb fintor. A főbb szereplők egyike-másika több szerepet játszik. illetve egyazon szerep több személyiséget takar, mert például a már említett Kerekes Feri bácsin kívül Miska főpincér alakjában is felsejlik az egyik főherceg és így tovább. A fekete-sárga világot kinevető, a régi operetthangulatot perszifláló, nagyszerű játékot produkál Hernádi és alkotógárdája. Ez itt szó szerint értendő, hiszen maga a darab a próbák során a szereplők és egyéb közreműködők segítségével alakult, változott, formálódott és a rendező Jancsó Miklós ötleteit és igen sok tekintetben segítette, formálta a résztvevők sok-ok ötlettöredéke.
   Jancsó, aki filmjeiben mindig súlyos történelmi-társadalmi problémákat fejteget és jár körül a maga nagyon is sajátos jelképrendszerével, most a színpadon brillírozott. Banovich Tamás díszletei között – egy hatalmas forgó lépcsőrendszer, amelynek másik oldala többféle rendeltetésű  - szüntelen mozgással, az énekkar, a tánckar és a szereplők ragyogó és szinte alig-alig leálló hullámoztatásával valóságos revükeretbe helyezte Hernádi történetét, bőséges lehetőséget adva a hagyományos operettek dalbetétjeinek, táncbetétjeinek, páros és kisebb csoportos jeleneteinek, lehetőséget biztosítva a színészeknek a akár még akrobatikus tehetségük megcsillogtatására is. Csillog ebben az előadásban minden és a bőkezű pazar csillogásában nemcsak az operett „követelmények” teljesítése, hanem azok parodizálása is tükröződik, mint a tükörbetétes díszletekben minden mozdulatnak a fonákja is. Kár, hogy a 2. rész talán kevésbé dinamikus, az 1. „fortissimóit” nem tudja túlszárnyalni.
   Persze, lesznek csalódások a nézőtéren, csalódnak azok, akik a régi Csárdáskirálynőt várják, a nagy nyitányokat, belépőket és a többieket és a szokvány történeteket, ám csalódnak azok is, akik Jancsótól valami mellbevágó, közönségpukkasztó dolgot, a sokféle alaptalan pletyka nyomán valamiféle botrányt várnak. Az egyetlen, jelképszerűen – föltehetően a századforduló fülledtségét, orfeumi világát szimbolizálandó – többször is jelenlévő hiányosan öltözött nőszereplő legfeljebb első megjelenésekor szokatlan, de látványa szervesen simul bele a játékba és elválaszthatatlan Jancsó jelképrendszerétől.
   A tömegmozgatás és a főbb szereplők tánca, a kartánc Móger Ildikó koreográfus és Ferdinándi Gáspár mozgásrendező dicséretére jegyzendő fel. Szakács Györgyi jelmezei korhűek, látványosak, szépek. A kar munkájáért Herédy Éva dicsérendő és feljegyzendő Galkó Balázs neve játékmesteri munkájáért. Külön kell szólni a zenekar igen jól teljesítményéről, Kálmán Imre muzsikájának nagyon szép tolmácsolásáról. A betanítás és a vezénylés (váltva) két karmester, Selmeczi György – a premiert ő dirigálta – és Kalmár Péter érdeme. Kritikákban ritkán említjük, de ez esetben itt megdicsérendő az ügyelő – Nagy László – és a színpadi műszaki dolgozóinak igen nehéz és igen nagy értékű munkája.
   Roppant sok színészt igényel ez a Csárdáskirálynő. Nincs mód valamennyi szereplő érdemi méltatására, igazi csapatmunka élvezői lehetünk, de feltétlenül szólnunk kell, ha csak röviden is Csonka Zsuzsa ((Sylvia) Perencz Béla (Edwin) debütálásáról. A primadonna és a bonviván szerepében bemutatkozó fiatal énekes páros igen nagy reményekre jogosít, első szereplésük bravúros énekesi és színészi teljesítmény. Csakúgy, mint a másik fiatal páros: Igó Éva és Mihályi Győző (Stasi- Bóni) dalos-táncos, akrobatikus ügyességű, csupa derű remeklése (Igónak külön elismerés jár a premieren betegen vállalt szereplésért.) A legfőbb szerepekben kitűnően komédiáznak a színház régebbi tagjai közül várhegyi Márta (akinek énekszámai igen nagy értékei az előadásnak), Ábrahám István, aki ugyancsak dalaival és humorával tűnt ki, Fehér Tibor és Körtvélyessy Zsolt (kitűnő humora, ezernyi apró ötlete e kettősnek). Feltétlenül megemlítendő még Dariday Róbert és Hídvégi Elek, mint remek derűforrások, továbbá Galkó Balázs, Tardy Balázs, Zsolnai Júlia kisebb szerepekben, Palóczi Frigyes (prológ), Krivjánszky István, valamint a tánckar és az énekkar. A főbb szereplők bővebb elemzést, méltatást érdemelnének, de itt nincs rá hely és lehetőség.
   Milyen hát az új Csárdáskirálynő? Más, mint amit megszoktunk. Látványos, szórakoztató, kellemes élményt adó. És aki előítélet nélkül ül be a nézőtérre, jól szórakozik. (Benedek Miklós)


Igó Éva

Hajdú-bihari Napló:

 

(Észak-Magyarország)

Déli Hírlap:

Észak-Magyarország:


 

 

Áron László és Seres Ildikó - fotó: Észak-Magyarország

 

 

 

Hozzászólások (1)

  A Határtalan napok határon túli vendége az idén Komárom lesz, november 2-4. között. Kiállítással veszi kezdetét a rendezvénysorozat, amely „Lehár Ferenc, a komáromi operettkirály”, zeneszerző, operettkomponista, karmester életét és előadói pályafutását mutatja be. Ugyanezen a napon két előadásra és egy irodalmi beszélgetésre invitálják a miskolci nézőket. A komáromi CSAVAR Színház előadása, a Fűje sarjad mezőknek Száz Pál regénye alapján készült, utána a szerző és az alkotók irodalmi beszélgetést tartanak. Este már a Komáromi Jókai Színház előadásában lesz látható Spiró György Prah című komédiája Anger Zsolt rendezésében.
   A második napon A beszélő köntös című zenés játék lesz látható, melyet Mikszáth Kálmán azonos című regénye alapján Varga Emese dramaturg alkalmazott színpadra. A zeneszerző Lakatos Róbert, a dalszövegeket Laboda Róbert írta.
   A harmadik napon a gyermekeknek és a felnőtteknek is kedvez a teátrum. Délelőtt N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című mesejátékát hozza el a Komáromi Jókai Színház, este pedig Schwechtje Mihály Az örökség című tragikomédiája lesz látható a társulat előadásában.

Mit szólsz hozzá?

Nem egyszer írtam már a színházi etikettről, s biztos vagyok benne, hogy fogok is még. Most, mielőtt folytatnám, csak négy mondatnyi idézet abból az írásból, amely a blog „Művelt úr a színházban” című menüpontjában olvasható teljes egészében, s szerzője Márkus László (1881-1948) író, kri­tikus, színházi és filmrendező, az Operaház igaz­gatója.
   „A színházi közönség nem néző­je, hanem részese az előadásnak, amely ünnepi kinyilatkoztatása a kultúrának. A művelt ember tiszteli a színházat, mert rokonul tartozik a művé­szethez. És a művelt úriember, mert tiszteli a munkások munkáját, a színházban eszerint viselkedik. Nem hangos, nem mutatkozik, a művelt úriem­ber ünnepi elfogódottsággal megy a színházba, ünnephez öltözik, ügyel külső és belső tisztaságára.”
   Urat, úriembert emleget az írás, de nyilvánvaló, hogy nincs szó csak az egyik nemre vonatkoztatott gondolatokról, a szerző, történetesen egy úr, általános érvénnyel gondol minden nézőre, legyen az nő vagy férfi.
   A cukorkapapír zörgetését, a nézőtéri evés-ivást, a telefonos ügyeket (csak nem állom meg ideszúrni: a Comédie-Française két nappal ezelőtti vendégjátékán is akadt egy középkorú hölgy, aki a 3. sorban ülve nem zavartatta magát, hosszasan írogatott a telefonján, többször is), a „mutatkozást”, azaz hangosságot, nézőtéri, előadás előtti és szünetek alatti szereplést, a színházba öltözködés kérdését – mind említettem már a blogon. Mert – Márkus Lászlóval értve mindenben egyet – bosszantanak, engem a másik nézőt, s akkor még nem is beszélve arról, hogy a színpadon állókat is zavarja mindezen tiszteletlenség, ha észlelik. Márpedig jó részét észlelik.
   A bosszankodás közepette miért érzem azt is néha, hogy azért van remény? Elég sok estén vagyok ott a színházban ahhoz, hogy ne csak egyedi eseteket, hanem tendenciákat is lássak. S nekem több esetben úgy tűnik, bizony az úgynevezett „még régi vágású”, idősebbek mellett az ifjú nézők – középiskolás korosztály és huszonévesek elsősorban – azok, akik példát mutat(hat)nának a közönség illően megjelenni és viselkedni nem tudó tagjainak (már ha valamennyire fogékonyak a jó példára). Ezek a fiatalemberek és ifjú hölgyek sokkal inkább színházba illően vannak öltözve sokaknál, egy-egy középiskolás bérleti előadásnál öröm rájuk nézni. Jó-jó, már hallom is: Persze, mert mondta nekik az osztályfőnökük, hogy ez a kötelező. Lehet, de akkor legalább ehhez szoknak hozzá. De az is lehet, hogy igényük is az igényesség! Ismerek konkrétan, akiknek igen! Itt pedig azt nem állom meg ideszúrni, hogy visszás látvány, amikor a középiskolások sötét öltönyben vannak, a lányok is alkalomhoz illően öltözöttek, de a kísérő pedagógus kolléga abszolút hétköznapi, utcai ruhában. Kollégát írok, mert magam is pedagógus vagyok és sokszor vittem színházba az osztályom, de ezt nem engedtem volna meg magamnak. (De igényesség az is – mai példa –, amikor a színház közösségi oldalán egy hozzászólásban tegezve oktatják ki a sokkal fiatalabb kommentelőt, s ő nem tegez vissza, határozottan, de udvariasan reagál.) Ezek a fiatalok nem egyszer figyelmeztetik egymást, ha valaki túl hangos a nézőtéren, nem az ő kezükben van PET palack (hanem a közép korosztály hölgyei csempészik be a táskájukban, hogy akár előadás közben is igyanak – nem hiszem, hogy nem lehet kibírni azt az egy órát, ami egy felvonás), nem ők zörögnek a cukorkák papírjaival és ha hiszik, ha nem, általában nem ők írogatnak az előadás közben a telefonjukon. Általában! - ezt írtam, hiszen azt nem állítom, hogy közülük aztán soha, senki. Azt viszont állítom, hogy én akárhányszor tapasztaltam előadás közben megszólaló telefont – és évek alatt azért volt sajnos nem egy, nem kettő, az kivétel nélkül felnőtt nézőé volt, sohasem a „gyerekeké”. Még egy megjegyzés, mit csináljak, valóban így van, általában a hölgyek a „ludasak” mind a felsorolt színházba nem illő viselkedésben. (Általában! Nem állítom, hogy férfiak sosem, én is láttam tőlük is rossz példákat. De jóval kisebb számban.)
   Miközben születik ez a bejegyzés, ezembe jut, írni fogok valamikor arról is, hogyan is illik elfoglalni a helyünket a nézőtéren (nem háttal araszolni a már bent ülőknek, köszönni a mellettünk helyet foglalt nézőnek…), de most a remény a témám. Remény arra, hogy az a generáció, amelynek tagjai – úgy tűnik sokszor –, inkább vannak tisztában a színházi etikettel, mint a tőlük idősebbek, meg is marad rendszeres színházba járónak és akaratlanul vagy akár akarva is példát mutat. Csodát tenni persze nem tudnak… vagy mégis?     

* Az illendő öltözködésről: "Ne így!" .
* Színház illemszabályokról: "A nézőtéri dolgozók tiszteletére" .
* Telefonos ügyekről: "Ezt most azonnal" és "Telefonos életképek" .

Hozzászólások (1)

Két estén vendégszerepelt a Miskolci Nemzeti Színházban a párizsi Comédie-Française társulata, Molière: Tartuffe című darabjával. Ma, a második estén az előadást közönségtalálkozó követte, ahol a francia művészek nagyon sok érdekes háttérinformációt osztottak meg a résztvevőkkel és szívesen válaszoltak minden kérdésre, felvetésre. Úgy sikerült, hogy én lehettem az utolsó hozzászóló. Két dologról beszéltem. 1. Elmondtam, hogy nagy öröm és igazi élmény volt látni ennek a neves társulatnak az előadását - ezt a jelenlévők tapssal erősítették meg. 2. A beszélgetés során korábban elhangzott, nagy figyelmet fordítottak mindig és máig is arra, hogy kimunkálják a saját módszerüket-stílusukat a klasszikusok mai, modern színrevitelére. Én elmondtam, hogy ez a Miskolci Nemzeti Színházra is kifejezetten illő megállapítás, majd emlékeztettem rá, hogy az elmúlt évadban itt is volt egy - szintén rendhagyó - Tartuffe produkció. Félig komolyan, félig tréfásan javasoltam, hogy meg kellene hívni Párizsba. Ezt is nevetéssel és tapssal nyugtázta a hallgatóság. Két kép az előadásból (Fotók: Jan Versweyveld / coll.Comédie-Française):




 

Mit szólsz hozzá?

Kálmán Imre operettjét, A csárdáskirálynőt mutatta be az MNSZ, Béres Attila rendezésében. Ebből az alkalomból a blog háromrészes sorozatot közöl. Az első részben a szerzők és a darab miskolci vonatkozásait  ismerhették meg  , az utolsó majd korábbi miskolci előadásainak emlékét idézi.

Ebben a fejezetben 107 évvel korábbra térünk vissza, 1916-ba, „A csárdáskirálynő” azaz akkor még – amint a színlapon láthatják –, a „Csárdás királyné” (de a megidézett cikkben megtalálható "Csárdáskirályné" és "A csárdáskirályné" alakban is) magyarországi bemutatóját (november 3.) követően 10 nappal későbbre, amikor a Színházi Élet című lap elragadtatott képes beszámolót-kritikát közölt a Király Színház új produkciójáról. Megtudhatják, hogyan látta, milyennek érezte az akkori közönség az újdonságot és akkor készült fényképeken láthatják a darab szereplőit, jeleneteit.

*	A képaláírásokhoz megjegyzem, hogy ma Edvin szerepelne ott, ahol akkor az "Edwin Ronald" névből a Ronaldot szerepeltették.
**	Fotók: Strelisky
***	Az írást a Színházi Életben megjelent eredeti helyesírás szerint közlöm.

A vidám, nevető tömeg elkap magával és a színház ragyogásából kivisz az éjszaka sötétjébe. A szemek még ragyognak, az ajkakon nem simult el a mosolygás és mint elmúlt karneválokon a szines konfetti, ugy szállnak a melódiák, drága dallamok, szinesen, vidáman, kedvesen, tarkán. Virágos kertre gondolunk, régi tavaszi álmok virágos kertjeire, melyekben fantasztikus szépségű virágok regéltek a szerelemről. A melódiák melyek szivünkben tovább zenélnek ugy körül fonják lelkünket mint a csoda-virágok illata. Kálmán Imre. Több mint egy kitűnő operett zenéjének szerzője. Bűvész. A legnagyszerűbb magasságokig kell emelni. A zenéje minden bánatot messzire üz és nagyszerű szerelmekről regél, szivünket elkapja és hipp-hopp messzire viszi a való világtól, ugy hallgatjuk, ugy hiszünk neki, mint kis gyermek tündérmesét mondó édes anyjának. Mit irjunk a „Csárdáskirálynő" zenéjéről. Volt-e valaki ki le tudta volna irni a szélsőségekben szárnyaló álmok nagyszerűségeit és ki merné papirra vetni, körülhatárolni, méregetni, magyarázgatni egy nagyszerű virág mindennél beszédesebb illatát... A színészekről, előadásról, a kitűnő rendezésről, díszletekről, ruhákról, tréfákról, dalokról, nőkről, csipkékről, selymekről, táncokról, zenekarról, hangszerekről, közönségről, virágokról, tapsoló vidéki és külföldi igazgatókról, elővételi pénztárról, száz meg száz dologról kellene irni. Mert minden uj színben és uj formában nyilatkozik meg. A szokatlan nagy siker rásugározza ragyogását mindenre és mindenkire. Taps, taps és mosolygás és nagyszerű muzsika. Érezzük, hogy mi a tehetség, megsejtjük, hogy milyen rettenetes szakadék választja el az ügyeskedőket, az igazi nagy tehetségtől. A színpad méltó keretet ad a darabnak. Márkus László díszletei méltók Kálmán Imre zenéjéhez. És az uj főrendező Czakó Gyula tökéletes munkát végzett. Az első felvonás díszlete: esemény. Egy mulatóhely belseje. Bal oldalt a színpad. Mikor a függöny felgördül itt énekel a



nagyszerű Vereczki Szilvia. Az előtérben a nézőtér. Asztalok mellett a közönség. A háttérben emeletes páholyok. A páholyok zsúfoltak és mindegyikben kis vörös-lámpák világítanak. A második felvonás a herceg bécsi kastélyában egy ragyogó teremben, a  harmadik pedig egy szálloda emeletén játszódik. A második felvonás díszlete diszkrét és előkelő, a harmadiké pedig rendkívül ötletes. A női ruhákról külön fejezetet kellene biztos, hogy a hölgyek közül sokan lesznek, akik azért fogják sorozatosan, többször is megnézni a darabot, hogy kellőképen megnézhessék és méltányolhassák az összes ruhákat. És amit ez a csupa ragyogás körül foglal, az egy értékes drágakő: egy kedves és ötletes operett, mely méltóan sorakozik a kiválasztottan nagy operettnagyságok mellé. Nem szabad megfeledkeznünk az operett szövegiróiról, Jenbach és Stein bécsi szerzőkről és Gábor Andorról, aki ismételten bebizonyította, hogy mestere az operett fordításoknak. Vereczki Szilvia primadonna szerepe: igazi primadonna szerep. Olyan szerep melyért mindenütt a világon nagy szinésznő-harcok lesznek.

Kosáry Emmy játssza Szilviát. „Három a kislány" alakítására mindnyájan emlékszünk. Nos: most még pompásabb, még ragyogóbb. Hódolattal figyeljünk: egy nagyszerű művésznő uj útra lép és a népszerűség rózsái mosolyognak mindenünnen feléje. Királynői megjelenés, szerencsés szépség, tudatos játékmüvészet mindehhez a Kosáry Emmy tiszta magasságokban szárnyaló hangja. Ő a középpontja a figyelemnek és szeretetnek. És igen nagy része van abban, hogy Vereczki Szilvia szerelmi-története, Kálmán Imre dalai megtalálták egy utat a közönség szivéhez és a népszerűséghez.

A második felvonás nagy jelenetében midőn káprázatos szépségével leigáz mindent színpadon és nézőtéren percekig tartó taps ünnepelte és a felvonásközökben is újra meg újra látni kivánta a közönség, mely boldogan köszöntötte benne uj, nagy sikerek várományosát. A pesti korzón legszebb mosolyukat még mindig Szirmay Imre elé

küldik a nők. De a színpadon rég nem üdvözölhették. Most rövid időközökben két nagy színészi-sikerrel ad számot mindig friss képességeiről, az egyik a herceg alakjának kreálása a „Csárdáskirályné"-ban. Egy öreg, reszketős fejű herceget játszik, ki nagyon büszke ősi családfájára és a világért sem engedné meg, hogy fia feleségül vegye Szilviát, a „brettli müvésznőt”. Azt akarja, hogy a szép Sztázi konteszt vegye el. De a harmadik felvonásban, sok bonyodalom után mégis csak ugy fordul a dolog, hogy az ifjú herceg vágya teljesül, most a herceg megtudja, hogy felesége (Gerő Ida) kit mint fiatal özvegyet vett el valamikor vidéki primadonna volt, beleegyezik a házasságba és így kiált fel: — Akkor már legyen két brettli művésznő a családomban. A családfából majd brettlit faragtatok.

Szentgyörgvi Ida játsza a második fő női szerepet. Az énekszám, az első tánc után valami végig zörrent, zizegett a nézőtéren. Színháziak jól tudják, hogy az uj tagnak ez a zizegés, zúgás, zörrenés hozza meg a teljes sikert és a népszerűséget, emberek megveszik a szinlapokat, zörren a papiros végig suttog a színházon a név : — Szentgyörgyi Ida ! — Nézd, milyen szépen táncol... — És kitűnően énekel. — Hogy hívják? . . . Szentgyörgyi Ida.. . Már a „Mágnás Miska" utóbbi előadásain is nagyon tetszett Rolla szerepében, de most teljesen meghódítja a közönséget. Igazolva látjuk amit premiér előtt mondott nekünk: Igazi, nagyszerű szubrett-szerep a Sztázi grófnő szerepe... És a szerep minden lehetőségét teljes mértékben kiaknázza a fiatal tehetséges művésznő, kinek játék és énektudását szerencsésen emeli rendkívül előnyös megjelenése. Gondoljunk a „Mágnás Miska" Miskájára. A vasmegyei paraszt gyerekre. És nézzük Rátkai Márton legújabb, pompás alakítását. Egy

 

fiatal, könnyelmű és vidám gróf, ki a télikertek rózsái közül kimenekül és végül egy főúri család liliomával lesz boldog. Persze amig előbb emlitett és teljesen felhőmentes boldogságához eljut rengeteg kalandon, tréfás helyzeten és furcsaságon vergődik keresztül. Minden mozdulata, nevetés, minden szava kacagás. A táncáról, mely az egyéniségéből nőtt ki, melynek minden mozdulata egyéni, külön tanulmányt kellene irni. Messze kimagaslik nemcsak a hazai, hanem a külföldi táncos komikusok fölé is. Rátkai Márton csak egy van. És a közönség ezt nagyon jól tudja. Fehér lányszobákban, kedves, bohó kislányok hányszor irják be az ő nevét, szekrényük legalján rejtegetett naplójukba. Hány levelet küldenek hozzánk (éjjel irják, titokban), kérdik: mi a kedvenc virága, hová jár délutánonként, autogrammot ád-e.. . Király Ernő. Nagyszerű szerelmes szerepek. Gróf vagy katonatiszt, vagy akármi, mindig délceg és a hangja mindig szárnyakat ad a szerelmes szavaknak és a legszebb melódiáknak.

 

Megint nagy szerepe van Király Ernőnek. Hódító, diadalmas alakítás. Szerelmes ifjú herceg, katonatiszt... És este előadás után a lányszobákban ismét előkerülnek a virágos kötésű naplók és kislány szivek ritmusára sercegi a toll: Ma este ismét láttam Király Ernőt... Még emlékszünk a napra — hiszen nemrég volt — mikor jelentettük, hogy uj, kiváló képességű szinész szerződött a Király-szinházhoz: Latabár Árpád. Azóta jól felhasználta az időt. Néhány alakítás és stílusos lendüléssel a színház legjobbjai közé emelkedett.

Feri bácsi szerepében is kifogástalan. Ahol vidámnak kell lenni, ott megnevetteti a közönséget, de ahol komoly hangjai vannak szerepének ott is teljes ura a színpadnak. Sikerét — mint jóslatunk ujabb igazolását — örömmel láttuk. A többi szereplőkről is csak a legjobbat írhatjuk... Mindenki a helyén volt, mint egy zseniális szerkezet ugy működött az egész színpad. Egy szerkezet, melynek csodás finomságú rugóiba Kálmán Imre bűvös erejű muzsikája öntött életet.

Dalok ... . slágerek ... . Melyik a sláger? „A lyányok, a lyányok"... „Egy a szivem, egy a párom"... „Te rongyos élet"... Melyik? Ma már mindenki énekli őket és minden zenéskávéházban, mulatóhelyen „Csárdáskirálynét” játszik a cigány... Vörös Jancsiról se feledkezzünk meg. Az ő bandája játszotta először a „Csárdáskirálynt”. Még a premieren. A szinpadon, hol Vörös Jancsiéknak a mulató jelenetekben nagy sikerük van.. . Ma már hegedűk, zongorák, kintornák ontják felénk, a pompás melódiákat, a suszterek mást nem is fütyülnek csak Kálmán-melódiákat. A siker részeseit felsorolva nem szabad megfeledkeznünk a férfiak költemény jellegü frakkjainak és Király Ernő ragyogó egyenruhájának készítőjéről, a „Weinerés Grünbaum" cégről. A szinház áldozatkészségét sem lehet eléggé dicsérni, amikor ebben a drága világban a férfikórusnak is vadonatúj frakkokat csináltatott. A hirdető oszlopokról pedig büszkén mosolyognak le a diadalmas szavak: Minden este „A Csárdáskirályné"!

 

 

Mit szólsz hozzá?

 

Mit szólsz hozzá?

Fotó: mnsz-blog

Ez nem egy exhibicionista szakma. Te azért dolgozol, hogy a színész, a táncos meg tudja csinálni a dolgát, hogy a rendező meg tudja rendezni a darabot, hogy a karmester át tudja gondolni, mit fog kérni a zenekartól és a kórus mit, mihez képest tud gyakorolni. Sohasem rólad van szó.

* A teljes beszélgetés az Életük a színház rovatban olvasható.
 

Mit szólsz hozzá?

Dr. Karabinszky György

Augusztus 24-én, a bicentenáriumi ünnepségekre igyekezvén egy idős úrral találkoztam a színház előtt. Pontosabban, maga a találkozás két fiatalembernek volt köszönhető, akik (amint arról  az ünnepségekről szóló tudósításomban is írtam), az alkalmi színházi szolgálatot, információk adását, irányítást, segítséget adó kis csapat tagjai voltak és ők történetesen tudtak róla, hogy talán lesz nálam egy jegy, amit gazdája ugyan megvásárolt, de végül mégsem fog igénybe venni. Velük találkozott előbb Dr. Karabinszky Gyula, Szántód község díszpolgára, az 1997-ben önállósodott település első polgármestere, aki akkor érkezett egyenesen Szántódról, a díszelőadást szerette volna megnézni, s utána rögtön utazni is haza, de nem kapott jegyet - természetesen, hiszen azok már hetekkel előbb elkeltek. A „felesleges” jegy még nálam volt, így tudtunk segíteni. Előadás előtt pár szót beszélgettünk, tudtam, hogy meg fogom írni ezt a történetet a blogon.  
   Karabinszky úr csak 2 nappal azelőtt, a Kossuth Rádió délelőtti adásából értesült a Miskolci Nemzeti Színház 200. születésnapját ünneplő díszelőadásról, de azonnal eldöntötte, hogy szeretne részt venni rajta.
   „A nevezetes napon reggeli hétkor indultam Balatonföldvárról vonattal és éjjel kettőkor érkeztem haza, a jó vasúti közlekedésnek köszönhetően.” Ezt már abból a levélből idéztem, amit tőle kaptam, mert megkértem, írjon magáról, hogy kicsit bemutathassam a blog olvasóinak.  
   „Tizenöt éve nyugdíjas vagyok. 1949 és 1965 között Miskolcon éltem, iskoláimat – általános és középiskola – ott végeztem, a Földes Ferenc Gimnázium tanulója voltam. Gimnáziumi osztálytársaimmal a rendszeres ötéves találkozókat mindig megtartottuk, legutóbb 2021-ben, hatvan év volt mögöttünk, s a harmincnégy érettségizőből kilencen voltunk jelen.
   1957 és 1961 között lakásunk a Széchenyi utca 40. szám alatt, a Szinva-híd és a főutca közötti műemlék házban volt, az akkor Déryné nevét viselő színház lakásunktól 2-3 perc sétányi távolságával. Középiskolás koromban bérletesként, de fellépőként is jártam a színházban. Konkrétan, ha jól emlékszem 1958-ban, diák szereplő voltam Kazimir Károly rendezésében, a Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig című előadásban, ahol Nyilas Misit Hacser Józsa játszotta.
   1965 óta csak látogatóba jártam haza, régebben évente többször is, 2010 óta főszabály a novemberi temetőlátogatás. Somogyban élek, Szántódon, ugyanitt él a családom, lányom és két lányunokám.”
   Kértem, írjon arról is, milyennek látta a díszelőadást, amelyért megtette ezt a hosszú és fárasztó utat.
   „Mivel az eredeti művet nem ismerem, két kérdés merült fel bennem, mialatt néztem, hogy az indiai népcsoport szerepeltetése (az igaz, hogy mindkét népesség, a mongol-tatár és a vándor roma is ázsiai eredetű) és a zenei, zeneszerzői adaptálás Kisfaludynál is hasonlóan jelen volt-e? Az előadás mint produkció, tetszett, a szándék és a kivitelezés méltó keretet adott.”

 

Mit szólsz hozzá?

A nagy sikerű film nem kevésbé nagy sikerű színpadi változatát ezúttal Prágában láttam, a Divadlo Hyberniában. Képriport - kezdés előtt.

A Divadlo Hybernia homlokzata

Az előadást februárban mutatta be a színház. A bejáratnál a plakát mellett - ez már része a produkciónak - egy másik plakát filmpremiert hirdet: Dnes premiéra, Lamontová & Lockwood "Královský dobrodruh" Monumental Pictures.

A filmpremierre érkezik az előadás előtt gyülekező közönség közé a film és a valóságban az előadás rendezője és kísérete,

akiket természetesen nagy ovációval és fotósokkal fogadnak.



A közönség kezdi elfoglalni a helyeket. És hamarosan elkezdődik: Zpívání v dešti.


 

Mit szólsz hozzá?

Színház és közönségének kapcsolata bár elsődleges színtere mégis az, egyáltalán nem korlátozódik az éppen színpadon lévők és a nézőtéren ülők csoportjára, sokszor kisebb közösségek vagy egyének is hozzájárulnak, erősítik a kötődést. A Miskolci Nemzeti Színház esetében az elmúlt időszakban számos, nem egyszer megható példáját láthattuk ennek az energiaválság megpróbáltatásai alatt, majd örömtelibb eseménnyel, a 200 éves születésnappal összefüggésben.
   A jó kapcsolat néha olyan helyzeteket teremt, amelyekről a szélesebb közönség nem is igen értesül.

  A Lévay József Református Gimnázium diáknapjainak fontos része a kampány, a diákigazgató választás, és a 11.A – ahol komoly színházba járók vannak – ötlete volt a rájuk való voksolásra buzdító kis videókat kérni a színház művészeitől, valamint engedélyt kérni arra, hogy a színpadon készülhessenek kampányfotók. Radnai Erika művészeti főtitkárnak az azonnali beleegyezést köszönhették  és a színházon belüli gyors kommunikációt, Méder Noémi kommunikációs munkatárs a jó hangulatú fotózáshoz segített biztosítani minden feltételt, hogy jó minőségű képek születhessenek, legyen szó a világításról vagy a fotózottak beállításáról.
   Mindig a tizenegyedik évfolyam az, aki évről évre próbára teheti magát a diákigazgatóságért, az osztály jelöltje pedig a diákigazgatói posztért.
   Ezen a héten folyik a kampány, pénteken egésznapos rendezvényen kell minél több diáktárs szavazatát elnyerni, ehhez kötelezően készülni kell egy 45 perces műsorral, mely egy 20-25 perces kampányfilmből, egy táncból, (a teljes osztály bevonásával készülő koreográfia), valamint az osztály énekes produkciójából áll, emellett pedig egész nap a kampányteremben, ami a  film és kampány témájához illeszkedően van feldíszítve, kell fogadni, vendégül látni a diákokat (büfével, szabadidős elfoglaltságokkal, stb.).
   Nem utolsósorban közösségi médiafelületeket is üzemeltetnek, ahol az osztályról, a témájukról és nyereményjátékokról (szponzorációs ajándékok kisorsolása apró feladatokért) lehet ismereteket szerezni – és meg lehet nézni a fentebb említett videókat. Nekem már volt szerencsém látni ezeket, jó hangulatú, kedves felvételekkel álltak melléjük. A blog olvasói megtalálhatnak közülük néhányat az írás végén.
   A 11.A nagyon szépen köszöni minden művésznek és mindenkinek, aki valamilyen formában támogatta őket.
   Rokonszenves látni, hogy középiskolás fiatalok nem csak szeretik a színházat, hanem természetesnek érezték azt is – és igazuk volt! –, hogy fordulhatnak hozzájuk, segítséget kérve.
    Rokonszenvem jeleként én ezzel az írással próbálok melléjük állni. Hajrá, 11.A ! A videókat pedig lehet megnézni.

* Amint a blog egyik olvasójától kapott üzenetből megtudtam, a Kossuth Gimnázium diákjainak is adtak segítséget kampányukhoz az MNSZ művészei. Felajánlottam, hogy azt is szívesen közzétészem, örülök, hogy más középiskolában is szeretik a színházat! Nem éltek a lehetőséggel. J.F. 
 

Mit szólsz hozzá?

A Városmajori Szabadtéri Színpad Szemle Plusz programjában a Feketeszárú cseresznye, Hunyady Sándor darabjának miskolci előadása lett a legjobb, a legjobb férfi főszereplő díját Lajos András kapta, Simon Zoltán pedig megkapta Peremartoni Krisztina saját alapítású különdíját. Nem sokkal korábban A miniszter félrelép című előadás a nyíregyházi Vidor fesztivál legjobb nagyszínpadi előadásnak járó Dottore-díját kapta. Gratulálunk!

Mit szólsz hozzá?

Fotó: mnsz-blog

Tény, hogy sokszor kételkedem magamban. Sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok elég, nem vagyok elég jó, elég vonzó, elég okos, elég vicces, satöbbi. Hajlamos vagyok bántani, ostorozni magam. Önbizalom vagy magabiztosság nélkül nem lehet. El kell hinnem, hogy képes vagyok rá, különben a legegyszerűbb dolgok is nehézséget okoznak. Az meg senkinek nem jó, ha egy erőlködő, "dolgozó" színészt lát.

* A teljes beszélgetés az Életük a színpad rovatban olvasható.
 

Mit szólsz hozzá?

Még június végén történt, de akkor nem írhattam meg, mert elrontotta volna a meglepetést. Az MNSZ bicentenáriumának megünnepléséhez itt a blogon a 200-as menüpontban többek között azzal is szerettem volna hozzájárulni, hogy felkértem művészeket, alkotókat, nézőket, köszöntsék itt ezt a nagyszerű évfordulót. Születtek írásos és videós üdvözletek ( találhatóak), Bereményi Gézától, a Nemzet Művészétől, Kossuth-díjas írótól kezdve Valent Árpádig, aki gyermekként valamikor statisztált a miskolci színházban, személyek és intézmények is vállalták. A kassai magyar színház – Divadlo Thália Színház – is. És ők azok, akikről meg szeretném most írni, hogy bár tehették volna, hogy a társulat nevében egyikük köszönti az MNSZ-t, nem ezt választották. A teljes társulat állt közösen kamera elé, hogy egy rövid, de nagyon hangulatos videót küldhessenek. Nem igazán ismerem őket (láttam néhány vendégjátékukat), de a gesztus és a videójuk kedvessége azt hiszem, mindenkinek csak azt sugallhatja, ők egy remek csapat.

Mit szólsz hozzá?

   Szeptember 13-án kiállítás nyílik a Színészmúzeum - Thália-házban, "...a kezdet még megvolt" címmel. Miskolci színházépületek az első játékszíntől a színházi negyedig.

 

Mit szólsz hozzá?

Mit szólsz hozzá?

 

Mit szólsz hozzá?

„Ez is megvolt, még sincs vége” – édesapám hangján ez a mondat cseng a fülemben valahonnan messziről, a múltból, most, hogy véget értek a Miskolci Nemzeti Színház bicentenáriumi ünnepségei. Azaz, hogy mégsem, hiszen közeleg október első felére a Comedie-Francaise vendégjátéka: Tartuffe, avagy a képmutató, illetve a bukaresti Bulandra Színház előadása: Művészet – és egyébként is természetesen az egész most induló, 200. évad is az ünneplés jegyében telik. De magának a születésnapnak ünnepségein túl vagyunk, csakhogy nekem nem nagyon akarózik még nem foglalkozni ezekkel, magamban nem felidézni, újrajátszani az eseményeket – mert izgatottan vártam és szerettem nagyon azt a felemelő, boldog napot. Tehát erre mindenképp igaz, hogy még sincs vége. Számomra legalább nincs!  

   A blog is készült rá. A 200-as rovatban folyamatosan nyomon lehetett követni az előkészületeket, majd a programot, ismerkedni lehetett előzetesen a díszbemutatóra kitűzött darabbal, korabeli sajtószemlével dolgoztam fel az MNSZ 1823 és 2003 közötti évfordulóit, jeles dátumait, s érdekeségekkel is találkozhatott az olvasó. Mindez természetesen továbbra is megtalálható a blogon.
   De a 200-as rovat fő attrakciója mégis az az alrovat volt, amelyben művészek, alkotók és nézők (összesen 44-en, a 45. magam voltam) az én felkérésemre írásban, hangban, videóval köszöntötték a születésnapot. Meglepetésnek szántam ezt az ünnepelt részére, s csak a születésnap előtt egy héttel lettek nyilvánosak mind az olvasók, mind a Színház számára a köszöntők. Arra igazán nem gondoltam, hogy általuk én is meglepetést fogok kapni, de erről majd a későbbiekben! Azt viszont most már elmondhatom, hogy május legelső napjaitól, augusztus közepéig dolgoztam ezen. Dolgoztam, de nem munka volt, hanem öröm és élvezet. Több felkérést küldtem el, mint amennyi köszöntő végül született. Csakhogy sokakhoz el sem jutott, s akikhez igen, azok között is voltak néhányan, akik bár örömmel fogadták, s ígérték, ígéretüket többször meg is erősítve, hogy szívesen vesznek részt ebben, végül mégis cserben hagytak. Annál hálásabb vagyok azoknak, akik nagyon komolyan vették és szívet-lelket melengető születésnapi üzeneteket küldtek.
   Ahogy közeledett a jeles nap, egyre izgatottabb voltam én is. Vannak színházi barátaim a nézők között és a társulatban is, akikkel sokat beszéltünk erről, kicseréltük értesüléseinket, készültünk az ünnepre. 
   Sokan azon izgultak, a díszelőadásra sikerül-e bejutniuk. Nem alaptalanul! Július 3-án, 10 órától lehetett személyesen, 12 órától online is jegyeket venni. Tudok olyan nézőről, aki reggel 7 órától már a Jegyirodánál várakozott, hogy biztosan kapjon. 14:30-kor már le is kellett zárni a vásárlás lehetőségét. Hát igen! Nem minden nap van 200. színházi évforduló.
   Én a díszelőadásra és az ünnepi társulati ülésre is a Színház meghívottjai között voltam (a többi programon bárki minden megkötés nélkül részt vehetett). Ezúttal is köszönöm!     
   Hogy a Miskolci Nemzeti Színháznak nem csak a környező helységekből vannak nézői, azon persze nincs semmi csodálni való. Van viszont azon, hogy bérletes nézők is vannak még egészen távolról, például Tatabányáról is, s van mit csodálni azon a 80 éves úron, akivel a társulati ülés előtt találkoztam a színház épülete előtt. Nem is tudott a bicentenáriumról, csak előző délután értesült róla egy rádióműsorból, s reggel vonatra ült, Miskolcra utazott Szántódról(!), hogy megnézhesse az előadást, s azután rögtön utazzon is vissza. Nagy merészség volt és persze, nem is kapott jegyet, de végül – köszönhetően az ünnepségek napján alkalmi színházi szolgálatot, információk adását, irányítást, segítséget adó kis csapat két fiatalember tagja empátiájának – mégis sikerült megoldást találni, ott lehetett. Megérdemelte. A fiúk pedig a dicséretet.


Kónya Máté és Kónya Barnabás (a külön jelzettek kivételével ez és valamennyi további fotó: mnsz-blog)

   A színház melletti oszlopokon már ott vannak a társulat új fényképei, a Jegyiroda kirakatában is hatalmas számjegyek jelzik, hogy a 200. évadot kezdik.

Az évadnyitóra érkező társulati tagok és meghívott vendégek, köztük sok régi miskolci tag érkezése, találkozások, egymásra ismerések, vidám kavalkád helyszínévé változtatták a környéket.

   De közben árgus szemekkel figyelő, mindenfelé néző, kutató nézőket is lehetett látni. Hirdettek ugyanis az esti gálához kapcsolódóan egy játékot. „Kuponokat” rejtettek el, s akinek sikerült megtalálnia egyet, az este az ünnepi torták 200 szeletének egyikére válthatta be. Én bizonyos voltam benne, hogy nem találhatok, már azért sem, mert nem lévén miskolci lakos csak kevéssel a társulati ülés kezdete előtt érkeztem, az ottaniaknak eleve előnyük volt. És mégis! Alig hittem el, de sikerült.
   A művészbejáron belépve azonnal egy kedves dolgot hallottam meg és a nap folyamán még sokszor, a díszelőadás kezdete előtt is. A szokott hívó, az avasi harangjáték zenéje helyett ma a „Happy birthday to you” dallama figyelmeztetett mindenkit, hogy el kell már foglalnunk a helyünket.

Béres Attila, direktor

   Az ünnepi évadnyitót Béres Attila direktor azzal kezdte, hogy a kétszázadik évadnyitó ülést nehezebb elkezdeni, mint egy előadást. Majd a színház közösségteremtő erejéről beszélt: „Amikor az emberek estéről estére, egymás mellett ülve nézik ugyanazt a történetet a színpadon, egyszerre rendülnek meg, egyszerre nevetnek, akkor eltűnnek különbözőségeink. Ebben rejlik a színház ereje.”
   Veres Pál, Miskolc polgármestere pedig arról, hogy „a Miskolci Nemzeti Színház ez alatt a két évszázad alatt mindvégig a kultúra bástyája volt, nemcsak Miskolc, hanem az egész megye, a régió, sőt, talán túlzás nélkül az egész ország tekintetében. A miskolciak szeretik a színházukat. Így volt ez az elmúlt kétszáz évben és így lesz az elkövetkező évszázadokban is.”

A Művészeti Tanács

   A direktoron kívül a Művészeti Tanács többi tagja is megfogalmazta gondolatait az évforduló kapcsán. Cser Ádám, Keszég lászló, Rusznyák Gábor és Szőcs Artur meghatott-vidám mondatokkal, Szabó Máté komolyabb hangvételben. Ezekkel a szavakkal zárta: „Az erkölcs, a valódi, (nem a táblára írt, hazug, felkiáltójelerdő), hanem a világ, a tömeg folyamatait megfékező erő, ami egyetlen indokunk, mentségünk arra, hogy itt legyünk, különben egymást valakiknek hazudó senkik vagyunk. Emberi jóságot teremtő tetteket kell eredménnyel sugallnunk, nem csupán annak távoli képét, mert konganak a vészharangok. Miskolc megoldást kínál és hogy ez egyáltalán lehetséges, azt nekik köszönhetjük, a 2 évszázada élt polgároknak... Akik ma nincsenek itt. A kérdés az, hogy Mi itt vagyunk vajon, vagy csak eljátsszuk? Illusztráljuk, vagy valóban Jelen vagyunk? Látjuk mire képes a vihar. Szép szavak. És, hogy ne csupán Hamlet által gúnyolt szavak, szavak, szavak legyenek, ahhoz kívánom, amit kívánni lehet, szavak nélkül a többi előtt, vagy a többin túl, ami a: néma csönd.”
   Átadták az elismerést a drámapályázat nyerteseinek. A szakmai zsűri két színdarabot talált első helyre érdemesnek, megosztották a díjat, Komán Attila: Kornél című művére az egyik, Zemlényi Attila és Kabai Lóránt műve, a Vasgyári eklógák a másik.

   Az ünnepi évadnyitó után a Színháztörténeti és Színészmúzeum gyűjteményéből plakátkiállítás nyílt, Mikita Gábor színháztörténész-muzeológus válogatásában. Jó volt látni, milyen élénk érdeklődés kísérte ezt és az ezt követő könyvbemutatót is.

   Fedor Vilmos és Somorjai Lehel Színház a város tenyerén című könyve a bicentenárium alkalmából ismerteti a színház történelmét. A könyvet Szigethy Gábor Kossuth-díjas magyar színháztörténész, rendező, egyetemi tanár mutatta be.

   S már csak alig félóra maradt a várva várt díszbemutatóig. Kisfaludy Károly: A tatárok Magyarországban (Eredeti hazai költemény öt felvonásban) című darabjának előadása 1823. augusztus 24-én délután 17 óra 06 perckor kezdődött, ugyanakkorra tűzték ki a 200 évvel későbbi bemutatót is. Ami persze nem az volt, amit akkor láthattak a nézők. Bár az ünnepségek tervezésének kezdetekor még volt olyan terv is, hogy kétszer fogják eljátszani a „Tatárokat”, először eredeti formájában, s azután a mai szem és fül számára is jól fogyasztható átdolgozásban. A Covid és az energiaválság, a nagyon nehéz anyagi helyzet sajnos ezt is és más terveket (annak az egykori színháznak felépítése a Nyári színház területén és az első előadás ott bemutatása, egy nagyszabású, velencei karnevál-szerű utcai mulatság…) is elsöpört.
    A nagyszínházi bemutatókon mindig vörös szőnyeg és fáklyák várják a közönséget. A szokatlan, délutáni időpont ellenére sem volt most sem másképp.



   Szőcs Artur átdolgozásáról és rendezéséről már előzetesen egészen izgalmas bennfentes véleményeket hallottam.
   "Úgy gondolom, Szőcs Artur nagyszerű ember és rendező, egyre értékesebbek a munkái. Amit most ebből ki fog hozni – az olyan lesz, mint egy gyönyörű fényképalbum, amit az ember lapoz és ha ezt felgyorsítja, akkor egy csodás „filmvetítés” jön létre belőle." (Molnár Anna, színművész) 
   "Miskolcon mind a zenészek, mind a kórustagok, ha bármi olyan feladat van, ami nem a szokványos operett-musical-opera háromszög, állnak elébe, a saját ügyüknek tekintik és odateszik magukat. Most, ami a Tatárokban lesz, az egy „intergalaktikus" méretű dolog. Legalább két dolga lesz mindenkinek, minden zenekari és kórustagnak és a szereplőgárda is egy-két kivétellel gyakorlatilag mindenkit felölel." (Rákai András, korrepetitor)

Az előadás képei: Éder Vera és Gálos Mihály Samu

   Másnap az internetes portálok többek között „grandiózusnak” nevezték az előadást. A blogon a későbbiek folyamán fogok részletesebben írni róla, amikor a mostani díszbemutató (azaz tulajdonképpen egyelőre egyetlen alkalom) után a szokásos bemutató előadással kerül a bérletes és bérletszünetes nézők elé.
   A díszbemutatón a kormányzatot Závogyán Magdolna kultúráért felelős államtitkár képviselte. 

Morin khuur

   Ott volt Baatarjav Sainnyambuu, Mongólia magyarországi nagykövete, aki a bemutatóhoz korábban egy, a tradicionális mongol zenei hangzáshoz elengedhetetlen, morin khuur (lófejű hegedű) nevű, kéthúros, különleges hangszert ajándékozott a színháznak és kíséretében a mongol Országos Dráma Színház igazgatója is.
   Az előadás végén hosszú percekig tartó ováció, álló taps köszöntötte a 200 éves színházat és az előadást, így már csaknem fél 8 volt, amikor kiléptem az épületből, a még mindig forró levegőjű estébe. Egész nap igen meleg volt, mondogattuk is, a jó idő fontos az esti Városház téri gála miatt, de egy kicsivel kevésbé jó is elég volna. Az egész délután viselt színházi öltözékem sem könnyítette a helyzetet. Igaz, nagyon sokan voltak, akik sokkal könnyedebben öltöztek, de én, aki „hétköznapi” estéken sem vagyok hajlandó másképp színházba menni, csak ahogyan én illendőnek tartom, megfelelő cipő, öltöny vagy sötét nadrág és zakó, nyakkendő, díszzsebkendő, éppen a bicentenáriumi ünnep napján szegtem volna meg a saját szabályaimat? Elképzelhetetlen volt. No meg, attól tartok, ez volt életem egyetlen színházi bicentenáriumi ünnepsége…
   Tehát a hamarosan, este 8-kor kezdődő gálaműsor előtt még nagyon gyorsan magamat is rendbe kellett szednem, könnyű, nyári ruhát felvenni és igyekezni jól helyezkedni a színpad előtt, hogy tudjak fotózni, videózni.

 
  A gála a „Nyitánnyal” kezdődött, ez a rövid zenei bevezetés ünnepélyes, de nem komorkodó hangjával rögtön nagyon jó alaphangulatot adott.


(A képre kattintva videó nyílik.)

Ezt követően, amint az ünnepi évadnyitón, itt a nagyközönség (rengetegen eljöttek!) előtt is előbb Béres Attila direktor, majd Veres Pál polgármester beszélt.

Béres Attila, direktor

És következett a 200 gyertya elfújása! A gyertyákat egy színházi kelléktortán helyezték el, s Béres Attila biztatására vidáman vette körbe a nézősereg.

(A képre kattintva videó nyílik.)

Gálos Mihály Samu fotóján a jobb oldalon én is feltűnök.

   Volt azonban igazi, ehető torta is, most lehetett beváltani a kuponokat. A korábban említett két fiatalemberen kívül kedves hostess hölgyek is voltak, ebben ők segédkeztek. Most utólag már elárulhatom, megbeszéltem velük, hogy bár a tortaszeletet átvettem, a kupont nem adom le. Nem éltem vissza vele, nem adtam tovább másoknak (azért sem, mert tudtam, hogy a szeletek száma a kuponok lehetséges számához van igazítva – de egyébként sem tettem volna), viszont kis emlékként most itt van az íróasztalomon.

Ezek már igazi torták 


Radnai Erika konferál

   Meglepetés következett! De nem az ünnepeltnek, hanem nekem, akinek nem is volt születésnapja! A gálaesten 10 videót is bejátszottak az én felkérésemre született és itt a blogon, a 200-as rovatban megjelent köszöntőkből! Nem tudtam róla előzetesen. Az évadnyitó előtt mondott nekem annyit Radnai Erika művészeti főtitkár, az esti gála programjának összeállítója és műsorvezetője, hogy majd lesz egy kis meglepetés számomra. Hát ez volt az. Megvallom, törtem azért a fejem, hogy ugyan mi lehet, még az is megfordult benne, hogy esetleg mondhatok vagy mondanom illik majd 2-3 mondatot rá a közönség előtt. Valami ilyesmi lehetett volna: „Természetesen nagy zavarban vagyok, köszönöm és csak annyit szeretnék mondani, hogy szeretlek benneteket, MNSZ, mindenkit, bármilyen pozícióban is dolgozik ezen a csodálatos helyen, ebben a nagyszerű közösségben.”
   Büszke vagyok rá, hogy a blogom a színháznak szóló meglepetése (az én színháznak szóló meglepetésem) a bicentenáriumi gálát, ahol egykori és jelenlegi társulati tagok léptek fel, át- meg átszőtte, szerves része volt. Köszönöm.

(A képre kattintva videó nyílik.)

  Csaknem fél 12 volt már, amikor véget ért a finálé. A közönség végig kitartott, nagyon vidám (közben időnként megható) perceket, órákat, felemelő, boldog ünnepet éltünk át, művészek, nézők, miskolciak és nem miskolciak.

 

   A gála műsorából itt következő fényképek között az arany körben fehér háromszöggel külön jelzettekre kattintva videórészleteket is láthatnak. Nagyon kérem, ezt az első, "Fontos elmondani" című videót  se hagyják ki! Köszönöm.

 

 

Nagy Ibolya

Dézsy Szabó Gábor és Nagy Ibolya

Dézsy Szabó Gábor és Seres Ildikó

Seres Ildikó

Vida Péter

Eperjesi Erika

Kincses Károly és Eperjesi Erika

Kertész Marcella

Létay Dóra (Lásd a Fontos elmondani című videót!)

Horváth Zsuzsa

Kerekes Valéria

Nagy Nándor

Miskolci Balett

Feczesin Kristóf, Farkas Sándor, Börcsök Olivér

Feczesin Kristóf, Farkas Sándor, Prohászka Fanni, Mészöly Anna, Börcsök Olivér

Lajos András

Nádasy Erika

Varga Andrea

Varga Andrea, Czvikker Lilla

Az MNSZ Énekkara

Regős Zsolt

Bodoky Márk

Harsányi Attila

Kovács Vanda

Máhr Ági, Szervét Tibor

Simon Zoltán

Salat Lehel

A finálé
 

Hozzászólások (1)

A Miskolci Nemzeti Színház 200. születésnapjának tegnapi, Városház téri gálaestjén 10 videót is bejátszottak az összesen 44, az én felkérésemre született és itt a blogon, a 200-as rovatban megjelent köszöntőből. Így történt, hogy bár a színháznak volt születésnapja, meglepetést én is kaptam.


 

Mit szólsz hozzá?

"Itt meglepetés készül" - olvashatták a 200-as rovat egyetlen még meg nem nyílt alrovatának címében. Ma, az évforduló előtt egy héttel, mindenre fény derül, megnyílt ez az oldal is.  Nagyon köszönöm mindazoknak - összesen 44-en -, egyszerű nézőktől színművészeken és színházi alkotókon át a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas íróig -, akik kérésemre válaszoltak, örültek az ötletnek, a lehetőségnek és itt a blogon, a 200-as rovatban, egy-két mondatostól egészoldalasig írásban vagy félpercestől hat percesig videóban köszöntik születésnapja alkalmából a Miskolci Nemzeti Színházat. Én a blog többi évfordulós sorozata mellett ezzel szeretnék hozzájárulni az ünnepléséhez. Boldog születésnapot! Juhász Ferenc  
 

Mit szólsz hozzá?