Olvasgatva a hajdan volt Színházi Élet karácsonyi körkérdéseit, régi lapok ünnepi számait, arra gondoltam, kellene egy karácsonyi írás. Békés legyen, meghitt, szóljon színházról, ajándékozásról, szeretetről, emberi kapcsolatokról!
   Igaz, a szállóigévé vált mondat: „This is the beginning of a beautiful friendship. (Ez egy gyönyörű barátság kezdete.)” más művészeti ágnak, az 1942-ben bemutatott Casablanca című filmnek köszönheti megszületését, de – rokonműfaj. Így hát nyugodtan ideidézhetjük akkor is, ha arra a pillanatra – mert van, akinél így, egy pillanat alatt történik – vagy arra a folyamatra gondolunk, aminek hatására a kezdő nézőből igazi színházrajongó válik.
   A jó színház arra törekszik, hogy minél szélesebb rétegeket és igényeket szolgáljon ki, minél több embernek adjon ajándékot. Mert egy katartikus, komoly előadás és egy felszabadult vidám bolondozás is ajándék a befogadónak és kell az is, hogy mindig más legyen, sokszínű, érdekes, változatos, a megszokott magas színvonalból nem engedő, unalmassá soha nem váló.
   De kaphat a színháztól mást is a néző – emberi kapcsolatokat, szerencsés esteben olyat, amelyben szintén elmondhatják: „This is the beginning of a beautiful friendship.” Akik korábban nem is voltak ismerősök, összehozza őket a színházlátogatás, egyre gyakrabban figyelnek fel – nini, ő is, ő is megint itt van –, nemsokára már üdvözlik egymást, beszédbe elegyednek, már arra is van példa, hogy összehangolják a következő színházlátogatás időpontját. Több ilyen kis társaságról tudok a miskolci nézőtéren, egyik-másik tagjaival alkalmilag én is beszélgetek, s művészekkel, más munkatársakkal, nézőtéri dolgozókkal is, ezek a beszélgetések fontosak, sokat adnak.
   Személy szerint én a színháznak köszönhetek egy nagyon szép,  őszinte és nagyon komoly barátságot, amely szintén a nézőtérről indult.
   A hajdan volt Színházi Élet karácsonyi körkérdései, régi lapok ünnepi számai általában egy-egy ismert személyiség készülődéséről, az ünnephez fűződő gondolatairól szóltak. Én arra gondoltam, kellene valamit itt is kívánni a karácsonyfa alá. Legyen ez annyi: békés, meghitt, nyugodt, nagyon boldog ünnepet a blog olvasóinak, a társulatnak, a színház minden dolgozójának, minden nézőjének!

Karácsonyi hangulat a Nagyszínház emeleti társalgójában ...

... és a Kamarában.

A Miskolci Nemzeti Színház mai, Szent István téri adventi műsorának mintegy 11 perces, videós összefoglalóját az "Élő (videók)" menüpontban találják.

Radnai Erika, művészeti főtitkár, a program összeállítója

Varga Andrea, színművész

Kriston Milán, énekkari művész

Pribéli Tamara, énekkari művész

Zamatocky Florianna, Vajda Éva, Bárány Zsombor és Demeter Sándor, énekkari művészek

 

Az első rész , a második pedig olvasható.

Ezután egy darabig a nézőtér volt a színházi létem területe, de néha azért Anyuval átmentünk a VASAJTÓ-n mert a bátyám elküldése ellenére szerették őt a színházi dolgozók. Először a karzaton dolgozott ruhatárosként, két évadot. Sok-sok előadást néztem meg. Gyakorlatilag mindegyiket, sokat többször is. Anyu mindig vitt magával. A kakasülőn a lépcsőn ülni nagyon érdekes. Közel volt a csodált mennyezeti csillár (más volt akkor a formája, mint most) és a színpad nagyon távolinak látszott olyan magasságból.
   Anyu lekerült az Erkélyre a jobb oldalra. Ez volt az igazi! Innen gyönyörűen látszott minden. Három kedvenc helyem volt. Legjobban a proszcénium páholyt szerettem. Ha üres volt, onnan nézhettem közvetlen közelről az előadást. Az különösen tetszett, hogy a színészek felnéztek és intettek, kacsintottak a tapsrend alatt, mert sokat ismertem közülük.

Várhegyi Márta

Varga Gyula

Tánckar

Margitai Ági a színház tornyában

A másik helyem az erkélyen a második sor első széke, akkoriban az ügyeletes tűzoltó helye. Ha nem volt ott és ez szerencsére elég gyakran előfordult, akkor ide ülhettem. Királyi hely. Ha volt ügyeletes, akkor oldalt a páholyok mellett kaptam Anyutól egy pótszéket. 
   Nagyon szerettem (akkor még rendszeresek voltak) a hétvégi dupla előadásokat. Már fél kettőre bementünk a színházba és este fél 11 körül mentünk csak haza. Segítettem a két előadás között a páholyokban rendbe tenni a székeket, ha volt valami eldobva, összeszedtem. Azután az esti előadás kezdetéig sétáltam fel-alá a földszint és a karzat között. De jó volt! Az elején, 11-12 évesként a két előadás között, mikor egyedül voltam a nézőtéren, néha felálltam egy székre és a páholyok közötti oszlopokon a szép lányszobrokat megsimogattam. Azóta is mindig az erkély jobb oldalra veszem a bérletemet és az Operafesztiválokon is ott ültem már 2006 óta. Az előadás kezdetekor gyerekként odaképzelem magam és Anyut is, ahogy ott ül oldalt, a páholy melletti széken.
   1968-ban jött az igazi ifjúkori élmény. Shakespeare: Ahogy tetszik című darabját vette repertoárba a színház. Ehhez kerestek két fiút, apród szereplőnek. Anyu kérdezte, akarok-e menni? Persze!!! Egyik gimnáziumi osztálytársamat kérdeztük, jönne-e? Igen! Mentünk a válogatóra és megfeleltünk (előnyöm volt, mert ismertek). Herédy Éva néni énekpróbáit nagyon élveztem. Annyira jó hangulatúak voltak, nagyon jókedvűen tanított minket. Az eredeti dalszövegek még megvannak a színházi kottáimon. A legtöbb dallamra is emlékszem, el tudom dúdolni, énekelni.

Egy kisleány meg egy legény
- Ihaj, halihó, no de hollarihó! -
Együtt sétált a zöld mezőn,
Tavasszal, mindenki angyal
A csizek, rigók, meg a pirók
Zengik, hogy jó a csók.

A rozs között, amerre ment,
- Ihaj, halihó, no de hollarihó! -
A két szerelmes megpihent,
Tavasszal, mindneki angyal
A csízek, rigók, meg a pirók
Zengik, hogy jó a csók.

S akkor kezdték dalolnui már:
- Ihaj, halihó, no de hollarihó! -
Hogy az élet csak egy rózsaszál
Tavasszal. mikor mindneki angyal
A csízek, rigók meg a pirók
Zengik, hogy jó a csók.
..................................

Zúgj, tél, zúgj, viharozz,
Nem lehetsz oly gonosz,
Mint az emberi szív:
Nem látni, hogy ki vagy,
Nem látni a fogad,
Mikor belénk hasít.
Hajhó, ihajhó! a zöld tavasz ébred,
A barát elárul, a csók csupa méreg:
Hajó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!

Fagyj meg, keserű ég,
Fagyodnál jobban ég
Az a kín, az a seb,
Mellyel a rossz barát
Emléke üti át
A csalódott szívet.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred,
A barát elárul, a csók csupa méreg:
Hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!
 

Micsoda főszereplők voltak: Margitai Ági (Rosalinda), Péva Ibolya (Célia), Paláncz Ferenc (Corinnus), Káldi Nóra (Phoebe), Gonda György, Füzessy Ottó, Daridai Róbert.

És aki minket, apródokat terelgetett, gyarmati Feri bácsi:

Gyarmati Ferenc, Margitai Ági, Koppány Miklós  - a kép bal szélén jómagam.



Szili János, Koppány Miklós, Gyarmati Ferenc - én itt pedig a jobb szélen.

Az előadások alatt a színészbüfében néztük az akkor zajló foci Európa bajnokságot. A szurkolás hatalmas volt, Füzessy Ottó színművész úr hatalmas öblös hangja mindent betöltött. Az egyik meccs alatt, mikor megszólalt „az úr hangja” (az ügyelő) és szólított minket jelenéshez, kicsit későn indultam, rohantam lefelé a színpadhoz. Amikor leértem az ügyelő mellé, akkor jöttem rá, hogy a lantomat fenn hagytam a büfében! Rohanás vissza, de még a lépcsőig sem értem el, mikor jött Gyarmati Feri bácsi és hozta a lantomat! Ő bizony nem csak a színpadon figyelt ránk!
   Az előadások végén a tapsrend szerint én a jobb szélen álltam és minden alkalommal megsimogattam a színpadnyílás oldalsó aranyozott díszítéseit és láttam Anyut fenn az erkély jobb oldalon a munkahelyén…
   Ebben az időszakban a miskolci és az egri színház közös vezetés alatt volt néhány évig. Hatalmas élmény volt az egri előadásokra utazni a színészekkel együtt, buszon. Hazafelé Miskolcra, még este is ment az egymás ugratása, bolondozás. Ez nagy élmény volt egy 15 éves fiatal számára!
   1992-ben Anyu befejezte a munkáját a színházban. Addig szinte minden előadást láttam, legtöbbször kedvenc helyemről a jobboldali proscenium páholyból. Azt követően alkalmanként mentem, mert már elköltöztem Miskolcról.
   2005-benAnyu és a bátyám is meghalt.
   Amikor megalakult a Bartók + Operafesztivál, 2006-ig egy-egy előadásra mentem haza, majd 2007-től minden évben a teljes fesztivál időtartamára.
  2013 óta bérletes vagyok minden évben és megyek haza, a szeretett színházamba, Tatabányáról.
 

Rusznyák Gábor bármelyik rendezését nézzük, mindig felmerül a kérdés, az előadás mely elemei voltak meg eredetileg a szerzőnél, melyek azok, amelyeket a rendező tett hozzá, hiszen mindig valami egészen sajátos látásmóddal gazdagítja, bővíti, formálja át az alapanyagot.
* A teljes írás a Bemutatók 2023/24-es évad rovatban olvasható.


Edvi Henrietta, Simon Zoltán, Farkas Sándor, Feczesin Kristóf, Mészöly Anna - fotó: Éder Vera
 

Az első rész olvasható.

Apu bútor- és kelléktáros volt akkor, mikor születtem. A színpad mögött jobbra (a nézőtér felől nézve) volt a birodalma. Emlékszem, egy-két lépcsőn kellett lemenni, olyan medenceszerű volt egy része. 

Ott voltak azok a bútorok, amelyek szerepeltek a darabokban. Amikor mostanában megnéztem, alig ismertem rá. Sokkal kisebbnek látszik és rengeteg kellék van ott, az akkorihoz képest. Fantasztikus érzés volt beleülni azokba a bútorokba, amelyeket a színpadon a színészek használtak és az előadásokban olyan szépnek néztek ki. Sokat dicsekedtem otthon a gyerek társaimnak erről. Apuval a szabad napokat és a nyári szünidő egy részét sokszor itt töltöttem. Nagyon jó dolog volt, hogy segíthettem neki a bútorok, kellékek cipelésében a színpadra és vissza.
  Akkoriban vasárnaponként az Erzsébet téren gyakran volt szabadtéri hangverseny, amit a színház zenekara tartott. Oda Apuval vittük a kottaállványokat, kottákat, egy kerekes kézi kordéval a színházból és vissza. Nagyon szerettem segíteni neki.

A képen Apu statisztaként - A cigánybáró, 1958/59 - alább pedig egy róla szóló újságcikk:
 

Simor Ottó Apunak és nekem dedikált képei.
"Gyuszi bácsinak, kedves munkatársamnak, szeretettel. Miskolc, 1955. III. 5. Simor Ottó"
"Valent Árpikának, szeretettel. Miskolc, 1958. III. 23. Ottó bátyád. Kálmán Imre: A bajadér, Radjami herceg"
 

   Amikor Apu meghalt (1964), anyu akkortól kezdve dolgozott jegyszedőként a nézőtéren. Imádtam a VASAJTÓ-kat a bejárati folyosó és a színpad között Első alkalommal nagyon komoly, titokzatos, fekete, nehéz ajtó volt. Főleg azért, mert nem lehetett bármikor átmenni rajta. A másik vasajtó, amit kedveltem, ami a színház és a nézőtér között van.

Egy díszítő, Csík Sári ügyelő és a bátyám, Valent Ottmár. A kép Mályiban készült, amikor a színház üdülőjét építették.
 

Már a bátyám is a színházban dolgozott, díszítőként. Akkor délelőttönként is sokat voltam a színházban, vittem az ebédet a bátyámnak, amikor délutános voltam a suliban. (A sok gyerek miatt – Ratkó gyerekek – váltott műszakban jártunk iskolába, mert nem fértünk el.) A régi épületben a bejárat mellett volt a portaszoba, közvetlenül mellette a díszítők öltözője. Vele szemben a Próbatábla, ami most is azon a helyen van! A díszítők „oktatták” is a kis Valentet. Tizenegy éves voltam akkor. Máig emlékszem az öltözőjükben az akkori kedvenc színészek képeire, közöttük Szabó Rózsa akkori primadonna és Szabadi József bonvivánéra. Alatta egy, a díszítők által készített, nem gyereknek való felirat. Juhász Jani bácsi mondogatta is nekem: Fiam ne olvasgasd, csak a képet nézzed!

Díszítők, statiszta szerepben. A kép jobb szélén Juhász Jani bácsi, az ő nevére emlékszem.

Mekkora élmény volt figyelni, hogyan építik a díszleteket a próbákra. Főleg a változások és a felvonások közötti építések voltak érdekesek. Akkor a díszleteket még cigányfúróval rögzítették főleg. Nagyon kemény fizikai munka volt. Persze most sem könnyű.
   Sokszor az ügyelő mellett állva is nézhettem a próbákat, de néha a rendes előadást is. Igazi élmény oldalról a takarásokból nézni egy darab lefolyását. A másik kedvelt helyem volt az ügyelővel szemben a túloldali reflektor állvány első szintjén ülve nézni az előadást.
   Oti, a bátyám, később a zsinórpadláson dolgozott, Mackó bácsi mellett. Apu hogy örült volna ennek, mert korábban ő is dolgozott a zsinórpadláson.



Oti és Mackó bácsi. Ez a kép is Mályiban, az építkezésen készült.

Oti  itt a függönyemelőt kezeli. Akkor még nem volt motoros működtetésű.

„Mackó bácsi” tanította be, ő volt a zsinórmester. Az igazi neve nem is jut eszembe. Azt hiszem, mindenki így hívta. Az a padlás és az ott végzett munka is felejthetetlen számomra. Onnan nézni az előadást, különleges, keveseknek kijutó élmény, mert közben látni lehet az előadás alatt, mögött mozgó kiszolgáló „gépezetet”. Talán most már ezeket is gépek mozgatják, de akkor ők ketten, kézzel és ellensúlyokkal mozgatták a díszleteket és mindenféle rögzítőkkel állították meg. A nagy függöny mozgatása is kézi csörlővel történt. Hihetetlen egy felső világ volt. Imádtam ott lenni. Nagyon szerettem amikor a bátyám ott dolgozott, rengeteget lehettem mellette. Sajnos megszerette a kollégák mellett az italt. Ez lett a „végzete”. A János vitéz előadás idején (1969) már a zsinórpadláson dolgozott és kezelte a függönyt is. A darabban több finálé-szerű éneklés is volt. Az egyiknél azt hitte, ez már a felvonás fináléja és összeengedte a függönyt. Azonnali hatállyal elküldték a színházból. Rettentő nagy sajnálatomra…

Gulyás Gergely (színpadmester), számomra már ismeretlen valaki, Mackó bácsi (zsinórmester) és valent Ottmár.

Folytatása következik!
 

A szerelem, amely a külső Józsefváros tűzfalai közé szorulva terem, mesebeli, mégis igazi – amilyen csak Molnár Ferencnél létezik. Keszég László rendezése a tiszta szerelem – józan eszünkre, tapasztalatainkra hallgatva hihetetlen – diadalát olyan valóságként fogadtatja el velünk, ami bármikor, bárkivel megeshet, csak hinni kell benne! (Éder Vera fotóján Harsányi Attila és Rudolf Szonja)
* A teljes írás a Bemutatók 2023/24-es menüpontban olvasható!
 

Fotók: mnsz-blog
 

77 éve, 1946-ban szerdára esett 27-e. A Miskolci Hírlap így tudósított a hét színházi műsoráról: "Ma, szerdán este Gombaszögi Ella, a budapesti Vígszínház művésznőjének vendégfelléptével, a nagy sikert aratott Hunyady 3 fevonásos vígjátéka, a „Lovagias ügy" kerül színre mérsékelten felemelt helyárakkal. Főszereplők: Gombaszögi Ella, Bartók Juci, Lantos Edit, Kozma Andor, Kondráth Ilona, Bánhidy József, Horváth Jenő, Szakács Sándor, Szabados Ambrus, Fehér János. November 28-án, csütörtök este nagy operaest a budapesti Operaház tagjainak felléptével: Miklósy Irén, Maleczky Oszkár, Angyal Nagy Gyula, Vermes Jenő, Sugár Dezső, Ilyés Lajossal „Traviata" opera 4 felvonásban. Vezényel Vincze Ottó. Csütörtök este 7 órai kezdettel a Miskolci Nemzeti Színház társulata az újgyőri Vasas Otthonban rendez előadást. Színre kerül: B. Priestley 3 felvonásos vígjátéka a „Veszélyes forduló". Pénteken este 7 órai kezdettel az újgyőri Vasas Otthonban vendégszerepel a színtársulat. Színre kerül Vaszary Gábor 3 felvonásos operettje, a „Meztelen lány." Jegyek elővételben kaphatók, az újgyőri Vasas Otthonban. Szombaton délután „Egy csók és más semmi" című operettet játsza a színtársulat. Helyárak 50 fillértől 4 forintig. Szombaton este, vasárnap délután este, hétfőn este Szilágyi Sándor „Tokaji aszú" című 3 felvonásos operettje kerül színre."

1953-ban születtem Miskolcon. Én is kerek éves vagyok, 70, az imádott színházammal együtt, ami 200. Apu, Valent Gyula bútoros, bútortárosként a színházban dolgozott már régóta. A Miskolci Nemzeti Színház a szülőházam, mert a színházban laktunk. A lakásunk körülbelül ott volt, ahol most a fényszabályozó van. A bejárata ott, ahol most megyünk fel a nézőtéri büféhez. Ezt a helyet láthatom bármikor, ha megyek a színházba, bár bemenni nem lehet, de már nem úgy néz ki nyilván, mint a lakásunk anno.

"A bejárata ott, ahol most megyünk fel a nézőtéri büféhez."
Fotó: mnsz-blog, valamennyi további képet Valent Árpád bocsátotta rendelkezésemre, köszönöm szépen!

A nézőtéri büfé is emlékeket jelent. Itt voltak a Mikulás ünnepségek. A színházi dolgozók gyerekei ajándékot kaptak. Két ajándékom sokáig megmaradt. Az egyik játék óra volt, amit perselyként lehetett használni, a másik egy mackó. Anyu szerint mikor szólítottak – Valent Árpika! – nagyon büszkén mentem ki az ajándékért, megszoktam a színházi környezetet, a sok színházi dolgozót körülöttem.
   Sokáig nem tudtam, mi az, amire emlékszem, amíg egyszer Aputól megkérdeztem. A kép: Sötét szobában vagyunk, egy nagy ablak előtt. Az ablakpárkányon rádió, aminek a zöld színű „varázsszeme” (a hangolásjelző) világít csak. Az ablakon kinézve az utcán hatalmas tömeg. ’56 a Széchenyi utcán. Az ablak a mai nézőtéri büfé ablaka, ami „kilóg” az utcára. A sötét szoba nagyobb, mélyebb része tőlem jobbra van. Ebből tudom, annál az ablaknál álltunk, ami a Széchenyi utcára a Városház tér irányába néz. Innen néztünk Apuval az utcai történéseket.
   Ha kevesen vagyunk a nézőtéri büfében, odaállok az ablakhoz és erre emlékszem, meg a Mikulás estekre.
   Egyszer kaptam egy kis cipőt. Nem a szüleimtől. Egy fekete-fehér színű lakkozott bőr gyerekcipőt. Akitől kaptam, nagyon „meggyömöszölt” az átadáskor. Ő volt Galambos Erzsi művésznő. Aki akkor fiatal kezdő volt Miskolcon. Anyu szerint a fiatal színésznők, amikor volt idejük, sokszor bejöttek hozzánk „babázni”.
   Már babakocsis koromban is statisztáltam, a Vizsgázik a tanár úr című darabban (1955) tologattak a színpadon, gyerekkocsiban. Más gyerekkori statiszta szerepem: a Cigánybáróban (1958) cigánygyerek, nagy fekete göndör parókával (sajnos nincs meg a képem már). A Lysistratéban (1958/59 es évad) görög kisfiú voltam, arany szalaggal a homlokom körül.

A képen Kulcsár Imre bácsival (akkor még Kleszo Imre), aki akkor volt kezdő színész Miskolcon. Őt nagyon kedveltem, nagyon kedves, barátságos volt velem, velünk.

Kulcsár Imrével felnőtt koromban is, mikor a szüleim, bátyám már nem éltek, sokszor találkoztunk, beszélgettünk a színházban, amikor hazamentem. Később ezekhez a beszélgetésekhez csatlakozott Kerékgyártó Laci bácsi is, aki akkor már a színház archívumát kezelte.
 

Ez Imre bátyám dedikálása nekem, a „Legendák, anekdoták, emlékek a Miskolci Színjátszás történetéből” című könyvben. "Sok szeretettel ajánlom Árpádnak, akit már Árpika korában ismertem. Kulcsár Imre"

Ezek az előadások nem a színházban voltak, mert azt átalakították. Akkor a Vasgyárban levő művelődési házban – Lovardának nevezték – volt a színház. Nagyon kellemes volt a készülődés az előadások előtt. A sminkelés, az öltöztetés. Pontos emlékeim nincsenek, csak az, hogy nagyon jól éreztem magam abban a közegben. És Apu is ott volt mellettem folyamatosan. 
   Az 1957-es átalakítás kezdetekor kellett a színházból kiköltöznünk, amikor az Észak-Kilián lakótelepen kaptunk egy társbérleti lakást.

Folytatása következik!
 

2022 februárjában született az "Online jegyvásárlók hátrányban?" című írás,   olvasható. Probléma és a magyarázat egyaránt megtalálható benne. De ami azt illeti, hogy az online vásárlókat semmi hátrány nem éri azzal, hogy számukra csak egy nappal később nyílik meg a lehetőség, itt egy mentett kép, november 15-én 10:00 órakor, miután végre elkezdődött az online értékesítés is, akik nem tudtak előző nap személyesen odamenni, már csak ezekből a "jó" helyekből válogathattak a szilveszteri előadásra. 

Ezen a héten három alkalommal is lehetősége lesz a közönségnek bepillantani abba, hogyan is készül egy előadás a Miskolci Nemzeti Színházban. A csárdáskirálynő, A tatárok Magyarországban és a Hedda Gabler előadások után érdemes a nézőtéren maradni! A Revizor kritikai portállal együttműködve a Miskolci Nemzeti Színház évek óta tart szakmai beszélgetéseket, melynek keretében Csáki Judit és Jászay Tamás kritikusok segítségével minden érdekességet elárulnak az adott előadás alkotói a darabról, annak születéséről, nehézségeiről, és persze minden érdekes kulisszatitokba is beavatják az érdeklődő nézőket.
   Kedden, november 14-én a 18 órakor kezdődő A csárdáskirálynő operett után avatja be a nézőket az előadás részleteibe Béres Attila igazgató, az előadás rendezője, és persze a darab színművészeitől is lehet kérdezni. A beszélgetés moderátora Csáki Judit.
   Csütörtökön, november 16-án A tatárok Magyarországban előadást vesézi ki Jászay Tamás segítségével a miskolci közönség. Szőcs Artur rendező, Cser Ádám zeneigazgató, az előadás zeneszerzője, valamint a színművészek is elárulnak minden érdekességet az előadásról, amellyel kétszáz évvel ezelőtt megnyílt a miskolci teátrum.
   Pénteken a közönség a Rusznyák Gábor rendezésében készült Hedda Gabler című előadásról tudhat meg mindent, amire csak kíváncsi. Csáki Judit ezen az estén is kifaggatja a rendezőt és a színművészeket az előadás keletkezésének körülményeiről, próbafolyamatról, és persze a nézőknek is teret ad, hogy kérdezzenek bátran az alkotóktól.
  Annak sem kell aggódni, akinek az előadásokra nincs jegye, az előadás utáni beszélgetésre a belépés ingyenes!

Fotó: Éder Vera

Mindent – díszlet, jelmezek, világítás, táncok – összeadva olyan látványvilágban gyönyörködhetünk, amelyre talán valóban nem túlzás a „grandiózus” jelző.

* A teljes írás a "Bemutatók 2023/24-es évad" rovatban olvasható.
 
 

A kuratórium – Bajcsay Mária, Bezerédi Zoltán, Mertz Tibor, Nagy Mari és Kuna Károly – döntése értelmében 2023-ban Keresztes Sándor színművész Aase-díjas lett. A díjat Gobbi Hilda alapította epizodistáknak: „Sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistának csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot.”

Fotó: MNSZ

Sanzonettek - többes számban, hiszen Cecília és Szilvia mindketten a miskolci orfeum – korábbi, illetve a cselekmény idején jelenlegi – sztárjai (bár annak idején ezt a szót még nem használták). De vajon létezett-e egyáltalán a miskolci orfeum és miért is emlegetjük Kálmán Imre világhírű és napjainkig is szerte a világban gyakran játszott operettjével kapcsolatban Miskolcot? Nos, a második kérdésre könnyebben válaszolhatok. Es Lebe de Liebe! - Éljen a szerelem! Ez volt a címe eredetileg Kálmán Imre operettjének, amely azonban az 1915. november 13-án Bécsben sorra kerülő világpremieren már Csárdásfürstin címmel került színre. A magyarországi bemutató a Király Színházban volt, Kosáry Emma főszereplésével, 1916 november 3-án. A szövegkönyvét Léon Stein és Jenbach Béla írta, az a Jenbach Béla, aki Miskolcon született, s a Mindszent utca 12. szám alatti udvarban lakott. Az eredeti szövegkönyv szerint a cselekmény színhelye a „miskolci orfeum”. Német nyelvterületen a színházak a mai napig eszerint játsszák, s elhangzik Miskolc neve. Hogy valóban létezett-e ilyesmi a városban, vagy csak Jenbach fantáziájának találmánya – bevallom, nem tudom (a most játszott előadás szerint valahol egy alagsorban volt), bár próbáltam utánanézni. Végül is persze, ez nem is lényeges kérdés. Cecília és Szilvia Miskolcon működött, lett szerelmes, élt át szakítást, innen ment el és tért vissza – és kész! Ez is volt az egyik oka (nyilván a darab töretlen népszerűségén kívül), hogy a bicentenáriumi évadban éppen ezt az operettet tűzték műsorra. De hogyan tűnt el a magyar előadásokból Miskolc neve? Mikita Gábortól, a miskolci Színészmúzeum vezetőjétől tudom, hogy Gábor Andor "fordította le" Tiszadadára, a magyarországi, Király Színház-i bemutatóra. Egyébként 1954-ben, amikor a Fővárosi Operettszínházban bemutatták a híres, Szinetár Miklós által rendezett, Békeffy István és Kellér Dezső által átírt és tulajdonképpen a mai napig játszott változatot, megelőzte egy miskolci bemutató, 1954. június 6-án, hogy kipróbálják, mennyire tetszik a publikumnak, s csak ezután került a fővárosi közönség elé. A cselekményben azonban semmi helység-specifikus nincs, a város nevének említésén kívül. Béres Attila azért ráerősített a jogos büszkeséget kiváltandó, sulykolandó, és számtalan formában történik idevágó utalás a konkrét megnevezésen kívül is.
   S ezzel térjünk is rá a rendezésre! Alapvetően egy hagyományos operettet látunk, erőszakos átírás, más korba helyezés, modernizálás nélkül, olyat, amit a nosztalgiázni akaró idősebb generáció is könnyedén be tud fogadni. Alapvetően. No, de nem az MNSZ-ben már megszokott Béres Attila rendezések egyikét láthatnánk (de más itteni rendezőkre ez ugyanúgy érvényes), ha nem volnának kikacsintások, utalások, gegek elszórva a darab szövetében, amelyek hol jobban, hol kevésbé, de egészen váratlanok, esetenként meghökkentőek (utalás a The Godfather című, 1972-es filmre, „Borsodi! Világos?”, Lyukó – Yukon,  stb…). Lehet vitatkozni, s én a szünetekben (egy szünettel játsszák, de már többször megnéztem, ezért a többes szám) és az előadások után hallva a nézőtéri reakciókat azt tapasztalom, hogy meg is osztja ez a közönséget, van, aki elutasítja, van, aki jónak tartja. Az tény, hogy kevésbé tudnak talán szervesülni ebbe a klasszikus operettbe, mint mondjuk a Producerek című musicalbe, de mégsem ezek uralják azért az előadást! Azt az előadást, amely a fiatalos játékosság, könnyedség mellett – bármilyen furcsának is tűnhet, igazi drámai mélységet is kap. Valójában nem volna szabad, hogy furcsa legyen, mert egy jó előadás műfajtól függetlenül akár, ezt nem nélkülönözheti.
   Esetünkben köszönhető a drámai mélység a rendezésnek (záró jelenet!) és nagy mértékben köszönhető a Szilviát alakító Baranyi Emmának és az Edvint játszó Tóth Dominiknak. Jeleneteik feszültsége, az arcukon tükröződő érzelmek, a szituációk drámaiságára adott reakcióik egy-egy szóló vagy duett során tisztán prózai előadásban, a zene segítsége nélkül is emlékezetes maradnának. Valószínűleg segíti őket ebben a koruk is - mindketten utolsó éves egyetemi hallgatók. A másik szereposztás – Bordás Barbara m.v. és Szőcs Artur – Szilviája és Edvinje visszafogottabb valamivel még a leghevesebb jelenetekben is. Olyan halálos komolyan vesznek mindent, mintha nem is operettet játszanának. Igazuk van, hiszen hitelesen játszani operettet is csak ezzel az attitűddel lehet és szabad, másrészt pedig mi is lehet fontosabb egy ifjú életében, mint a szerelem. Felforrósítják a színpadot!
   Visszatérve még a rendezésre, a legapróbb részlet is gondosan kidolgozott, Horesnyi Balázs a teret jól kihasználó díszleteiben a sok embert mozgató jelenetekben is azt érezzük, hogy minden egyes statisztára külön gond fordítódott. Nem mindig könnyű észrevenni, különösen a legmozgalmasabb jelenetekben, de az első felvonásban végig vissza-visszatérően jelen van valaki (Kocsis Andrea, a Miskolci Balett tagja), aki valószínűleg a táncos lányok  (a „cicák”) egyike lehetett korábban, hiszen egy tánc erejéig még közéjük is áll újra, de kiöregedett közülük, s most egy hölgy, akivel nem nagyon törődnek már, de ő mindent lát és megfigyel, s a felvonás végén pedig már az éjszaka ragyogásához illő estélyit sem viseli, a haja is megőszült, hajlott lett a háta és már csak sepregetésre használja őt az a hely, ahol ifjúkorát élte, amitől elszakadni mégsem tud. Sőt, figurája visszaköszön a második felvonás hercegi palotájában is, jelezve, hogy pozíciótól, társadalmi helyzettől függetlenül, az elmúlás mindenkit elér.
   Kettős szereposztás több helyen van, de a másikat (az volt az 1. premier szereposztása) - nem feltétlenül szándékosan – mindössze egyszer láttam, ezért sorrendben mindig annak a nevével kezdem, akit többször. Bóni figurája Börcsök Olivérnek és Rózsa Krisztiánnak ad lehetőséget féktelen komédiázásra (hasonlóan a Producerekhez, ahol szintén ők voltak lekettőzve) és ezzel bőségesen élnek is, csakúgy, mint Gáspár Tibor Feri bácsiként és Fandl Ferenc Miskaként, méltóan az írás elején említett operettszínházi előadás Miskájához, aki akkor Feleki Kamill volt. Kevesebb lehetősége van erre Stázi megformálójaként Czvikker Lillának és Varga Andreának, de ami van, azt kihasználják. Kincses Károly Lippert Weilersheim hercege, Salat Lehel Ferdinánd főhercege megfelelően simul az előadás összképébe.
   De még nem szóltam Cecíliáról, akinek ebben az 1954-ben átdolgozott változatban született meg a ma is játszott figurája, Honthy Hanna számára bővítették főszereppé. Ma Miskolcon Eperjesi Erikáé és Seres Ildikóé a szerep, s mindketten jól érezni látszanak magukat benne. Ők viselhetik egyébként Tihanyi Ildi jelmeztervező szemet gyönyörködtető ruháinak legpompásabbját, a sárga-fekete estélyit.
   Nekik jutott egy fontos gesztus is - bár azt nem tudom, a nézőtéren hányan vannak ennek tudatában - tisztelgés az 1954-es mellett másik igen híres magyarországi előadás, az 1993-as, Mohácsi János rendezte produkció előtt, amelyben a Húzzad csak kivilágos virrradatig című nóta Molnár Piroska (Cecília) előadásában az egyébként saját maga által írt szöveggel így szólt: "Kvittek vagyunk mi már, az élet, meg én... Ezt a szöveget hallhatja (későbbi pontján az előadásnak az eredetit is) a miskolci közönség is.

   Az előadásban a Miskolci Balett, a Miskolci Nemzeti Színház Énekkara és Zenekara működik közre, valamennyien a megszokott magas színvonalon.
   Összefoglalva, a miskolci sanzonettek történetét nézve, Kálmán Imre ragyogó muzsikáját hallgatva jól szórakozhat a néző a miskolci – volt egyszer vagy sem (*) – orfeumban, a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadán.   

* Ugyancsak Mikita Gábor közlése szerint a XIX. század végén létezett egy Miskolci Orfeum.
 

Békeffi István – Kellér Dezső szövegátdolgozásában - Gábor Andor versfordításaival

Elég sokáig magam vagyok csak a Kamara előcsarnokában egy koradélutáni előadás előtt (Lázár Ervin: Berzsián és Dideki, a színlap szerint: „mese, játék”), sebaj, elbeszélgetünk a nézőtéri dolgozókkal, egyetértünk abban, hogy ez is színház, nem szabad lebecsülni a gyermekelőadásokat, hiszen a nézővé nevelés itt kezdődik. Azután megindul az áradat, jönnek az iskolás csoportok, s néhány család. Azt hiszem, egyedül én vagyok a nézőtéren, aki nem csoporttal, nem családdal, csak úgy egymagamban, felnőttfejjel ülök be. S a gondolat, hogy mivel kezdődik, s mi mindennel jár(na) a nézővé nevelés újra eszembe jut, amikor az egyik iskolás csoport elfoglalta már a helyét, a tanítónénivel középen és a sor szélén ülő kislány hozzám, a vadidegenhez fordul – először nem is voltam biztos benne, hogy nekem szól – s, azt kérdezi: „Mit nézünk meg?”. És a körülötte ülők is érdeklődve várják a válaszom. Természetesen elmondtam nekik, de egyszerűen nem értem és eddig el sem tudtam képzelni, eljöttek volna úgy egy iskolás csoportként, hogy nem beszéltek velük előre az előadásról, de még a szerzőt és a címet sem mondták el?

   A Staré zámecké schody (Régi várlépcső) falához örökre odasimulva nézi szeretett városát és a csillagokat Karel Haąler, akinek nevéhez megannyi Prágáról szóló kedves dal fűződik. Ha egy kedélyes sörözőben, tavaszi népünnepélyen, baráti összejövetelen énekelni kezdenek, biztosra vehető, hogy előkerülnek a Haąlerkák, ahogyan dalait összefoglalóan nevezik, melyeket idősebbek és fiatalok egyaránt ismernek, szeretnek. A város meghitt szépségéről és a benne élő jellegzetes figurákról szólnak ezek a vidám, néha szomorkás dalok. Szerzőjük, aki megénekelte ezt a várlépcsőt is, színész, dalszerző, szövegíró, film- és színházi rendező, drámaíró, forgatókönyv író volt. Csehszlovákia német megszállása, a protektorátus alatt a Gestapo letartóztatta. Közvetlenül 1941 karácsonya előtt megölték, amiért patriota dalaival a megszállás idején is igyekezett lelket önteni az emberekbe, élesen parodizálva a protektorátust. Halála után a már addig is hallatlan népszerű dalok szinte a nemzeti ellenállás szimbólumává váltak. A Ta naąe písnička česká (A mi cseh dalunk) címűt a betiltott nemzeti himnusz helyett is énekelték.
   A Neruda utca a Malostranské náměstí-ről vezet a Vár előtti Hradčanské náměstí-re. A bájos épületeket, a színes jövés-menést most is szívesen nézte. Már szürkült, de a Nerudova forgalmára sem ez, sem a borongós idő nem volt hatással. A parányi teraszokon sokan ültek, a követségek palotái hűvös eleganciával nézték az utca történéseit, a régiségüzletek, ajándékboltok ajtajai szakadatlanul nyitódtak-záródtak. 
   Miközben baktatott meredeken fölfelé, rádöbbent, hogy ki tudja, mióta egy dallamfoszlányt ismételget, dúdolgat magában, nem tudván szabadulni tőle: ti tá ti tá tá tam ti-ram ti-ram ti-ram. Az eladott menyasszony nyitányának első taktusai…
   Az utca felső végén hatalmas karimájú kalapot, sötét átmeneti kabátja alatt fekete-fehér ruhát viselő hölgy nézett rá – ugyanaz volt, aki a kis kávézóban azon a furcsa, tán nem is létező nyelven beszélgetett társával, és akire alig mert ránézni, amikor elhaladt mellette, csak most sokkal elegánsabb volt és arcvonásai is rendezettebbek. Megtorpant, nem tudta, folytassa-e útját. A hölgy szája sarkában alig láthatóan bujkáló szelíd, jóindulatú és titokzatos mosollyal állt ott, majd megfordult és lassan, nem nézve hátra elindult, mintha azt akarta volna jelezni, hogy kövesse. Majd megállt várakozóan, és amikor közvetlen közelébe ért egy lépést tett hátra, mintegy utat engedve, megtoldva egy finom, előre mutató kézmozdulattal. Megint zavarba jött. Nem nézett vissza.
   A várfeljárónál, a Kajetánka mellől lélegzetállító panoráma nyílt. Besötétedett, kigyúltak a város fényei. A Nemzeti Színház kupolája, a hídon kígyózó tömeg, a Szent Miklós templom, a Hanavský pavilon, a Týn tornyai – nem győzte sokadszor is sorra venni, magában szeretettel egyenként nevén nevezni a sok kivilágított látnivalót.    
   Praľský hrad – szó szerint: Prágai vár. Így nevezik hivatalosan, de így emlegeti minden prágai is. A Magyarországon használatos Hradzsin megnevezés a Hradčany névből ered, ami valójában a környező városnegyed (egykor az Óváros, a Kisoldal és az Újváros mellett a negyedik önálló település) neve.
   Átvágott az első várudvaron és a Szent Vitus székesegyház főkapujánál balra fordult. A Vikárius utcában egy csöppet sem csodálkozott volna, ha elébe toppan pan Brouček, Svatopluk Čech remek szatirikus regényének hőse, aki az itt található kiskocsmából kijövet került egyszerre a Hold túlontúl kifinomult társadalmába, ahol bizony sok minden nagyon másképp volt, mint itt a Földön – még a sört sem ismerték! –-, majd másik és nem kevésbé váratlan és meglepő „korszakos utazása” során a huszita harcok idejének Prágájába csöppent. Visszaemlékezett, hogyan folyt össze minden Prücsök úr szeme előtt és a Vitus falai és díszítményei hogyan váltak egyre furábbá, közvetlenül mielőtt útja a Holdba megkezdődött volna.
   A Holdat most nem látta, felhők takarták az eget, és ő teljes mértékben tudatánál volt, de a Vitus falain bizony voltak olyan elemek, amelyek bármilyen időben és megvilágításban különös képzeteket keltettek abban, aki elmélyült tanulmányozásukban – a vízköpők. Félig emberi, félig szörny arcok, dühös vicsorgásuk, torz vigyoruk, kígyószerű nyújtózkodásuk ma még furcsábbnak, idegenebbnek, még inkább titkos jelentést hordozónak tűnt. Fölöttük a székesegyház főtornya nyújtózkodott, a szűk csigalépcső 287 fokával, amelyeken már többször is felmászott – nem kis fáradsággal, de a magasból elé táruló látvány mindenért kárpótolta –, és Csehország legnagyobb harangjával. Prága titkainak tudói szerint a Szent Vitus székesegyház harangjai ember módra változó hangon zengenek, jó időkben vidáman szólnak, szomorú napok idején panaszosan sírnak.  Az Arany utcácska parányi, várfalhoz épített házaiban lassan bezártak a boltok, kiállítóhelyek. Egykor várnép, őrség, íjászok, kézművesek laktak ezekben a házikókban, amelyek szegényesek voltak, de annál festőibbek. Nem is maradhattak ki a gazdag képzelet teremtette történetekből, így lett belőle „az aranycsinálók utcája”.
   Jobbra, az utolsó lámpással szemben nem látni mást, csak egy unalmas, szürke falat (túloldalán a Szarvasárok húzódik), ez mégis egyike Prága legmisztikusabb helyeinek. Áll itt egy láthatatlan ház, az a neve: dům U poslední lucerny – Ház az utolsó lámpásnál. Ajtaja egy másik világba nyílik.  Küszöb, amely átvezet egy láthatatlan szférába. Csak nagyon holdvilágos vagy nagyon ködös éjszakákon tűnik elő és akkor sem láthatja bárki. Lehet, hogy egyszer ő is megpillanthatja? Mit tenne, merné vagy sem megragadni a másoknak elérhetetlen, soha vissza nem térő alkalmat, megnézni mi van a titokzatos ház küszöbén túl? Egyetlen egyszer, egy őszi éjszakán már megtörtént, amikor ott állt előtte, hogy a fal mintha kezdett volna eltűnni vagy inkább átalakulni és nagyon furcsa bizsergés fogta el, félt is, kíváncsi is volt egyszerre, de egy pillanat múlva visszatért minden a megszokott állapotba.
   A Szent György bazilika bejáratánál állt egy pad, ott megpihent. Néhány napja gyakrabban jutott eszébe a lány, de csak egy-egy pillanatra, azután mindig el is hessegette a képét. Most, ez az este megfelelőnek látszott, hogy ne tegye.  Az esték, éjszakák hangulatára mindig is fogékony volt. Még akkor is, ha nem volt programja, ha semmi különös nem történt és nem várt semmilyen csodára… Legemlékezetesebb estéinek egyik részét a természetben töltötte. Erdő mélyén, éjszakai órán a nesztelenül repülő, világító szentjánosbogarakkal… vagy amikor esőben, sűrű lombú hatalmas fa alatt ült a tűz mellett és az égő fa ropogása keveredett a körben záporozó esőcseppek hangjával. Mások városokhoz és emberekhez kötődtek, sok ilyen estéje volt Egerben… Megint más éjszakák egészen mozgalmasok voltak, mint az Ontario-tó partján, Mississauga-ban, egy kis bárban… És természetesen ott voltak a prágai éjszakák! Lételeme volt az a másik világ, amelynek csakis az est leszálltával tárultak ki titokzatos és vonzó kapui, amikor a napközbeni hajsza, idegesség és zaj után várakozásteljes nyugalom és meghittség köszöntött be. Amikor színházba, koncertre lehetett menni, otthon, magányosan és megilletődötten zenét lehetett hallgatni, verseket olvasni. Amikor minden nappal megszokott dolog más jelentést kaphatott, minden váratlan és várt dolog megtörténhetett és semmin nem kellett csodálkozni, minden olyan magától értetődő és természetes volt, amikor álmok és vágyak valóra válhattak. Sejtelmes, csak ekkor érvényes törvények uralkodtak. Ugyanezen okból szerette a ködöt is. Az is más dimenzió volt.
   Most tehát újra a lányra gondolt. Kicsoda és hol van Ő? Továbbra sem tudta és továbbra sem érezte, hogy többet kellene tennie a felkutatására. Csak azt, hogy éppen most rá kell gondolnia. Meg azt, hogy nem szabad még innen elmennie, akkor sem, ha egyre hűl a levegő, és a széltől sem védi ez a hely. Felidézte magában azt az első napot, amikor meglátta és az azóta eltelteket, a hol elemi erővel feltörő, hol pedig elfojtott, szemérmesebb, de a mélyben lappangva, bevallva vagy bevallatlanul, kimondva vagy kimondatlanul mindvégig jelen lévő várakozást és vágyakozást, hogy újra láthassa, és – ha engedi –, titkát is megfejthesse. Nem tudta, miért kell itt ülnie, csak nézte a Vitus hátsó falait, a rafináltan megvilágított kőcsipkéket, az égbe törő pilléreket, falakat és várt…
   Az alsó támpillérek feletti tetőrészen valami mozgást látott. Egyszerű lett volna felállni, odamenni és megnézni közelebbről, de nem akaródzott felkelnie. A mozgás lassan egyre határozottabbá vált, de még mindig nem tudta, mi lehet az. A levegő kavargott szokatlan hullámokban, s ebből a kavargásból egy alakzat kezdett kibontakozni és egyre inkább emberi formához, egy karcsú lányalakhoz kezdett hasonlítani, aki neki int… Hitetlenül nézte a jelenséget, de semmi kétség, egy a semmiből egyszer csak azon a fantasztikus, emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen lányalak termett és integetett, mintha üdvözölni akarná! Lassan mégis erőt vett magán és odaindult. Már közel ért, amikor egy erősebb széllökés megállásra késztette. Mire felnézett, senkit sem látott. Még közelebb ment. A támpillérek felett a díszvilágítás reflektorainak fényében éjszakai lepkék táncoltak…

(Részletek J. Ferenczi Andor: Prága - Színház - Szerelmek / Séta-regény egy misztikus városból című könyvéből)

 

"Most írok egy darabot, én jóba vagyok a Lajossal, ő majd megrendezi, két szereplős az egész, mi eljátsszuk és az egész színház rólunk fog beszélni! Már látom magam előtt az újság színlapját. Tisza Károly és Farkas István, a két ifjú titán beférkőzött a nagyok közé. A közönség imádja őket, kell ennél több?"
  Ketten beszélgetnek, s az egyfelvonásos végéig alaposan megismerjük gondolataikat, érzéseiket, sorsukat. Költők volnának ők, csak hát "a verseikből nem tudtak megélni, szóval muszáj volt valamit rögtönözni", s most a színház világától remélik, hogy, amint a cím is mondja: "Nagyok leszünk!"
   Meg fog lepődni az olvasó, milyen kidolgozott és gazdag ez a nagyon is komoly gondolatokat feszegető egyfelvonásos, annak ellenére, hogy a szerző, Kónya Barnabás, még csak 14 éves.
  Szívesen adok teret, a Kortárs magyar darabok, letölthető szövegkönyvek menüpontban találják.