MNSZ blog

Blog a Miskolci Nemzeti Színházról

   A színház világával való kapcsolatom még Egerben kezdődött, 1987-ben - amióta ott újra volt önálló társulat. Minden darabot láttam, volt, amit megnéztem huszon-valahányszor is. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. És az is Egerben történt, hogy 2000 tavaszán a Piaf (a címszerepben fellépő művésznő ma már a Miskolci Nemzeti Színház tagja) egyik előadásának végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke voltam rá, s nem felejtem el máig sem, annál is inkább, hiszen ezt a címemet azóta is valamennyi direktor elismerte.
 Az évtizedekkel ezelőtt megszületett egri kötődés azonban nem akadályoz abban, hogy lássam és élvezzem, milyen nagyszerű dolgok születnek ma Miskolcon.
  Tisztelek mindenkit, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal e világhoz tartozónak érzem.
 2010.04.05-én blogot indítottam: Színház Egerben (1884-től napjainkig)… és azon túl. Tíz éves születésnapját Lőkös Ildikó dramaturg köszöntötte - országos színházi portálon is.
 2014 óta volt miskolci rovata, 2021 végén ez önállósult, a régi cikkek egy részét átemeltem ide, az újak folyamatosan születnek.  Remélem, kiérdemli az Olvasó figyelmét! J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
a blog közösségi csatornái



 

 
Lezárt szavazások


 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Előadások 2011-2016

ZORBA - ÉLETIGENLÉS 2016

  Mi az élet? A Kréta szigeti falu lakói saját sorsuk, tapasztalataik, vágyaik alapján próbának felelni a kérdésre, így indul az előadás, s a néző ekkor még azon gondolkodhat, lehet-e egyetemleges érvényű válasz. De megérkezik Zorba! Nem egyedül jön, úgy csapódik hozzá Nikohoz, az íróhoz. Sorsszerű találkozásuknak olyan barátságot köszönhetnek, amely keveseknek adatik meg. Két intellektus küzd itt egymással – bár meglehet,  legbelül egyikük sem érzi igazán küzdelemnek -, Zorba mának élő, az értelemmel szemben a szívnek szívesebben engedelmeskedő könnyelműsége, s Niko magát a világban idegennek érző természete, amit magyaráz talán, hogy ő innen származik, ebből a zárt, szigorú erkölcsű világból. Ha más módon is, de mindketten a maguk útját keresik, nem kell sok hozzá, hogy megérezzék, megszeressék a másikban mindazt, ami közös, s megértően szemléljék, ami nem. Lajos András töprengő, de nyitott személyiséget formál, aki fogékony Zorba életigenlésére, egyre többet és többet fogad el annak világából, töprengésre késztetve nem direkt, de megkerülhetetlen módon a nézőt is, tudniillik, hogy ő vajon hogyan állna helyt ebben a fejlődési folyamatban. Gáspár Tibor Zorbája (*) maga az életöröm. Bár azt vallja, „szeresd a nőket és szeretni fogod az életet” (és ezt a nézetét tettekkel is igyekszik alátámasztani), korántsem egyszerűsödik le nála az élet igenlése a nőkkel való kapcsolataira. Ennél sokkal sokrétűbb, színesebb, a mindennapok apró örömeit is nagyra értékelő, a nehézségeket csak szükséges rossznak tekintő, csupa szív ember az ő Zorbája.
   A Madame Hortense fogadósnővel való, eleinte csak a testiség dominálta kapcsolata (ez a darab három szerelmi szálának egyike) végül sokkal többé, mélyebbé és fontosabbá válik számára is. Nádasy Erika fogadósnője (*) a felszínen romlott és közönséges - mégis szeretetre méltó. A felszín alól hamar előbukkan és kiteljesedik elesettsége, szeretetre vágyása. Egyre inkább bízik benne, hogy Zorba segítségével, Zorbában, mindent megtalál, amire szüksége van. Tragikus, hogy közben elhatalmasodó betegsége halálhoz vezet és tragikus, hogy azzal végződik a másik két szerelmi szál is: Niko és Melina – Eperjesi Erika -, az özvegy szerelme, az özvegyet a falu szigorú erkölcse halálra ítéli, s meggyilkolják, miután kiderül, hogy miatta, a reménytelen vonzalom miatt (a harmadik szerelmi  szál) öngyilkos lett Pavli – Somhegyi György -, a falu elöljárójának fia. Eperjesi Erika valóban kirí e lokális társadalom tagjai közül, kifinomultabb, bonyolultabb teremtés. Somhegyi György kamaszos hévvel rajzolja Pavlit.
   A kisebb karakterek valamennyije is jól eltalált. Szatmári György a nyugalom álcája mögött nagy feszültségeket hordozó elöljárója, Varga Andrea énekes, időnként nemezis-szerű narrátora, Mimiko, Hortense lojális, de önálló gondolatokkal is bíró szolgája – Molnár Sándor, az elöljáró büszke öccse – Kokics Péter, a feladatához csak a falu akaratát is figyelembe véve hű rendőrfőnök – Varga Zoltán, Fandl Ferenc büszke kapitánya, Molnár Anna szikár és könyörtelen Ateniaja, Farkas Sándor emberségben gyenge Zaharia atyája, Hegedűs Richárd Jorgosza, Osváth Tibor Georgisza, Kerekes Valéria Szulája, s a két bártáncosnő, Kocsis Andrea és Simonfi Adrien.
   Szőcs Artúr rendezése úgy mozgatja a nagyszámú szereplőgárdát – a felsoroltakon kívül még „munkások, asszonyok, falu népe, táncosnők”, hogy az intim pillanatokat, jeleneteket igazi, színes és vonzó egységbe tudja hozni a látványos részekkel, de megőrzi a komoly mondanivaló dominanciáját.
  A Miskolci Nemzeti Színház Zenekara, Énekkara, Balettkara is megérdemli a dicséretet.
  Horesnyi Balázs forgószínpadra épített gyönyörű díszlete funkcionálisan jól átgondolt, s illúziót keltően idézi meg a krétai falut. Kovács Andrea jelmezei hozzájárulnak az illúzióhoz.  
   Mi az élet? Zorba szerint az, „ha mindenhez mindig úgy kezdünk, mintha akkor csinálnánk először, izgalommal, kíváncsisággal.” „Vannak, akik naponta halnak meg, azáltal, hogy nem élik az életet!” – mondja. Ő bizony éli. S egyre inkább követi őt, s követni fogja azután is, amikor elválnak útjaik, Niko.
   Élte az életet a fogadósnő, az özvegy és Pavli is, ha ők bele is haltak. De amíg élhették, addig önmaguk voltak, nekik legalább volt életük. Az előadás záróképében a falu házai fölé kihúzott színes, vidám égőfüzérek alatt táncol (a híres, mindenki által ismert Zorba tánca) élő és holt. Igen, a legbelső körben ott a három áldozat is, akik már örökké ott lesznek a Kréta szigeti szigorú erkölcsű zárt közösség lelkiismeretébe, múltjába és jövőjébe - és a néző szívébe zártan. Amiként szívünkbe zártuk magát Zorbát, s ha eddig nem így éltünk volna, talán megfogadjuk a tanácsát. Mindig, mindenhez úgy kezdünk ezután, mintha akkor csinálnánk először. Izgalommal, kíváncsisággal. Éljük az életet.   

 

* A másik szereposztásban Zorbát Szegedi Dezső, Madame Hortense szerepét Seres Ildikó alakítja.

* Ezt az írást a Miskolci Nemzeti Színház honlapjának sajtófigyelő oldala és a színház Facebook oldala is átvette.

 

AZ ILLATSZERTÁRTÓL IV. HENRIKIG 2015

   Ezeket az előadásokat láttam legutóbb Miskolcon. Számomra ez a tény kapcsolja most össze őket, de amiért az írás címét adtam, sokkal inkább az, hogy két végletként is említhetjük a két produkciót, az első igazi könnyed szórakozást nyújt, a másik komolyabb odafigyelést, értelmezést kíván a nézőtől.
   Igazi „karácsonyi” mese László Miklós romantikus vígjátéka, nem csak azért, mert az ünnepet közvetlenül megelőző napokban és szenteste játszódik, hanem mert az emberi viszonyokat, esendőséget és szeretet-éhséget sok-sok humorral ugyan, de nem kinevetve, hanem szeretettel ábrázolja, s a színpad hátterében hulló hó (legalább ott, ha már a valóságban ezen a télen – legalábbis itt mifelénk - nélkülöznünk kell) és a karácsonyfa fényei által már amúgy is megalapozott hangulatban valóban szeretetre indít és tanít a történet, miközben azt is szinte kitapinthatóan érezni, hogy a szereplők maguk is mennyire szeretik az előadást. Van is siker, telt házak. Azért jó, hogy a nagyszínház színpadán játsszák, mert így többen láthatják, s azért lett volna jó a kamarában bemutatni, mert ott az intimebb közegben talán még inkább otthon lett volna az előadás, mint a nagyszínpadon, ahol a hatalmas tér – bár a díszlet igyekszik ezt ellensúlyozni – kicsit idegen ettől a „zárt” közösségtől, az illatszertár világától.      

Asztalos úr: Rusznák András
Balázs kisasszony: Ullmann Mónika
Sipos úr: Szatmári György

Árpád: Simon Zoltán
Kádár úr: Ódor Kristóf
Rátz kisasszony: Jancsó Dóra
Molnár kisasszony: Simonfi Adrienn
Jancsi: Bősze György
Rendőr: Kokics Péter
Detektív: Cservenák Vilmos
Vásárlók: Kerekes Valéria, Molnár Anna, Péva Ibolya
Díszlettervező:Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Tihanyi Ildikó
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Ügyelő: Orehovszky Zsófia
Súgó: Bíró Klára
Rendezőasszisztens: Együd Tünde
Rendező: Szabó Máté

   Shakespeare IV. Henrikével kapcsolatban hallottam előzetesen elutasító véleményekről. Én szeretem magam eldönteni, jó-e (az én megítélésem szerint természetesen) az előadás vagy sem. Különösen - és természetesen – nem adok azokra a kommentárokra, amelyek elmarasztalnak egy-egy produkciót, miközben bevallottan nem is látták, nem is áll szándékukban megnézni. Ha valaki megnézte, s nem tetszett neki, azt tiszteletben lehet tartani, s lehet akár egyetérteni, de lehet ellenkező véleményen lenni is. S ha még partner is ütköztetni a két álláspontot, megvitatni, ki miért gondolja úgy, nem pedig csak kinyilatkoztat, az érdekes beszélgetésekhez vezethet.
   Jelen esetben a kifogások sohasem a színészi játékra vonatkoztak, hanem leginkább arra, hogy nem korabeli, stilizált díszletben és jelmezekben játsszák az előadást. A szünetben például véletlenül hallottam egy hölgyet arról magyarázni, hogy ilyen az, amikor „lusták díszletet csinálni”. Kell-e mondani, mennyire paradox ez a megállapítás, hiszen a díszlet mindenki által láthatóan ott áll a színpadon – hogy ő másfélét képzelt volna, az szíve joga, de ezt az „egyszerű” – és egyébként jól funkcionáló - díszletet is megálmodták (s nyilván van oka, miért éppen ilyennek) és elkészítették. Ami pedig a jelmezeket illeti, a díszlettel összhangban lévő szürkék, füstkékek látszólagos egyhangúsága megteremt egy egységes látványvilágot, illetve az egyetlen tűzpiros (több funkciós) díszletelemmel-kellékkel olykor egészen meghökkentősen hatásos kontrasztot alkotnak. Lehetne azután még értekezni a rendezésről, például a zene – vonósok és fúvósok – és a zenészek szinte állandó színpadi jelenlétének, kíséretből aktív résztvevővé előléptetésének funkciójáról és hatásáról és még sok másról, de inkább tegyék meg maguk! Nézzék meg ezt a kétségtelenül nem hagyományos Shakespeare előadást, döntsék el személyesen, Önökhöz szól-e vagy sem!       

IV. Henrik király: Gáspár Tibor Jászai-díjas
Herceg, a fia: Rusznák András
John of Lancaster, a kisebbik fia: Zoltán Áron e.h.
Westmoreland: Zayzon Zsolt
Worcester: Fandl Ferenc
Northumberland: Kincses Károly
Harry Percy, más nevén Hővér, fia: Simon Zoltán
Owen Glendower, a walesi: Harsányi Attila
Groom: Pásztor Pál
Yorki érsek: Bősze György
Sir John Falstaff: Szegedi Dezső Jászai-díjas
Poins: Salat Lehel
Pistol: Ódor Kristóf
Bardolph: Cservenák Vilmos
Lady Percy, Hővér neje: Szabó Irén
Sürge asszony, kocsmárosné: Seres Ildikó Jászai-díjas
Lepedő Dolly: Jancsó Dóra
Díszvendég: Molnár Anna
Díszlettervező: Zeke Edit Jászai-díjas
Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina
Dramaturg: Góczán Judit
Zene: Márkos Albert
Fénytervező: Vida Zoltán
Ügyelő: Orehovszky Zsófia
Súgó: Bíró Klára
Rendezőasszisztens: Radnai Erika
Rendező: Kiss Csaba Jászai-díjas, József Attila díjas

 

ÖRKÉNY ISTVÁN: TÓTÉK - 2014

   Horesnyi Balázs díszletében fehérek a falak, a padló is, a háttérben mosás után kiteregetett fehér ingek végtelen soraiból képzett függöny. Fehérség, tisztaság, ártatlanság, még vagy már a megállt, megmerevedett idő nyugalma. Mátraszentannán béke van, lassan csordogál az élet. Az idilli hangulat persze hamarosan megtörik, hiszen távolabb, a falun túli világban mégiscsak háború dúl, Tóték fia is éppen katonáskodik, megpróbáltatásoknak, veszélynek kitéve. Az ő felettese az őrnagy, aki a fiú ajánlására jön ide némi pihenőre. S miután megérkezik, a családi idill egyre inkább repedezik, a megfelelés annak, akitől fiúk sorsa függ egyre inkább hat a családon belüli viszonyokra és addig nem csak vallott, de a mindennapokban szilárdan követett normákra. Miközben az önnön maguk előtt is szégyellt, de a cél érdekében kényszerű és elkerülhetetlen változások végbemennek, a fehér ingfüggöny is közelebb kerül a nézőtérhez és a falun, Tóték mikrovilágán túllépve az odakinti valóságot könyörtelenül megmutatják a rávetített korabeli háborús híradó részletek, lövészárkok, bombázás, Szálasi beszéd... Tóték bár közvetlenül nem élik át a borzalmakat, tudatukban, minden rezdülésükben ott vannak, s tudják, fiuk megvédésének egyetlen számukra rendelkezésre álló eszköze az, ha kiszolgálják az őrnagy minden kívánságát, „hóbortját” még akkor is, azután is, amikor a maximális megfelelés kényszere már túl vezeti őket minden elviselhető határon, már-már „hadiállapotok” uralkodnak békés otthonukban és félnek minden következő perctől.


Fotók: Abrakadabrafoto

   Félelmetesen abszurd, mégis mulatságos helyzetekkel teli a cselekmény, ezeket pedig mind Béres Attila rendezése, mind a szereplők játéka tökéletesen kiaknázza, így lehet, hogy bár tragikus, amit látunk, mégis számtalanszor van alkalom jóízű nevetésre. Az előadás mindössze egyetlen egyszer utal konkrétan napjainkra, amikor az őrnagy elutazásakor a buszmegállóban a falu neve már rovásírással is ott szerepel, ahogyan az egyre több településen történik mostanában, mégis zsigerileg érződik mindvégig, hogy a máról akar szólni. „... örülnék, ha vitatkoznának az előadás után az emberek. Beszélnünk kell arról, hogy egyesek szabadsága addig terjedhet, amíg nem sért másokat!”  (minap.hu – Csörnök mariann interjúja)
   Görög László tíz évig volt az egri Gárdonyi Géza színház tagja. Óhatatlanul eszembe  jutnak ott látott szerepei  Gogol: A revizorának Hlesztakovjától a Csörgess meg! pályaudvaron elveszetten bolyongó, magában motyogó értelmiségi figurájáig, de természetesen már Miskolcon látott alakításai is, s most megint valami remeket kaptunk tőle. Ez az őrnagy nem néz le sem szellemi, sem társadalmi osztály-béli fölénnyel vendéglátóira. Ugyanolyan egyszerű ember alapjában véve, mint ők. Ezért is érzi oly jól magát közöttük. Ha más körülmények közt, más időben találkoztak volna, kölcsönösen megérthetnék és tolerálhatnák egymást. De most háború van, az őrnagy idegei rég felmondták a szolgálatot, s itt a mátrai falu nyugalmában is csak némileg sikerül regenerálódnia. Váratlanul kitörő hangulatváltozásai, szélsőséges elvárásai között is érezhető azonban, ki lenne, milyen lenne - ha lehetne.
   Tót – ahogyan felesége, Mariska szólítja: édes jó Lajosom – Szatmári György megformálásában maga a fent említett megmerevedett nyugalom. Azt hinné az ember, semmi ki nem hozhatja a sodrából. S meg is tesz mindent, hogy így legyen, erején felül igyekszik teljesíteni az őrnagy legvadabb ötleteit, kívánságait, angyali türelemmel viselve közben a számára mindeddig szokatlan, egyre erősödő noszogatásokat, figyelmeztetéseket, szemrehányásokat is felesége, s lánya részéről. Angyali türelemmel, de közben mégiscsak megszülető, egyre növekvő, s a darab végén az elfojtottságból kirobbanó, végzetes cselekedethez vezető indulattal. 
   Mariskának, a feleségnek - Nádasy Erika – arcán és szemében minden gondolata, minden aggodalma, haragja, szeretete. Mindent a fiáért, vállalja a családi konfliktusokat, erőt ad neki a gondolat, hogy ezzel jobbá fordíthatja gyermeke sorsát. De mindvégig ott van ezzel párhuzamosan a férje iránti szeretet is, restelli is magát – és ez is az arcán – mindenért, ami történik, ami szokatlan és békebeli viszonyok között megmagyarázhatatlan, elképzelhetetlen, vállalhatatlan lenne kettőjük között.  
   Czakó Julianna Ágikája csupa vibrálás, csupa izgatott érdeklődés, az őrnagyra mint valami bálványra tekint, megragadja habitusa, dinamizmusa, amelyhez a családban már csak koránál fogva is eleve ő áll a legközelebb. Így tehát ő kerül leginkább hatása alá. Ő őszintén issza minden gondolatát, ugrik minden szavára.
   A falu bolond postása – Molnár Sándor Tamás – egészíti ki a mátrai kistelepülés közösségéről alkotott képünket (kisebb szerepekben -  
Cipriani, Tomaji plébános – Kokics Pétert és - Gizi Gézáné – Märcz Fruzsinát láthatjuk még). Tőle tudunk meg információkat a falu némely lakóiról, de a legfontosabb, hogy bár együgyűségében jót akar, anélkül, hogy tudatában lenne tettei következményeinek, a római Párkák nyomasztóan földhözragadt falusi utódjaként befolyásolja a levelek címzetteinek életét azzal, hogy a rossz hírt közlő leveleket egyszerűen nem kézbesíti.
   Mindeközben a baromfiudvar két igazi baromfi lakója ott csipeget, kotkodácsol, téblából a szereplők lába alatt, történjen bármi is a színpadon, ők élik a maguk világát, amiből semmi őket ki nem rendítheti, egyszerűségével és állandóságával kontrasztként az emberek világával, de egyben arra is emlékeztetve tudatunk legmélyén, hogy akár ennek, akár annak a világnak vagyunk részesei, könnyen végezhetjük erőszakos módon, a levesesfazékban vagy a csatatéren. 


A dobozolás az őrnagyot magával ragadó és magával együtt az egész családot egyre nagyobb teljesítményre hajszoló munkája végül tragédiához vezet. Tót megöli az őrnagyot. „- Háromba vágtad, édes, jó Lajosom? - Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem? - De jól tetted, édes, jó Lajosom - mondta Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.” Paradox módon ez a véres fordulat hozza el a megnyugvást.
   Itt azonban felmerül egy kérdés. Az előadásnak kettős befejezése van. Már csak Ágika van a színen, ott hever a véres marokvágó, felemeli és néz ránk, mintha azt kérdezné, most mit tegyen. Elindul vele abban az irányban, ahol az imént a szülei elhagyták a színpadot. Előadás után kisebb társasággal beszélgettünk, s kétféle értelmezés is felmerült. Az egyik szerint megy, hogy elrejtse az árulkodó szerszámot, a másik szerint azért megy, hogy végezzen szüleivel, mert annyira az őrnagy hatása alá került, annyira rabja lett eszméinek, hogy nem tudja megbocsátani ami történt.
   S azután történik még valami. A háttérben álló, az őrnagy egyenruháját „viselő”  próbababa váratlanul megindul és csak a színpad legszélén áll meg, szinte rázúdulva a közönségre, mintha a ruha gazdájának szelleme volna és azt akarná érzékeltetni, hogy ennek az idillnek még ha a gyilkosság - előbb-utóbb biztosan napvilágra kerülő – ténye nem történt volna meg, még akkor sem lenne már menekvés, mindörökre itt marad és uralkodik mindaz, ami feldúlta az egykori nyugalmas, békés életet.  

 


* Ez az írás a polusonline.com-on is megjelent.
 

MY FAIR LADY 2013

   2004. februárjában az egri Gárdonyi Géza Színház bemutatta a My Fair Lady című musicalt. Néhány hónap híján 10 évvel később a Miskolci Nemzeti Színház tűzte műsorra, s mint akkor, most is Béres Attila a rendező, aki Henry Higgins szerepére most is Görög Lászlót választotta. Kíváncsian vártam, mennyit, hogyan változott az előadás.


Görög László és Szatmári György. Fotók: Éder Vera


   Ami legfeltűnőbb, az a tíz év alatt sokat durvuló világunkhoz való igazodás. Karcosabb, néhol közönségesebb lett és ez nem csak ritmusában, hangsúlyokban, hányavetibbre vett érzelmekben mutatkozik meg, hanem verbálisan is érzékelhető. Míg Egerben Varró Dániel új fordítását használták, a várt helyett igen meglepő dalszövegekkel, most Ungvári Tamás fordítását és G. Dénes György dalszövegeit hallottuk. Ennek én nagyon örültem! Ha van közismert és szeretett fordítás, nem kell a nézőt mindenáron egész mással „meglepni”, főképpen nem, ha a szöveg modernsége egyrészt nincs összhangban a színpadképpel, másrészt egészen más hangulatot sugall, mint  egyébként a darab és a rendezés. Örültem tehát ennek a szövegnek. A mégis meglévő, ma sajnos egyre inkább köznyelvnek számító durvább szóbetoldásokat sem éreztem mindenhol idegennek, de néhol igen! Hogy egy példát is mondjak: Higgins, aki „én egy finom angol úr” úgy dicséri édesanyja megjelenését, amelyről nem hihető, hogy bármilyen felfokozott idegállapotában is erre ragadtassa magát.
   A darabot ismerők tudják, hogy kimaradt egy jelenet, a követségi fogadás, ahol Eliza mindenkit elkápráztat. Kár érte még akkor is, ha ügyesen hidalják át a hiánya okozta problémát, viszonylag természetes módon folyik tovább a cselekmény.
  Hangulatunkat nagy mértékben meghatározhatja egy zenés előadás esetében az, hogy a szereplők milyen énektudással bírnak, illetve milyen ennek és a színészi játék minőségének viszonya. Sokan azon a nézeten vannak, hogy ha nem egészen egyenrangú, akkor a különbség mutatkozzék az ének javára. Én mást gondolok erről. A zenés színház is – színház elsősorban. Tehát számomra legfontosabb a színészi játék. Ez távolról sem jelenti, hogy elfogadható, ha valaki éppen csak képes elénekelni dalait, de ha az előbbi hiteles, meggyőz, elvarázsol, akkor az utóbbiban esetleg mutatkozó kisebb gyengeségeket elfelejtem, észre sem veszem. Így volt ez most is. S itt ejtsünk szót feltétlenül a miskolci színház zenekaráról és énekkaráról (Osváth Tibor prózai jelenetben is), a tánckarral együtt magas színvonalon segítették a produkció sikerét.
  Az alapvetően fehér-szürke-fekete színvilágban Horesnyi Balázs díszlete nem tolakodó, nem „játszik” a szereplők helyett, hanem jól használható és szemnek kellemes keretet teremt, amelyhez és az egyes karakterekhez Pilinyi Márta jelmezei szervesen illeszkednek. 
   A szövegkönyv Higgins és Eliza számára kínálja a legtöbb lehetőséget, a többiek árnyalják, továbblendítik, magyarázzák a történéseket. Több szerepet is lekettőztek, csak az egyik szereposztást, a bemutató előadásét láttam, tehát csak arról tudok véleményt alkotni, elnézést kérve a többiektől. 


Czakó Julianna

   Görög László professzora ma rezignáltabb, keserűbb mint a tíz évvel ezelőtti. Könnyebben törődik bele sikerbe, kudarcba, s abba is, hogy végül beenged életébe egy nőt. Az egri előadás idején voltak, kik fiatalnak tartották a szerephez. Nem volt az, tudott nem az lenni. S most is tud éppen az lenni, akit ez az előadás megkíván. Czakó Julianna Elizájával pedig remek párost alkotnak. Nem kevésbé önfejű, szuverén lény. Születéséből adódó alantasabb társadalmi helyzete egyáltalán nem gátolja abban, hogy amikor alkalma adódik rá, olyan ellenfél, s közben – bár paradoxonnak hangzik – partner legyen, akivel élvezet foglalkozni, küzdeni, összecsapni. Társadalmi osztályukon és a cselekmény korán belül mindketten mégis igazi mai figurák. Kettejük párharcát végig asszisztálja Pickering ezredes. Szatmári György hűvös derűvel szemléli az eseményeket, amelyeknek élesedése is csak annyira hozza ki a sodrából, amennyire elkerülhetetlen. Hiszen ő is egy finom angol úr! A házvezetőnő -  Mrs. Pierce – évtizedek óta szerelmes titokban a professzorba, Nádasy Erika megformálásában ez abban a jelentben  válik nyilvánvalóvá, amikor a követségi estély idejére magára marad.


Cservenák Vilmos - Szegedi Dezső - Molnár Sándor Tamás

Alfred P. Doolittle, Eliza apja részeges csatornatisztító, egyben igazi entellektüel. Szegedi Dezső bölcsen egyensúlyoz finomabb és vaskosabb humor közt. Nem csak igazán mulatságos perceket kelt, hanem mély rokonszenvet is. Humorban is  követi két munkatársa, Harry – Molnár Sándor Tamás és Jammie – Cservenák Vilmos, akinek mimikája és mozgása különösen összhangban van figurájával. Freddy Eynsford-Hill szerepében Rusznák András kisfiús, gyámoltalan, maga sem tudja, miért is lett szerelmes Elizába. Hogy a lány elhagyja, nem fogja igazán mélyen megrázni, a kezdeti sokkon megkönnyebbülten teszi túl magát. Mrs. Higgins, Máhr Ági elegáns úri  dámájával azért ülnénk le szívesen beszélgetni, mert sejtjük róla, hogy a nagyvilági csillogás nem minden számára.

 

HAT HÉT, HAT TÁNC 2011

 

   Vári Éva és Kulka János 2006 óta bejárták vele az országot - egri vendégszereplésükkor külföldön voltam. Örömmel fogadtam, hogy Miskolcon most megnézhettem az ottani előadást.

  Két évtizedes szokásomhoz (gyakorlatilag mindig minden előadáson az első sorban ülök) most is hű maradtam. Szeretem közelről látni az arcokat, szemeket. Ez mindig fontos számomra, de különösön jó, ha egy előadás ennyire szívbemarkolóan szól érzésekről, lélekről, titkokról… „kényes kérdésekről” – bár az lenne az igazi, ha mindezek magától értetődő természetességgel lennének nem kényes, csak emberi kérdések és mögöttük mindenki meglátná a jót, a tisztelni valót, az emberi szépséget. Sajnos a közönség egy kis része ezen az estén nemigen hiszem, hogy felfogta mindezt, éretlen reakcióik, sikamlós kuncogásaik nekem nem ezt mondták. Gondolom, a művészek sem örültek ennek, a nézőtéren nagyon zavaró volt. (Természetesen - és egyben sajnos – egri előadásokról is lehetne említeni hasonló példákat.)
   Mik is ezek az említett kérdések? Öregedés, halálos betegség, másság és mindezekkel összefüggésben tolerancia, intolerancia, belső és mások által történő elfogadás… Meghökkentő sor, ha arra gondolunk, hogy a műfaj vígjáték (a színlap megjelölése szerint „életjáték”). Pedig igazán az. A szerző, Richard Alfieri mesteri módon alkotott olyan bulvárdarabot, amely témája ellenére tele vidámsággal. Parti Nagy Lajos, a fordító és Balikó Tamás, a rendező pedig tökéletesen értették és érezték az író szándékait.
   Mégsem lehetett volna ennyire (na jó, ne hallgassuk el ezt sem, szomorkásan) kedves az előadás, ha nincs két olyan színész, Seres Ildikó és Cservenák Vilmos, akik ennyi figurájuk és egymás iránti empátiával képesek és akarnak megfelelni a feladatnak és ennyi természetességgel, görcs nélküli vagy valamiféle felsőbbrendűséget sugározni akarás nélküli tisztasággal, miközben ott az irónia, az önirónia is, s más ezernyi szín, érzés. Ettől váltak vonzó, szeretetre méltó alakokká.   
   Az élete legvégén járó özvegy lelkészné és a meleg tánctanár kapcsolatában lassan (vagy nem is olyan lassan, hiszen hat hét alatt játszódik a cselekmény) kibontakozik a - emberi gyarlóságból is, de a társadalom elvárásaiból és felületes, elutasító, gonosz ítéleteiből is fakadó hazugságaikat követő - bizalom és szeretet. Más-más módon, de áldozatok mindketten, akik most egymásra találtak és adhatnak egymásnak kölcsönösen valamit, amitől mindketten többek, jobbak lesznek.  Nagy kár, hogy akkor történik mindez, amikor a lelkésznének már kevés van hátra. Mégis, legalább a hátralévő idő megszépül számára, sőt, elveszett leánya után most talán még kicsit anyai érzésekkel is megpróbálja egyengetni a másik útját, segít megtalálni azt az embert, akivel az – bár már rég nem hisz benne – boldog lehet, s akiről úgy érzi, törődni fog vele akkor, amikor ő már nem teheti.
   A két művész érzékeny reakciói, hitelességük, az az érzés, hogy szeretnék ilyen barátokat – ezek tették maradandóvá az élményt. (Nem tudom megállni, hogy külön megemlítsem Seres Ildikó igazán különlegesen kedvesen mosolygó szemeit.)
   A szituációk, a nyelvi fordulatok mellett természetesen sok örömet okoz a nézőnek a tánc is. Tulajdonképpen igen rövidnek tűnnek a táncjelenetek (persze ez nem táncelőadás), mert egyrészt nem csak illusztrációk, hanem komoly színészi eszközként fontos, kifejező részei az előadásnak, másrészt annyi bájjal, eleganciával, kedvességgel táncolnak, hogy kedvünk volna a helyükben lenni, de legalábbis szívesen néznénk hosszasabban…
   A Hat hét, hat tánc alapüzenete a tolerancia és a megbocsátás. Aki számára ezek nem amúgy is eléggé természetes és gyakorolt fogalmak-cselekvések, az nem gondolom, hogy igazán értheti és szeretheti. Akinek igen, azt lélekben megerősíti az előadás. (Fotók: Bócsi Krisztián)


 

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 
Útmutatók


A KERESŐ
HASZNÁLATÁRÓL

 

 


ÚTMUTATÓ
A BLOGHOZ

 

 


MŰVELT ÚR
A SZÍNHÁZBAN

 


 
Menü
 
kommentek & Napló-archívum évenként
Friss hozzászólások
 
könyvajánló

 
hangos blog

A blog hangos szolgáltatása gyengénlátóknak.
Cikkek felolvasva!