MNSZ blog

Blog a Miskolci Nemzeti Színházról

   A színház világával való kapcsolatom még Egerben kezdődött, 1987-ben - amióta ott újra volt önálló társulat. Minden darabot láttam, volt, amit megnéztem huszon-valahányszor is. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. És az is Egerben történt, hogy 2000 tavaszán a Piaf (a címszerepben fellépő művésznő ma már a Miskolci Nemzeti Színház tagja) egyik előadásának végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke voltam rá, s nem felejtem el máig sem, annál is inkább, hiszen ezt a címemet azóta is valamennyi direktor elismerte.
 Az évtizedekkel ezelőtt megszületett egri kötődés azonban nem akadályoz abban, hogy lássam és élvezzem, milyen nagyszerű dolgok születnek ma Miskolcon.
  Tisztelek mindenkit, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal e világhoz tartozónak érzem.
 2010.04.05-én blogot indítottam: Színház Egerben (1884-től napjainkig)… és azon túl. Tíz éves születésnapját Lőkös Ildikó dramaturg köszöntötte - országos színházi portálon is.
 2014 óta volt miskolci rovata, 2021 végén ez önállósult, a régi cikkek egy részét átemeltem ide, az újak folyamatosan születnek.  Remélem, kiérdemli az Olvasó figyelmét! J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
a blog közösségi csatornái



 

 
Lezárt szavazások


 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Előadások 2011-2016

HAT HÉT, HAT TÁNC 2011

 

   Vári Éva és Kulka János 2006 óta bejárták vele az országot - egri vendégszereplésükkor külföldön voltam. Örömmel fogadtam, hogy Miskolcon most megnézhettem az ottani előadást.

  Két évtizedes szokásomhoz (gyakorlatilag mindig minden előadáson az első sorban ülök) most is hű maradtam. Szeretem közelről látni az arcokat, szemeket. Ez mindig fontos számomra, de különösön jó, ha egy előadás ennyire szívbemarkolóan szól érzésekről, lélekről, titkokról… „kényes kérdésekről” – bár az lenne az igazi, ha mindezek magától értetődő természetességgel lennének nem kényes, csak emberi kérdések és mögöttük mindenki meglátná a jót, a tisztelni valót, az emberi szépséget. Sajnos a közönség egy kis része ezen az estén nemigen hiszem, hogy felfogta mindezt, éretlen reakcióik, sikamlós kuncogásaik nekem nem ezt mondták. Gondolom, a művészek sem örültek ennek, a nézőtéren nagyon zavaró volt. (Természetesen - és egyben sajnos – egri előadásokról is lehetne említeni hasonló példákat.)
   Mik is ezek az említett kérdések? Öregedés, halálos betegség, másság és mindezekkel összefüggésben tolerancia, intolerancia, belső és mások által történő elfogadás… Meghökkentő sor, ha arra gondolunk, hogy a műfaj vígjáték (a színlap megjelölése szerint „életjáték”). Pedig igazán az. A szerző, Richard Alfieri mesteri módon alkotott olyan bulvárdarabot, amely témája ellenére tele vidámsággal. Parti Nagy Lajos, a fordító és Balikó Tamás, a rendező pedig tökéletesen értették és érezték az író szándékait.
   Mégsem lehetett volna ennyire (na jó, ne hallgassuk el ezt sem, szomorkásan) kedves az előadás, ha nincs két olyan színész, Seres Ildikó és Cservenák Vilmos, akik ennyi figurájuk és egymás iránti empátiával képesek és akarnak megfelelni a feladatnak és ennyi természetességgel, görcs nélküli vagy valamiféle felsőbbrendűséget sugározni akarás nélküli tisztasággal, miközben ott az irónia, az önirónia is, s más ezernyi szín, érzés. Ettől váltak vonzó, szeretetre méltó alakokká.   
   Az élete legvégén járó özvegy lelkészné és a meleg tánctanár kapcsolatában lassan (vagy nem is olyan lassan, hiszen hat hét alatt játszódik a cselekmény) kibontakozik a - emberi gyarlóságból is, de a társadalom elvárásaiból és felületes, elutasító, gonosz ítéleteiből is fakadó hazugságaikat követő - bizalom és szeretet. Más-más módon, de áldozatok mindketten, akik most egymásra találtak és adhatnak egymásnak kölcsönösen valamit, amitől mindketten többek, jobbak lesznek.  Nagy kár, hogy akkor történik mindez, amikor a lelkésznének már kevés van hátra. Mégis, legalább a hátralévő idő megszépül számára, sőt, elveszett leánya után most talán még kicsit anyai érzésekkel is megpróbálja egyengetni a másik útját, segít megtalálni azt az embert, akivel az – bár már rég nem hisz benne – boldog lehet, s akiről úgy érzi, törődni fog vele akkor, amikor ő már nem teheti.
   A két művész érzékeny reakciói, hitelességük, az az érzés, hogy szeretnék ilyen barátokat – ezek tették maradandóvá az élményt. (Nem tudom megállni, hogy külön megemlítsem Seres Ildikó igazán különlegesen kedvesen mosolygó szemeit.)
   A szituációk, a nyelvi fordulatok mellett természetesen sok örömet okoz a nézőnek a tánc is. Tulajdonképpen igen rövidnek tűnnek a táncjelenetek (persze ez nem táncelőadás), mert egyrészt nem csak illusztrációk, hanem komoly színészi eszközként fontos, kifejező részei az előadásnak, másrészt annyi bájjal, eleganciával, kedvességgel táncolnak, hogy kedvünk volna a helyükben lenni, de legalábbis szívesen néznénk hosszasabban…
   A Hat hét, hat tánc alapüzenete a tolerancia és a megbocsátás. Aki számára ezek nem amúgy is eléggé természetes és gyakorolt fogalmak-cselekvések, az nem gondolom, hogy igazán értheti és szeretheti. Akinek igen, azt lélekben megerősíti az előadás. (Fotók: Bócsi Krisztián)


 

 
Útmutatók


A KERESŐ
HASZNÁLATÁRÓL

 

 


ÚTMUTATÓ
A BLOGHOZ

 

 


MŰVELT ÚR
A SZÍNHÁZBAN

 


 
Menü
 
kommentek & Napló-archívum évenként
Friss hozzászólások
 
könyvajánló

 
hangos blog

A blog hangos szolgáltatása gyengénlátóknak.
Cikkek felolvasva!