1953-ban születtem Miskolcon. Én is kerek éves vagyok, 70, az imádott színházammal együtt, ami 200. Apu, Valent Gyula bútoros, bútortárosként a színházban dolgozott már régóta. A Miskolci Nemzeti Színház a szülőházam, mert a színházban laktunk. A lakásunk körülbelül ott volt, ahol most a fényszabályozó van. A bejárata ott, ahol most megyünk fel a nézőtéri büféhez. Ezt a helyet láthatom bármikor, ha megyek a színházba, bár bemenni nem lehet, de már nem úgy néz ki nyilván, mint a lakásunk anno.

"A bejárata ott, ahol most megyünk fel a nézőtéri büféhez."
Fotó: mnsz-blog, valamennyi további képet Valent Árpád bocsátotta rendelkezésemre, köszönöm szépen!

A nézőtéri büfé is emlékeket jelent. Itt voltak a Mikulás ünnepségek. A színházi dolgozók gyerekei ajándékot kaptak. Két ajándékom sokáig megmaradt. Az egyik játék óra volt, amit perselyként lehetett használni, a másik egy mackó. Anyu szerint mikor szólítottak – Valent Árpika! – nagyon büszkén mentem ki az ajándékért, megszoktam a színházi környezetet, a sok színházi dolgozót körülöttem.
   Sokáig nem tudtam, mi az, amire emlékszem, amíg egyszer Aputól megkérdeztem. A kép: Sötét szobában vagyunk, egy nagy ablak előtt. Az ablakpárkányon rádió, aminek a zöld színű „varázsszeme” (a hangolásjelző) világít csak. Az ablakon kinézve az utcán hatalmas tömeg. ’56 a Széchenyi utcán. Az ablak a mai nézőtéri büfé ablaka, ami „kilóg” az utcára. A sötét szoba nagyobb, mélyebb része tőlem jobbra van. Ebből tudom, annál az ablaknál álltunk, ami a Széchenyi utcára a Városház tér irányába néz. Innen néztünk Apuval az utcai történéseket.
   Ha kevesen vagyunk a nézőtéri büfében, odaállok az ablakhoz és erre emlékszem, meg a Mikulás estekre.
   Egyszer kaptam egy kis cipőt. Nem a szüleimtől. Egy fekete-fehér színű lakkozott bőr gyerekcipőt. Akitől kaptam, nagyon „meggyömöszölt” az átadáskor. Ő volt Galambos Erzsi művésznő. Aki akkor fiatal kezdő volt Miskolcon. Anyu szerint a fiatal színésznők, amikor volt idejük, sokszor bejöttek hozzánk „babázni”.
   Már babakocsis koromban is statisztáltam, a Vizsgázik a tanár úr című darabban (1955) tologattak a színpadon, gyerekkocsiban. Más gyerekkori statiszta szerepem: a Cigánybáróban (1958) cigánygyerek, nagy fekete göndör parókával (sajnos nincs meg a képem már). A Lysistratéban (1958/59 es évad) görög kisfiú voltam, arany szalaggal a homlokom körül.

A képen Kulcsár Imre bácsival (akkor még Kleszo Imre), aki akkor volt kezdő színész Miskolcon. Őt nagyon kedveltem, nagyon kedves, barátságos volt velem, velünk.

Kulcsár Imrével felnőtt koromban is, mikor a szüleim, bátyám már nem éltek, sokszor találkoztunk, beszélgettünk a színházban, amikor hazamentem. Később ezekhez a beszélgetésekhez csatlakozott Kerékgyártó Laci bácsi is, aki akkor már a színház archívumát kezelte.
 

Ez Imre bátyám dedikálása nekem, a „Legendák, anekdoták, emlékek a Miskolci Színjátszás történetéből” című könyvben. "Sok szeretettel ajánlom Árpádnak, akit már Árpika korában ismertem. Kulcsár Imre"

Ezek az előadások nem a színházban voltak, mert azt átalakították. Akkor a Vasgyárban levő művelődési házban – Lovardának nevezték – volt a színház. Nagyon kellemes volt a készülődés az előadások előtt. A sminkelés, az öltöztetés. Pontos emlékeim nincsenek, csak az, hogy nagyon jól éreztem magam abban a közegben. És Apu is ott volt mellettem folyamatosan. 
   Az 1957-es átalakítás kezdetekor kellett a színházból kiköltöznünk, amikor az Észak-Kilián lakótelepen kaptunk egy társbérleti lakást.

Folytatása következik!