Horesnyi Balázs díszletében fehérek a falak, a padló is, a háttérben mosás után kiteregetett fehér ingek végtelen soraiból képzett függöny. Fehérség, tisztaság, ártatlanság, még vagy már a megállt, megmerevedett idő nyugalma. Mátraszentannán béke van, lassan csordogál az élet. Az idilli hangulat persze hamarosan megtörik, hiszen távolabb, a falun túli világban mégiscsak háború dúl, Tóték fia is éppen katonáskodik, megpróbáltatásoknak, veszélynek kitéve. Az ő felettese az őrnagy, aki a fiú ajánlására jön ide némi pihenőre. S miután megérkezik, a családi idill egyre inkább repedezik, a megfelelés annak, akitől fiúk sorsa függ egyre inkább hat a családon belüli viszonyokra és addig nem csak vallott, de a mindennapokban szilárdan követett normákra. Miközben az önnön maguk előtt is szégyellt, de a cél érdekében kényszerű és elkerülhetetlen változások végbemennek, a fehér ingfüggöny is közelebb kerül a nézőtérhez és a falun, Tóték mikrovilágán túllépve az odakinti valóságot könyörtelenül megmutatják a rávetített korabeli háborús híradó részletek, lövészárkok, bombázás, Szálasi beszéd... Tóték bár közvetlenül nem élik át a borzalmakat, tudatukban, minden rezdülésükben ott vannak, s tudják, fiuk megvédésének egyetlen számukra rendelkezésre álló eszköze az, ha kiszolgálják az őrnagy minden kívánságát, „hóbortját” még akkor is, azután is, amikor a maximális megfelelés kényszere már túl vezeti őket minden elviselhető határon, már-már „hadiállapotok” uralkodnak békés otthonukban és félnek minden következő perctől.


Fotók: Abrakadabrafoto

   Félelmetesen abszurd, mégis mulatságos helyzetekkel teli a cselekmény, ezeket pedig mind Béres Attila rendezése, mind a szereplők játéka tökéletesen kiaknázza, így lehet, hogy bár tragikus, amit látunk, mégis számtalanszor van alkalom jóízű nevetésre. Az előadás mindössze egyetlen egyszer utal konkrétan napjainkra, amikor az őrnagy elutazásakor a buszmegállóban a falu neve már rovásírással is ott szerepel, ahogyan az egyre több településen történik mostanában, mégis zsigerileg érződik mindvégig, hogy a máról akar szólni. „... örülnék, ha vitatkoznának az előadás után az emberek. Beszélnünk kell arról, hogy egyesek szabadsága addig terjedhet, amíg nem sért másokat!”  (minap.hu – Csörnök mariann interjúja)
   Görög László tíz évig volt az egri Gárdonyi Géza színház tagja. Óhatatlanul eszembe  jutnak ott látott szerepei  Gogol: A revizorának Hlesztakovjától a Csörgess meg! pályaudvaron elveszetten bolyongó, magában motyogó értelmiségi figurájáig, de természetesen már Miskolcon látott alakításai is, s most megint valami remeket kaptunk tőle. Ez az őrnagy nem néz le sem szellemi, sem társadalmi osztály-béli fölénnyel vendéglátóira. Ugyanolyan egyszerű ember alapjában véve, mint ők. Ezért is érzi oly jól magát közöttük. Ha más körülmények közt, más időben találkoztak volna, kölcsönösen megérthetnék és tolerálhatnák egymást. De most háború van, az őrnagy idegei rég felmondták a szolgálatot, s itt a mátrai falu nyugalmában is csak némileg sikerül regenerálódnia. Váratlanul kitörő hangulatváltozásai, szélsőséges elvárásai között is érezhető azonban, ki lenne, milyen lenne - ha lehetne.
   Tót – ahogyan felesége, Mariska szólítja: édes jó Lajosom – Szatmári György megformálásában maga a fent említett megmerevedett nyugalom. Azt hinné az ember, semmi ki nem hozhatja a sodrából. S meg is tesz mindent, hogy így legyen, erején felül igyekszik teljesíteni az őrnagy legvadabb ötleteit, kívánságait, angyali türelemmel viselve közben a számára mindeddig szokatlan, egyre erősödő noszogatásokat, figyelmeztetéseket, szemrehányásokat is felesége, s lánya részéről. Angyali türelemmel, de közben mégiscsak megszülető, egyre növekvő, s a darab végén az elfojtottságból kirobbanó, végzetes cselekedethez vezető indulattal. 
   Mariskának, a feleségnek - Nádasy Erika – arcán és szemében minden gondolata, minden aggodalma, haragja, szeretete. Mindent a fiáért, vállalja a családi konfliktusokat, erőt ad neki a gondolat, hogy ezzel jobbá fordíthatja gyermeke sorsát. De mindvégig ott van ezzel párhuzamosan a férje iránti szeretet is, restelli is magát – és ez is az arcán – mindenért, ami történik, ami szokatlan és békebeli viszonyok között megmagyarázhatatlan, elképzelhetetlen, vállalhatatlan lenne kettőjük között.  
   Czakó Julianna Ágikája csupa vibrálás, csupa izgatott érdeklődés, az őrnagyra mint valami bálványra tekint, megragadja habitusa, dinamizmusa, amelyhez a családban már csak koránál fogva is eleve ő áll a legközelebb. Így tehát ő kerül leginkább hatása alá. Ő őszintén issza minden gondolatát, ugrik minden szavára.
   A falu bolond postása – Molnár Sándor Tamás – egészíti ki a mátrai kistelepülés közösségéről alkotott képünket (kisebb szerepekben -  Cipriani, Tomaji plébános – Kokics Pétert és - Gizi Gézáné – Märcz Fruzsinát láthatjuk még). Tőle tudunk meg információkat a falu némely lakóiról, de a legfontosabb, hogy bár együgyűségében jót akar, anélkül, hogy tudatában lenne tettei következményeinek, a római Párkák nyomasztóan földhözragadt falusi utódjaként befolyásolja a levelek címzetteinek életét azzal, hogy a rossz hírt közlő leveleket egyszerűen nem kézbesíti.
   Mindeközben a baromfiudvar két igazi baromfi lakója ott csipeget, kotkodácsol, téblából a szereplők lába alatt, történjen bármi is a színpadon, ők élik a maguk világát, amiből semmi őket ki nem rendítheti, egyszerűségével és állandóságával kontrasztként az emberek világával, de egyben arra is emlékeztetve tudatunk legmélyén, hogy akár ennek, akár annak a világnak vagyunk részesei, könnyen végezhetjük erőszakos módon, a levesesfazékban vagy a csatatéren. 


A dobozolás az őrnagyot magával ragadó és magával együtt az egész családot egyre nagyobb teljesítményre hajszoló munkája végül tragédiához vezet. Tót megöli az őrnagyot. „- Háromba vágtad, édes, jó Lajosom? - Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem? - De jól tetted, édes, jó Lajosom - mondta Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.” Paradox módon ez a véres fordulat hozza el a megnyugvást.
   Itt azonban felmerül egy kérdés. Az előadásnak kettős befejezése van. Már csak Ágika van a színen, ott hever a véres marokvágó, felemeli és néz ránk, mintha azt kérdezné, most mit tegyen. Elindul vele abban az irányban, ahol az imént a szülei elhagyták a színpadot. Előadás után kisebb társasággal beszélgettünk, s kétféle értelmezés is felmerült. Az egyik szerint megy, hogy elrejtse az árulkodó szerszámot, a másik szerint azért megy, hogy végezzen szüleivel, mert annyira az őrnagy hatása alá került, annyira rabja lett eszméinek, hogy nem tudja megbocsátani ami történt.
   S azután történik még valami. A háttérben álló, az őrnagy egyenruháját „viselő”  próbababa váratlanul megindul és csak a színpad legszélén áll meg, szinte rázúdulva a közönségre, mintha a ruha gazdájának szelleme volna és azt akarná érzékeltetni, hogy ennek az idillnek még ha a gyilkosság - előbb-utóbb biztosan napvilágra kerülő – ténye nem történt volna meg, még akkor sem lenne már menekvés, mindörökre itt marad és uralkodik mindaz, ami feldúlta az egykori nyugalmas, békés életet.  
 

* Ez az írás a polusonline.com-on is megjelent.