MNSZ blog

Blog a Miskolci Nemzeti Színházról

   A színház világával való kapcsolatom még Egerben kezdődött, 1987-ben - amióta ott újra volt önálló társulat. Minden darabot láttam, volt, amit megnéztem huszon-valahányszor is. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. És az is Egerben történt, hogy 2000 tavaszán a Piaf (a címszerepben fellépő művésznő ma már a Miskolci Nemzeti Színház tagja) egyik előadásának végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke voltam rá, s nem felejtem el máig sem, annál is inkább, hiszen ezt a címemet azóta is valamennyi direktor elismerte.
 Az évtizedekkel ezelőtt megszületett egri kötődés azonban nem akadályoz abban, hogy lássam és élvezzem, milyen nagyszerű dolgok születnek ma Miskolcon.
  Tisztelek mindenkit, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal e világhoz tartozónak érzem.
 2010.04.05-én blogot indítottam: Színház Egerben (1884-től napjainkig)… és azon túl. Tíz éves születésnapját Lőkös Ildikó dramaturg köszöntötte - országos színházi portálon is.
 2014 óta volt miskolci rovata, 2021 végén ez önállósult, a régi cikkek egy részét átemeltem ide, az újak folyamatosan születnek.  Remélem, kiérdemli az Olvasó figyelmét! J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
a blog közösségi csatornái



 

 
Lezárt szavazások


 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Napló

ŐSZ, HA©LERKÁK, AZ UTOLSÓ LÁMPÁS HÁZA ÉS EGY TITOKZATOS LÁNY...

2023.10.31. 12:44

   A Staré zámecké schody (Régi várlépcső) falához örökre odasimulva nézi szeretett városát és a csillagokat Karel Haąler, akinek nevéhez megannyi Prágáról szóló kedves dal fűződik. Ha egy kedélyes sörözőben, tavaszi népünnepélyen, baráti összejövetelen énekelni kezdenek, biztosra vehető, hogy előkerülnek a Haąlerkák, ahogyan dalait összefoglalóan nevezik, melyeket idősebbek és fiatalok egyaránt ismernek, szeretnek. A város meghitt szépségéről és a benne élő jellegzetes figurákról szólnak ezek a vidám, néha szomorkás dalok. Szerzőjük, aki megénekelte ezt a várlépcsőt is, színész, dalszerző, szövegíró, film- és színházi rendező, drámaíró, forgatókönyv író volt. Csehszlovákia német megszállása, a protektorátus alatt a Gestapo letartóztatta. Közvetlenül 1941 karácsonya előtt megölték, amiért patriota dalaival a megszállás idején is igyekezett lelket önteni az emberekbe, élesen parodizálva a protektorátust. Halála után a már addig is hallatlan népszerű dalok szinte a nemzeti ellenállás szimbólumává váltak. A Ta naąe písnička česká (A mi cseh dalunk) címűt a betiltott nemzeti himnusz helyett is énekelték.
   A Neruda utca a Malostranské náměstí-ről vezet a Vár előtti Hradčanské náměstí-re. A bájos épületeket, a színes jövés-menést most is szívesen nézte. Már szürkült, de a Nerudova forgalmára sem ez, sem a borongós idő nem volt hatással. A parányi teraszokon sokan ültek, a követségek palotái hűvös eleganciával nézték az utca történéseit, a régiségüzletek, ajándékboltok ajtajai szakadatlanul nyitódtak-záródtak. 
   Miközben baktatott meredeken fölfelé, rádöbbent, hogy ki tudja, mióta egy dallamfoszlányt ismételget, dúdolgat magában, nem tudván szabadulni tőle: ti tá ti tá tá tam ti-ram ti-ram ti-ram. Az eladott menyasszony nyitányának első taktusai…
   Az utca felső végén hatalmas karimájú kalapot, sötét átmeneti kabátja alatt fekete-fehér ruhát viselő hölgy nézett rá – ugyanaz volt, aki a kis kávézóban azon a furcsa, tán nem is létező nyelven beszélgetett társával, és akire alig mert ránézni, amikor elhaladt mellette, csak most sokkal elegánsabb volt és arcvonásai is rendezettebbek. Megtorpant, nem tudta, folytassa-e útját. A hölgy szája sarkában alig láthatóan bujkáló szelíd, jóindulatú és titokzatos mosollyal állt ott, majd megfordult és lassan, nem nézve hátra elindult, mintha azt akarta volna jelezni, hogy kövesse. Majd megállt várakozóan, és amikor közvetlen közelébe ért egy lépést tett hátra, mintegy utat engedve, megtoldva egy finom, előre mutató kézmozdulattal. Megint zavarba jött. Nem nézett vissza.
   A várfeljárónál, a Kajetánka mellől lélegzetállító panoráma nyílt. Besötétedett, kigyúltak a város fényei. A Nemzeti Színház kupolája, a hídon kígyózó tömeg, a Szent Miklós templom, a Hanavský pavilon, a Týn tornyai – nem győzte sokadszor is sorra venni, magában szeretettel egyenként nevén nevezni a sok kivilágított látnivalót.    
   Praľský hrad – szó szerint: Prágai vár. Így nevezik hivatalosan, de így emlegeti minden prágai is. A Magyarországon használatos Hradzsin megnevezés a Hradčany névből ered, ami valójában a környező városnegyed (egykor az Óváros, a Kisoldal és az Újváros mellett a negyedik önálló település) neve.
   Átvágott az első várudvaron és a Szent Vitus székesegyház főkapujánál balra fordult. A Vikárius utcában egy csöppet sem csodálkozott volna, ha elébe toppan pan Brouček, Svatopluk Čech remek szatirikus regényének hőse, aki az itt található kiskocsmából kijövet került egyszerre a Hold túlontúl kifinomult társadalmába, ahol bizony sok minden nagyon másképp volt, mint itt a Földön – még a sört sem ismerték! –-, majd másik és nem kevésbé váratlan és meglepő „korszakos utazása” során a huszita harcok idejének Prágájába csöppent. Visszaemlékezett, hogyan folyt össze minden Prücsök úr szeme előtt és a Vitus falai és díszítményei hogyan váltak egyre furábbá, közvetlenül mielőtt útja a Holdba megkezdődött volna.
   A Holdat most nem látta, felhők takarták az eget, és ő teljes mértékben tudatánál volt, de a Vitus falain bizony voltak olyan elemek, amelyek bármilyen időben és megvilágításban különös képzeteket keltettek abban, aki elmélyült tanulmányozásukban – a vízköpők. Félig emberi, félig szörny arcok, dühös vicsorgásuk, torz vigyoruk, kígyószerű nyújtózkodásuk ma még furcsábbnak, idegenebbnek, még inkább titkos jelentést hordozónak tűnt. Fölöttük a székesegyház főtornya nyújtózkodott, a szűk csigalépcső 287 fokával, amelyeken már többször is felmászott – nem kis fáradsággal, de a magasból elé táruló látvány mindenért kárpótolta –, és Csehország legnagyobb harangjával. Prága titkainak tudói szerint a Szent Vitus székesegyház harangjai ember módra változó hangon zengenek, jó időkben vidáman szólnak, szomorú napok idején panaszosan sírnak.  Az Arany utcácska parányi, várfalhoz épített házaiban lassan bezártak a boltok, kiállítóhelyek. Egykor várnép, őrség, íjászok, kézművesek laktak ezekben a házikókban, amelyek szegényesek voltak, de annál festőibbek. Nem is maradhattak ki a gazdag képzelet teremtette történetekből, így lett belőle „az aranycsinálók utcája”.
   Jobbra, az utolsó lámpással szemben nem látni mást, csak egy unalmas, szürke falat (túloldalán a Szarvasárok húzódik), ez mégis egyike Prága legmisztikusabb helyeinek. Áll itt egy láthatatlan ház, az a neve: dům U poslední lucerny – Ház az utolsó lámpásnál. Ajtaja egy másik világba nyílik.  Küszöb, amely átvezet egy láthatatlan szférába. Csak nagyon holdvilágos vagy nagyon ködös éjszakákon tűnik elő és akkor sem láthatja bárki. Lehet, hogy egyszer ő is megpillanthatja? Mit tenne, merné vagy sem megragadni a másoknak elérhetetlen, soha vissza nem térő alkalmat, megnézni mi van a titokzatos ház küszöbén túl? Egyetlen egyszer, egy őszi éjszakán már megtörtént, amikor ott állt előtte, hogy a fal mintha kezdett volna eltűnni vagy inkább átalakulni és nagyon furcsa bizsergés fogta el, félt is, kíváncsi is volt egyszerre, de egy pillanat múlva visszatért minden a megszokott állapotba.
   A Szent György bazilika bejáratánál állt egy pad, ott megpihent. Néhány napja gyakrabban jutott eszébe a lány, de csak egy-egy pillanatra, azután mindig el is hessegette a képét. Most, ez az este megfelelőnek látszott, hogy ne tegye.  Az esték, éjszakák hangulatára mindig is fogékony volt. Még akkor is, ha nem volt programja, ha semmi különös nem történt és nem várt semmilyen csodára… Legemlékezetesebb estéinek egyik részét a természetben töltötte. Erdő mélyén, éjszakai órán a nesztelenül repülő, világító szentjánosbogarakkal… vagy amikor esőben, sűrű lombú hatalmas fa alatt ült a tűz mellett és az égő fa ropogása keveredett a körben záporozó esőcseppek hangjával. Mások városokhoz és emberekhez kötődtek, sok ilyen estéje volt Egerben… Megint más éjszakák egészen mozgalmasok voltak, mint az Ontario-tó partján, Mississauga-ban, egy kis bárban… És természetesen ott voltak a prágai éjszakák! Lételeme volt az a másik világ, amelynek csakis az est leszálltával tárultak ki titokzatos és vonzó kapui, amikor a napközbeni hajsza, idegesség és zaj után várakozásteljes nyugalom és meghittség köszöntött be. Amikor színházba, koncertre lehetett menni, otthon, magányosan és megilletődötten zenét lehetett hallgatni, verseket olvasni. Amikor minden nappal megszokott dolog más jelentést kaphatott, minden váratlan és várt dolog megtörténhetett és semmin nem kellett csodálkozni, minden olyan magától értetődő és természetes volt, amikor álmok és vágyak valóra válhattak. Sejtelmes, csak ekkor érvényes törvények uralkodtak. Ugyanezen okból szerette a ködöt is. Az is más dimenzió volt.
   Most tehát újra a lányra gondolt. Kicsoda és hol van Ő? Továbbra sem tudta és továbbra sem érezte, hogy többet kellene tennie a felkutatására. Csak azt, hogy éppen most rá kell gondolnia. Meg azt, hogy nem szabad még innen elmennie, akkor sem, ha egyre hűl a levegő, és a széltől sem védi ez a hely. Felidézte magában azt az első napot, amikor meglátta és az azóta eltelteket, a hol elemi erővel feltörő, hol pedig elfojtott, szemérmesebb, de a mélyben lappangva, bevallva vagy bevallatlanul, kimondva vagy kimondatlanul mindvégig jelen lévő várakozást és vágyakozást, hogy újra láthassa, és – ha engedi –, titkát is megfejthesse. Nem tudta, miért kell itt ülnie, csak nézte a Vitus hátsó falait, a rafináltan megvilágított kőcsipkéket, az égbe törő pilléreket, falakat és várt…
   Az alsó támpillérek feletti tetőrészen valami mozgást látott. Egyszerű lett volna felállni, odamenni és megnézni közelebbről, de nem akaródzott felkelnie. A mozgás lassan egyre határozottabbá vált, de még mindig nem tudta, mi lehet az. A levegő kavargott szokatlan hullámokban, s ebből a kavargásból egy alakzat kezdett kibontakozni és egyre inkább emberi formához, egy karcsú lányalakhoz kezdett hasonlítani, aki neki int… Hitetlenül nézte a jelenséget, de semmi kétség, egy a semmiből egyszer csak azon a fantasztikus, emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen lányalak termett és integetett, mintha üdvözölni akarná! Lassan mégis erőt vett magán és odaindult. Már közel ért, amikor egy erősebb széllökés megállásra késztette. Mire felnézett, senkit sem látott. Még közelebb ment. A támpillérek felett a díszvilágítás reflektorainak fényében éjszakai lepkék táncoltak…

(Részletek J. Ferenczi Andor: Prága - Színház - Szerelmek / Séta-regény egy misztikus városból című könyvéből)


 

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
Még nincs hozzászólás.
 
Útmutatók


A KERESŐ
HASZNÁLATÁRÓL

 

 


ÚTMUTATÓ
A BLOGHOZ

 

 


MŰVELT ÚR
A SZÍNHÁZBAN

 


 
Menü
 
kommentek & Napló-archívum évenként
Friss hozzászólások
 
könyvajánló

 
hangos blog

A blog hangos szolgáltatása gyengénlátóknak.
Cikkek felolvasva!