Kálmán Imre operettjét, A Csárdáskirálynőt mutatta be az MNSZ, Béres Attila rendezésében. Ebből az alkalomból a blog háromrészes sorozatot közöl. Az első részben a szerzők és a darab miskolci vonatkozásait  ismerhették meg  , a másodikban 107 évvel korábbra tértünk vissza, 1916-ba, a magyarországi bemutatóját követően 10 nappal későbbre, hogyan látta, milyennek érezte az akkori közönség az újdonságot, akkor készült fényképekkel a darab szereplőiről, jeleneteiről  . Az utolsó rész korábbi miskolci előadások emlékét idézi.

A plakátfotók az MNSZ emeleti társalgójában a 2023-as bemutatóhoz kapcsolódó kiállításon készültek.

Az 1917-es plakáton:
"Január hó 7-én
Este fél 8 órakor, rendes helyárakkal:
Ujdonság.   Itt először.   Ujdonság.
CSÁRDÁSKIRÁLYNÉ
Operette 3 felvonásban"
Azaz mindössze két hónappal a magyarországi bemutató után már a miskolci közönség is tapsolhatott a "Csárdáskirálynénak" 



 

„Honthy Hanna egész kivételes népszerűségére jellemző, hogy a miskolci közönség részéről közel négyszáz aláírással az a kérés érkezett a színház igazgatóságához, hogy Honthy Hannát a Csárdáskirálynő címszerepében szeretnék látni. A színház igazgatósága Honthy Hanna elé terjesztette a miskolci közönségnek ezt a kívánságát, aki örömmel vállalkozott rá, hogy a Csárdáskirálynő címszerepében fellépjen. Így tehát a Csárdáskirálynő Honthy Hannával a címszerepben valóban „közkívánatra” kerül színre.”




 

 

 

 

* A Miskolci Nemzeti Színház neve egy időben Déryné színház volt. Bővebben erről itt: .

** Érdekes megfigyelni, hogy az 1954-es kritikában hogyan "küzd" a szerző két alapvetően ellentétes tendencia összhangba hozásával, igazolásával, nevezetesen, hogy az operett műfaját akkoriban nem tekintették haladónak, viszont a közönség továbbra is imádta...

*** Az előadásképek nem voltak részei az idézett írásnak.

Kálmán Imre — Lehár, Huszka, Jacobi mellett — a magyar operett-zene legjelentékenyebb úttörője volt. Üde, színgazdag melódiái egy-egy bemutató után szájról-szájra keltek, közkinccsé váltak. A Csárdáskirálynő dalai négy évtized próbáját állták ki, ma is üdítő varázsuk van, sajátos az ízük, zamatuk, humor és pajzán kedv, hangulat árad belőlük. A Kálmán-melódiák ismertek világszerte, népszerűek a Szovjetunióban is. A Csárdáskirálynő zenéje, énekszámai állandó, kedvelt műsordarabjai rádiónak, hangversenyeknek, műsoros estéknek. Békeffy István és Kellér Dezső a felfrissített szövegkönyvvel alkalmas keretet nyújt arra, hogy az operett egész zenei anyaga együtt kerüljön a közönség elé. A friss szövegkönyvnek elevenebb a cselekménye, több benne a humor és szatirikus elem, gátlástalanabbá gúnyolja ki a Habsburg monarchia levitézlett arisztokráciáját, s még meg is toldja a régi garnitúrát egy szenilis főherceggel. Az operett egykori közönsége természetesen más szemmel nézte az operettet, mint a mai közönség, amely tudja, hogy a század elején vígan tobzódó „felső tízezer“ már haláltáncát járta, amikor még azt hitte: országok, népek, az egész társadalom csak azért van, hogy ők mulassanak. Tudja, hogy az Edvin hercegek, Bóni grófok, Stázi grófnők, de a Kerekes Ferkók, Miska főpincérek. Sylviák és Cecíliák is az imperialista monarchia haldoklásának tünetei voltak Mulatságuk addig tartott, amíg — kimulatták magukat a történelem színpadáról. A szövegkönyv felfrissítői arra törekedtek, hogy egyes alakokat — Miska főpincért, Sylviát, Cecíliát, Kerekes Ferkót — bizonyos

osztályöntudattal ruházzanak fel. Közönségünk azonban jól tudja, hogy a társadalom forradalmasítását — még polgári vonatkozásban sem — lehetett várni a mulatók légkörétől megfertőzött lokál-főpincérektől, törzsvendégektől és orfeumi csillagoktól. Ezek éppen úgy, mint Edvin, Leopold Mária, Bóni, vagy Stázi a polgári operett szerep-kelléktárának alakjai, mint a későbbi vezérigazgató, gépíró, könyvelő, bankszolga, vagy az eladósodott huszárfőhadnagy, gazdag földbirtokosnő, szobalány, tisztiszolga garnitúra. A világsikeres operettet Bozóky István igazgató újszellemű rendezésében mutatták be. Segítőtársa volt az operettrendezés terén régebbi gyakorlattal rendelkező Beleznay István, akinek tapasztalatai szintén érvényesültek az előadás előkészítéséiben. Déri Éva, aki a „Nem magánügy“’ című szovjet vígjáték ügyes megrendezésével igazolta jeles képességeit, szintén részese a Csárdáskirálynő jólsikerült rendezésének. Amikor a nyitányba sűrített ismerős dallamok Virágh Elemér karnagy vezényletével felcsendülnek a zenekar hangszerein, majd a függöny felgördülte után előtűnik a valóságos orfeum illúzióját keltő pompás díszlet, feltör a közönség tapsa, előrevetítődik az előadás átütő sikere. Az első énekszámok, Sylvia belépője, a „Lányok, a lányok, a lányok angyalok“ — „A szerelem furcsa jószág, a szerelem egyszer sújt” — "Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád“ — „Hajmási Péter, Hajmási Pál“ és a többi tartós életű dal után felforrósodik a nézőtér hangulata. A közönség általában jól tölti be a kulturált néző szerepét, helyesen reagál a régi „előkelő társaságok“ erkölcseit, szokásait, érintkezési formáit kigúnyoló jelenetekre, mint például a párbajhistória, a főúr-főpincér viszony, az urakat ujjai körül forgató vénróka főpincér, a feneketlen tobzódástól gyomorbajos urak és hölgyek karlsbadi lebzselésének jeleneteire. Szívesen és lelkesen fogadja a nemesebb veretű magyar operettzene értékes hagyományait, s tüntető tetszésnyilvánításaiban igazolódik az, hogy fejlett tömegeink éles különbséget tudnak tenni a klasszikus veretű könnyű zene és a futószalagon gyártott lélektelen, kozmopolita jellegű táncdalok között, amelyeket Kodály Zoltán találóan bélyegzett zenei ponyvának és amelynek újabb elburjánzása ellen éles harcot kell folytatnunk. Emlékszünk arra, hogy a polgári operettnek „törvényszerű“’ négy szerepköre volt: primadonna, bonviván, szubrett és táncoskomikus. E szerepkörök kialakulásával együtt kikristályosodtak a polgári operett-színjátszás szabványai. A primadonna és a bonviván az együttestől szinte független, külön életet élt a színpadon, ők képviselték a csillogást, ragyogást, a szubrett és a táncoskomikus — esetleg még a buffó — szolgáltatta a humort, a könnyed mulattatást. A sztárrendszer kialakulásával azonban a primadonna és a bonviván mellett az együttes többi tagja hovatovább körítéssé, a két főszerep színpadi kiszolgáló személyzetévé vált. Végül a polgári operett nem is szolgált más célt, mint a sztár népszerűségének anyagi kiaknázását. Az operettrendezés módszerei is ehhez a célhoz igazodtak. Most, amikor azt látjuk, hogy a primadonna (Karácsonyi Magda) és a bonviván (Simor Ottó) szerepe épp oly szerves része az összjátéknak, mint bármely másik szerep, kitűnik az éles különbség a régi polgári operettrendezőiknek és Bozókynak — a Sztanyiszlavszkij tanításain nevelődött rendezőnek — munkája, módszere között. A korszerűen rendezett operettben minden szerep az eszmei mondanivalót, a zene, próza, tánc szerves egységét, a valóság színpadi megelevenítését szolgálja, nincs „kifeléforduló“, öncélú játék, s a tömegjelenetekben is érezzük a szereplők egymáshoz és a cselekményhez való kapcsolatát. Karácsonyi Magdát (Sylvia) primadonna szerepében is kedves egyszerűség, bájos szerénység jellemzi, ezzel azonnal megnyeri a közönség tetszését. Énekhangja a szép új művészi feladat izgalmai közben egy-két helyen megcsúszik, de ez nem von le semmit egyébként sikerült énekes teljesítményének értékéből. Simor Ottó, (Edvin) sem a régi, önmagával eltelt bonviván-tipus. Alakításában nem Simor, hanem Edvin jelleme érvényesül, kedves közvetlenséggel illeszkedik az együttes játékába, anélkül hogy bármelyik helyzetben szereptársai fölé igyekeznék emelkedni. Énekhangja máris csiszoltabb, mint első nagy énekes szerepe (Joó Ádám) bemutatóján volt és különösen piánói simán árnyaltak a magasabb regiszterekben is. Magas fortéiban még érződik bizonyos nyerseség, amit azonban jó iskolával, hangja előbbrehozásával hamarosan kiküszöbölhet. Közönségünk nem kíván komázni az üresfejű, léha Bóni gróffal és nem érzi szívügyének, hogy sikerül-e Stázi grófnővel összeházasodnia, de lelkesen megtapsolja, szívébe zárja a figurát hűen megelevenítő, a mulatságos bonyodalmat extra babérok igénye nélkül szolgáló 

Beszterczey Pált. És melegen ünnepli a régi szubrettek fegyvertárát mellőző Görög Marát, aki könnyed természetességgel formálja meg az arisztokrata kompánia egyetlen eleveneszű tagját, Stázi grófnőt. Nádassy Anna, a „csillagkeresztes dáma"

rangra törő Cecília, az egykor ünnepelt „Csárdáskirálynő“’ megszemélyesítője, Pethes Ferenc, a minden hájjal megkent Miska főpincér sok derűt keltő alakítója, Vereczkey Zoltán, mint a pesti éjszakák lovagja, az orfeumi ős-törzsvendég — a ferencjózsefi korszak éjszakai világának egy-egy típusát keltik életre. Az arisztokrácia legütődöttebb alakjait Takács Oszkár (Leopold Mária herceg) és Némethy Ferenc (Ferdinánd főherceg) alakítják jó komikai érzékkel, Vértes Lajosnak sikerült az udvari körök jellegzetes katonatisztjét megformálnia. Az előadás prózai vonatkozásaiban részletekig gondos kidolgozásban került a közönség elé. A rendezésnek gondja volt arra, hogy még a statisztaszerepek is élettel kapcsolódjanak az összjátékba. A zenei részről ugyancsak elmondhatjuk, hogy a zenekar, az énekkar, az énekesek munkájának előkészítése külön-külön alapos volt, de a bemutató előadáson még hiányzott a zenekar és a színpad teljes összhangja. Előfordult, hogy az énekesek túlságosan eléje szaladtak a zenekari kiséretnek, de még gyakoribb volt, hogy a zenekar vágott elébe az énekes szólamoknak. Kétségtelen, hogy e hibák oka az operett prózai, illetve zenei kidolgozására szánt idő aránytalan megoszlásában keresendő. Az ilyen hibák a további előadások gyakorlatában kiküszöbölődnek, de kívánatos, hogy a jövőben a bemutató közönségének műélvezetét se zavarják ilyen hibák. Egyébként az előadás egésze gördülékeny, folyamatos és mindvégig hangulatos, szerves egészet alkotott. Megérdemelte a kirobbanó sikert. Ütő Endre a már említett első felvonásbeli díszlet valósághű megoldásán felül külön dicséretet érdemel a harmadik felvonás karlsbadi színjének ötletes, hangulatos megoldásáért. Rimóczy Viola a stílusos táncszámok betanításával járult a siker megalapozásához. (Hajdú Béla)

1954-ben a színház szilveszteri műsorának része volt egy különleges "Csárdáskirálynő előadás" is, a "Csárdáskirálynéni (avagy vidám szilveszter az orfeumban)".


 

 

 

Csapó János, Máthé Éva, Várhegyi Éva

 

 

Film-Színház-Muzsika:

Déli Hírlap:

Kritika az Észak-Magyarországban:

  Kálmán Imre nagyoperettje, A Csárdáskirálynő körül sokféle mítosz alakult már ki. Ezek közül az egyik arról szól, hogy ha egy színház vissza akarja nyerni a közönségét, felújítja A Csárdáskirálynőt, mert az a legbiztosabb siker. Tény, hogy A Csárdáskirálynő az ötvenes évek derekán történt újraírása és többszörös felújítása során szerte az országban és annak határain túl mindig sikeres volt, mert Kálmán Imre muzsikáját elrontani művészet, Kálmán melódiái mindig megragadók, a bugyuta történetre meg ki figyelt oda. Lehet, hogy némely nézőket érdekel, vajon a főhercegi pár fiának és a sanzonettnek a szerelme miként alakul, s hogy miként derül ki, hogy a főhercegnő maga is sanzonett volt valaha, de mindez másodrendű kérdés. A Csárdáskirálynőben a lényeg Kálmán Imre muzsikája, a látványos játék, a szép dalbetétek jó interpretálása, s nem utolsó sorban az egész történetet átszövő humor.
   A Miskolci Nemzeti Színház mintegy egy évtizednyi kihagyás után újra műsorra tűzte a Csárdáskirálynőt. (A fentebb említett közönség visszaszerzéshez ez esetben talán nincs köze a darabválasztásnak.) A darab rendezésére Jancsó Miklóst, a világhírű magyar filmrendezőt hívta meg, aki újabban mind több színházi rendezéssel is okkal hívta fel magára a figyelmet. Természetesen Jancsó Miklóstól nem a negyed századon át agyonnyúzott Csárdáskirálynő ismételt színpadra állítása volt elvárható, ami most látható a Miskolci Nemzeti Színház színpadán, lényegileg csak zenéjében, dalaiban azonos az ötvenes évek derekától játszott változattal.
   Stein és Jenbach hajdani bécsi librettó szerzők eredeti ötletéhez nyúlt vissza a darab átírására vállalkozó Hernádi Gyula, Jancsó állandó alkotótársa. E történetnek a magva, hogy egy főhercegi család fia rangon aluli házasságot akar kötni, hátat akar fordítani családjának és ezt a környezete ellenzi, amiből számos bonyodalom adódik, erre a változatra épül fel Hernádi új története, mint ahogy erre épült legutóbb a Kellér-Békeffy átírta szöveg is, amelyben a családját elhagyni akaró, a kis sanzonettbe szerelmes főhercegi sarj egyenesen trónörökös, ráadásul éppen az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse és ha már idáig eljutott Hernádi, természetes nála, hogy ismert „történelemfilozófiai blődli” aspektusából közelíti meg a témát és így kerekedik ki az a játék, amely egyszerre parodizálja a korábbi anekdotikus, érzelgős Csárdáskirálynőt és vele együtt az Osztrák-Magyar Monarchia egykori uralkodó köreinek világát. Mondhatja erre bárki hogy 1980-ban a gúny céltáblára tűzni a Habsburgokat nem nagy tett, ez igaz, de a Csárdáskirálynő nagyon szép zenéjét és az eredeti magra épülő történetet napjainkban másképp már eljátszani nem lehet, Ma már senki nem veszi komolyan a hajdani főhercegek világát, ma már csak idézőjelbe téve lehet életüket megjeleníteni. Hernádi a szerelmi történettel párhuzamosan megtűzdeli a történetet korabeli politikai vonatkozásokkal, fejtetőre állítja a különböző kapcsolatokat, szituációkat és eljut egészen a trónörökös pár szarajevói lelövetéséig,  amit persze nem kell komolyan venni, hiszen egy operettben nem halhat meg a bonviván és a primadonna, és ha a merénylet sem igaz, akkor talán világháború sincs, hiszen Kerekes Feri bácsi (aki olykor átváltozik Ferenc Józseffé) szerint az emberek szeretik a békés világot, s ez íme, egy újabb fintor. A főbb szereplők egyike-másika több szerepet játszik. illetve egyazon szerep több személyiséget takar, mert például a már említett Kerekes Feri bácsin kívül Miska főpincér alakjában is felsejlik az egyik főherceg és így tovább. A fekete-sárga világot kinevető, a régi operetthangulatot perszifláló, nagyszerű játékot produkál Hernádi és alkotógárdája. Ez itt szó szerint értendő, hiszen maga a darab a próbák során a szereplők és egyéb közreműködők segítségével alakult, változott, formálódott és a rendező Jancsó Miklós ötleteit és igen sok tekintetben segítette, formálta a résztvevők sok-ok ötlettöredéke.
   Jancsó, aki filmjeiben mindig súlyos történelmi-társadalmi problémákat fejteget és jár körül a maga nagyon is sajátos jelképrendszerével, most a színpadon brillírozott. Banovich Tamás díszletei között – egy hatalmas forgó lépcsőrendszer, amelynek másik oldala többféle rendeltetésű  - szüntelen mozgással, az énekkar, a tánckar és a szereplők ragyogó és szinte alig-alig leálló hullámoztatásával valóságos revükeretbe helyezte Hernádi történetét, bőséges lehetőséget adva a hagyományos operettek dalbetétjeinek, táncbetétjeinek, páros és kisebb csoportos jeleneteinek, lehetőséget biztosítva a színészeknek a akár még akrobatikus tehetségük megcsillogtatására is. Csillog ebben az előadásban minden és a bőkezű pazar csillogásában nemcsak az operett „követelmények” teljesítése, hanem azok parodizálása is tükröződik, mint a tükörbetétes díszletekben minden mozdulatnak a fonákja is. Kár, hogy a 2. rész talán kevésbé dinamikus, az 1. „fortissimóit” nem tudja túlszárnyalni.
   Persze, lesznek csalódások a nézőtéren, csalódnak azok, akik a régi Csárdáskirálynőt várják, a nagy nyitányokat, belépőket és a többieket és a szokvány történeteket, ám csalódnak azok is, akik Jancsótól valami mellbevágó, közönségpukkasztó dolgot, a sokféle alaptalan pletyka nyomán valamiféle botrányt várnak. Az egyetlen, jelképszerűen – föltehetően a századforduló fülledtségét, orfeumi világát szimbolizálandó – többször is jelenlévő hiányosan öltözött nőszereplő legfeljebb első megjelenésekor szokatlan, de látványa szervesen simul bele a játékba és elválaszthatatlan Jancsó jelképrendszerétől.
   A tömegmozgatás és a főbb szereplők tánca, a kartánc Móger Ildikó koreográfus és Ferdinándi Gáspár mozgásrendező dicséretére jegyzendő fel. Szakács Györgyi jelmezei korhűek, látványosak, szépek. A kar munkájáért Herédy Éva dicsérendő és feljegyzendő Galkó Balázs neve játékmesteri munkájáért. Külön kell szólni a zenekar igen jól teljesítményéről, Kálmán Imre muzsikájának nagyon szép tolmácsolásáról. A betanítás és a vezénylés (váltva) két karmester, Selmeczi György – a premiert ő dirigálta – és Kalmár Péter érdeme. Kritikákban ritkán említjük, de ez esetben itt megdicsérendő az ügyelő – Nagy László – és a színpadi műszaki dolgozóinak igen nehéz és igen nagy értékű munkája.
   Roppant sok színészt igényel ez a Csárdáskirálynő. Nincs mód valamennyi szereplő érdemi méltatására, igazi csapatmunka élvezői lehetünk, de feltétlenül szólnunk kell, ha csak röviden is Csonka Zsuzsa ((Sylvia) Perencz Béla (Edwin) debütálásáról. A primadonna és a bonviván szerepében bemutatkozó fiatal énekes páros igen nagy reményekre jogosít, első szereplésük bravúros énekesi és színészi teljesítmény. Csakúgy, mint a másik fiatal páros: Igó Éva és Mihályi Győző (Stasi- Bóni) dalos-táncos, akrobatikus ügyességű, csupa derű remeklése (Igónak külön elismerés jár a premieren betegen vállalt szereplésért.) A legfőbb szerepekben kitűnően komédiáznak a színház régebbi tagjai közül várhegyi Márta (akinek énekszámai igen nagy értékei az előadásnak), Ábrahám István, aki ugyancsak dalaival és humorával tűnt ki, Fehér Tibor és Körtvélyessy Zsolt (kitűnő humora, ezernyi apró ötlete e kettősnek). Feltétlenül megemlítendő még Dariday Róbert és Hídvégi Elek, mint remek derűforrások, továbbá Galkó Balázs, Tardy Balázs, Zsolnai Júlia kisebb szerepekben, Palóczi Frigyes (prológ), Krivjánszky István, valamint a tánckar és az énekkar. A főbb szereplők bővebb elemzést, méltatást érdemelnének, de itt nincs rá hely és lehetőség.
   Milyen hát az új Csárdáskirálynő? Más, mint amit megszoktunk. Látványos, szórakoztató, kellemes élményt adó. És aki előítélet nélkül ül be a nézőtérre, jól szórakozik. (Benedek Miklós)


Igó Éva

Hajdú-bihari Napló:

 

(Észak-Magyarország)

Déli Hírlap:

Észak-Magyarország:


 

 

Áron László és Seres Ildikó - fotó: Észak-Magyarország

 

 

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés