Táncmim

Bemutató 2022. február 10., Kamaraszínház / A beszámoló a március 8-i előadásról készült.

A Magyar Televízió 1965-ben elkészítette Petőfi komikus eposzának, A helység kalapácsának filmváltozatát, olyan színészekkel a főszerepekben, mint Gábor Miklós (Lantos), Bessenyei Ferenc (Fejenagy), Major Tamás (Harangláb), Garas Dezső (Kántor), Mészáros Ági (Szemérmetes Erzsók), Gobbi Hilda (Amazontermészetű Márta). Zsurzs Éva rendezése vitán felül remekmű, számomra egyszerűen etalon, bármely feldolgozást tekintve.

   A Miskolci Balett Kozma Attila dramaturgiai munkájával, koreografálásában (asszisztens Fűzi Attila) és rendezésében, „táncmim“ műfaji megjelöléssel mutatta be.
   Rögtön az első percekben eszembe is jutott Zsurzs Éva filmje, Kokics Péter narrátorként hasonló igyekezettel és szenvedéllyel vezette be az ezen a délutánon történetesen alig néhány kivételtől eltekintve gyermek közönséget a történet világába.
 

Fotók: Éder Vera és Gálos Mihály Samu

   A koreográfia telis-teli remek ötletekkel, humorral, öröm nézni. Csak kiragadott példaként említem a pókok harcát a légylábért, vagy a gólyát, de ezek valójában epizódok a cselekményben, s a koreográfiáról imént mondottak végis-végig jellemzőek.
   A zene sokszínű, meglepetésekkel teli - gondolná hirtelenjében bárki is, hogy A helység kalapácsa előadásában elhangzik majd Záray Márta régi slágere (igaz, szöveg nélküli változatban), a Homokóra vagy éppen Puccini Turandotjából Kalaf áriája? Pedig igen! Azt, hogy népzene, népdalok is, magától értetődőbb, de az imént említettek és még mások is szervesen épülnek az előadás folyamatába. A zenét a montázson kívül Guido di Vona jegyzi. Meglepetésekkel teli - írtam, de annyiban mégsem, hogy illeszkedik a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadán, a Kamaraszínházban, a Játékszínben is jellemző tendenciához, amikor is a prózai darabokban is néha első pillantra egészen meghökkentő, a cselekmény korát alaposan megkerülő betétek hangzanak el.
   Juhász Katalin díszletei és Bozóki Mara jelmezei a népi környezethez illően egyszerűek, praktikusak, ugyanakkor úgyszintén tele humorral, szemet gyönyörködtető színekkel, kellemes keretet teremtve a táncosok számára.
   A táncosok! Nem csak szakmai tudásukat csillogtatják meg az előadásban, de színészi képességeket is felmutatnak. Karektereiket arcjátékkal, esetenként szöveggel is remekül formálják.
   Márton Richárd János - Fejenagy, a helyi kovács, azaz a „helység kalapácsa” bumfordisága épp olyan hatást kelt a táncszínpadon, mint Bessenyei Ferenc a tévéfilmben.

   Erzsók asszony, a „szemérmetes” kocsmatulajdonos szerepében én Mohai Cintiát láttam (biztos vagyok benne, hogy Szűcs Boglárka sem kevésbé jó!) szemérmetessége mögül kikandikál rejtegetni próbált kikapóssága.


 

   A helybéli „lágyszívű“ kántor Dávid Patrik, ha - nem egészen jóindulatú - késztetésre is áll végül Erzsók elé, legyőzve maflaságát, a megjött bátorságtól egy kis mini hőssé válik.
   Harangláb, a „fondor lelkületű egyházfi” Bolla Dániel, akit az MNSZ rendszeres látogatói kisebb prózai szerepekben is többször láthatnak. Itt fondorlatosságát leplezni igyekszik, szeme azonban a figyelmes szemlélőnek elárulja.
  Márta, a kántor „amazontermészetű” felesége, azaz Kepess Boglárka jellemábrázolása is kitűnő.

   A konfliktus kialakulásában és egyre nagyobbá dagadásában tulajdonképpen ők játsszák a főszerepet. A többiek vagy belekeverednek, részeseiévé válnak így vagy úgy a történetnek, vagy a megoldást szolgálják. De hangsúlyozottan valamennyi szereplő remek teljesítményt nyújt, a már említetteken kívül Antonio Manuel Calvanese, Csörgő Réka, Efstathios Tzouvaras, Farkas Katalin, Filippo Nestola, Fűzi Attila, Giovanni Buttacavoli, Guido di Vona, Harangozó Lili, Havasi Virág Nina, Kocsis Andrea, Kozma Johanna, Lukács Ádám, Matei Szofi, Mátyás Flóra, Vályi Blanka.

   Minden dicséretet megérdemel a Miskolci Balett - bár itt most erről az előadásról van csak szó, tegyük hozzá, hogy ez valamennyi saját produkciójukra és más produkciókban közreműködésükre is áll. Nem tudom, mekkora felnőtt közönség látta már és fogja még látni az előadást, de veszít vele, aki nem. (Az előadás ügyelője Együd Tünde.)
 

Tragédia

Bemutató 2022. február 11., Játékszín / A beszámoló a február 12-i előadásról készült.
 

Élektra tragédiáját Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész róla szóló művét együvé forrasztva alkotta és rendezte is meg Szőcs Artur a Játékszínben.
   A miskolci előadás illeszkedik abba a most már egyértelműen kialakult, sajátos jegyekkel rendelkező trendbe, amit én MNSz-stílusnak neveznék. Erről szándékomban áll egy külön írásban majd bővebben is szólni. Most egyetlen stílusjegyet emelek ki, az előadások eklektikusságát, értve itt ezalatt az eredeti műnek és a napjaink konkrét történéseire való egyértelmű utalásoknak elegyítését.

Nádasy Erika
Fotók: Gálos Mihály Samu

  A trójai háborúból győztesen hazatérő Agamemnont megöli felesége, Klütaimnésztra és szeretője Aigisztosz, akinek így kezébe kerül nem csak a vagyon, de az ország irányítása is. Agamemnon fiát, Oresztészt száműzik, leányát, Élektrát pedig felségül adják egy földműveshez. Oresztész titokban hazatér barátjával, megölik Aigisztoszt, anyja elpusztítására azonban végül nem képes. Őt Élektra csalja házába azzal az ürüggyel, hogy gyermeket szült és szüksége van rá a tisztulási áldozat bemutatásához. Ott minden bűnét a fejére olvassa. Klütaimnésztra azzal védekezik, hogy Agamemnon saját lányát áldozta az isteneknek a háború sikeréért, de Élektra jogosnak érzi és végrehajtja a bosszút.

Czvikker Lilla  

A Játékszín méreteit tekintve meglepően látványos, egyszerűségének ellenére is nagyszabásúnak ható díszletben zajlik az előadás, amelynek alapeleme a függőlegesen felemelkedni, is képes, Agamemnon pompás palotájához – a társadalom legfelső rétegéhez – vezető lépcsősor. Ezeken a lépcsőkön ereszkedik le – de csak módjával – Klütaimnesztra a néphez, itt jő köszönteni férjét, s itt, ezeken a lépcsőkön fekszik a meggyilkolt férj és ágyasa, Kasszandra.

  

Lajos András, Mészöly Anna, Börcsök Olivér

Lent, a lépcsők aljában az egyszerű nép szutykos viskói. Szutykos, szó szerint, hiszen nincs víz! Az előtérben álló kúthoz hiába jönnek újra és újra reménykedve, hogy a mindig újra megígért víz végre megérkezik. Itt, közöttük él tehát előkelő származása ellenére Élektra is, aki maga is úgy néz ki, mint egy egyszerű szolgáló. Esetlen, elhanyagolt, fásult a nép, akik az előadásban a görög drámák hagyományos kórusát jelenítik meg. Lehetne ez az elénk táruló kép akár valahol Magyarország legszegényebb régióiban is, a lelakott házak, az utcai kutak – amelyeket néhol éppen kánikula idején lezárnak -, a házakon azonban ott van a parabola antenna. Élektráék házában is van tévé és azon folyamatosan jólétről szóló propaganda hírek mennek – az elődásban a magyar Hírek egy percben és Híradó+ paródiáit/esszenciáját látjuk. A rendezés a legdirektebben ezzel hozza közel a darab világát a mi valóságunkhoz. („A tévé müxik?” – kérdezi Khrűszothemisz, Élektra huga. Devecseri Gábor fordításába ilyen és hasonló beírások is kerültek, ez is a fent említett MNSz-stílus egyik eleme.) Nincs tehát víz – nincs élet! Ami van, az csak vegetálás. Csak a legutolsó pillanatokban, amikor megtörtént a végső bosszú is és már minden és mindenki – szó szerint – csupa vér, akkor történik valami csoda, a kiontott vér életet ment, a kútból egyszerre megindul a víz. Reménykedjünk a változásban, a lét jobbá válásában!

  
   Az előadás (remek jelmezeket viselő) szereplőit egytől egyig dicséret illeti. Példás az összjáték, amelyből kiemelkednek – az nyilván magától a darabtól is függ, kinek van erre egyáltalán lehetősége - egyéni teljesítmények: Czvikker Lilla (Élektra) vívódó, de szilárd könyörtelensége, Nádasy Erika (Klütaimnésztra) cinikus kegyetlensége, Lajos András a kar tagjaként, Börcsök Olivér (Aigiszthosz)…
   Ismét jelentős előadás született Miskolcon. Hogy a színház melyik játszóhelyén, az előnye (intim tér) mellett hátránya (lehetséges nézőszám) is.

Élektra: Czvikker Lilla
Klütaimnésztra: Nádasy Erika
Oresztész / Kar: Rózsa Krisztián
Agamemnón / Kar: Lajos András
Kasszandra / Kar: Mészöly Anna
Khrűszothemisz / Őr: Prohászka Fanni
Agg / Kar: Keresztes Sándor
Dajka/Kar: Molnár Anna
Hírnök / Kar: Rusznák Adrienn
Földmíves / Kar: Tegyi Kornél e.h.
Püladész / Kar: Béres Bence e.h.
Aigiszthosz / Kar: Börcsök Olivér e.h.

Látvány: Kovács Dániel Ambrus
Dramaturg: Szőcs Artur
Zene: Rákai András
Videó: Hajdufi Péter
Súgó: Márton B. András
Ügyelő – Rendezőasszisztens: Gadus Dorka

Rendező: Szőcs Artur

Kortárs opera

Bemutató: 2022. január 21., Nagyszínház / A beszámoló a 2022. február 8-i előadásról készült.

Selmeczi György operájának, a Veronnak ősbemutatójára került sor Miskolcon. Hunyadi Sándor: Bakaruhában című novellájából született a mű (az 1957-ben bemutatott azonos című film főszerepeit Darvas Iván és Bara Margit játszották). Az operaszínpadra alkalmazás Szőcs Géza ötlete volt, akiről az előadáshoz kapcsolódóan kiállítás is látható a színházban. A cselekmény nagyon rövid összefoglalója annyi, Kolozsvárott (egyébként Selmeczi György szülővárosában) találkozik egy költő, akit besoroztak katonának és egy tiszta lelkű kis cselédlány, akinek nem árulja el, ki ő valójában.

Fotók: Éder vera

A költő lelepleződik, a szerelmesek szakítanak. A
   város szemünk előtt megjelenő társadalmának képe túlmutat a szűken vett helyszínen, a korabeli, 20. század eleji magyar társadalmat reprezentálja. Jelen van egy történelmi szál is, az I. világháború történései.

   Gondolom, a még mindig fennálló járványhelyzet, plusz a műfaj, kortárs opera, együtt okolható azért, hogy nem volt telt ház, de a kis létszámúnak azért nem nevezhető közönség hosszasan ünnepelte a bár szomorú végű, de addig humorral (például a bábjátékos jelenet) sem adós előadást.
   Operáról lévén szó, a zene, amiről elsőnek beszélni kell. Nos, különböző stílusokat, katonazenét, dzsesszt, népzenét, hagyományos klasszikus operát idéző részek, kuplédallam, Bicska Maxi-parafrázis... Nagyszerűen teremt ez az eklektika varázslatos egységet.
  A szereplők az ének mellé színészileg is kitűnőre értékelhető alakításokat nyújtanak, fokról-fokra bontva ki személyiségüket (ebben nyilván a rendezőnek is nagy érdeme van)!
   Sohasem tűnik üresnek a színpad, köszönhetően az izgalmas világításnak (és vetítéseknek) és nem utolsó sorban a háttérben mozgatott alakoknak, annak ellenére, hogy díszlet és kellék csak minimálisan van. A jelmezek is alkalmazkodnak ehhez a minimalista stílushoz, színeikkel jellemezve is egyben viselőjüket.

  
   Szabó Máté rendezése nagy fokú tisztelettel és empátiával állította színpadra a Veront. A világítást már említettem, majdnem teljesen végig egyfajta sötétség uralkodik a színpadon, jelezve az első perctől, hogy mégiscsak szomorú, sötét ez a történet és éppen azokban a percekben vált ragyogó fényre, amikor kiderül az igazság. Zseniális az a megoldás, hogy - egy operában (!) - percekig tartó, vagy legalábbis a nézőnek szinte perceknek tűnő, valójában nyilván rövidebb, teljes csend a finálé. És egyetlen hang, pisszenés sem zavarja meg a csendet a nézőtérről. Igazság szerint ezt még követi egyetlen felzúgó-zokogó zenekari akkord, de az a megelőző csendet teszi még drámaibbá.
   Jó értelemben vett popularitása ennek az előadásnak – világos, könnyen érthető szerkezete, zenéje, rendezése – szerintem arra is alkalmassá tenné, hogy az operát nem kedvelőket, egyáltalán nem ismerőket közelebb csalogassa a műfajhoz.

A Veron együttműködésben került színre a Kolozsvári Magyar Operával.
 

Sándor: Haja Zsolt / Hámori Szabolcs
Veron: Covancinschi Yolanda / Kovács Csilla
Ezredes: Laborfalvi Soós Béla / Balla Sándor 
A felesége: Eperjesi Erika  / Gáspárik Szilvia Klára
Piroska, a lányuk: Antal Lívia / Varga Andrea
Késes Laji, Utcai énekes, Javasasszony, Fotográfus, Paprika Jancsi: Herczenik Anna / Czvikker Lilla
Raszputyin: Kolozsi Balázs
Cár: Visnyiczki Bence
Vilmos császár: Lakai Róbert
V. György: Molnár istván
Ferenc József: Demeter Sándor
Altisztek: Kolozsi Balázs, Kriston M, Bárány Zsombor, Molnár István
Urak: Lakai Róbert, Bárány Zsombor, Molnár István, Demeter Sándor, Kolozsi Balázs
Hölgyek: Hasas Beatrix, Kurucz Zsuzsa, Jambrik Boglárka, Vajda Éva, Pascsenko Okszana, Zamatóczky Florianna

Közreműködik a Miskolci Nemzeti Színház Énekkara és Zenekara

Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Füzér Anni Jászai-díjas
Koreográfus: Kozma Attila
Grafikus: Radics Márton
Látványvetítés: Hajdufi Péter
Világítástervező: Katonka Zoltán
Dramaturg: Kenesey Judit
Zenei vezető: Cser Ádám
Karvezető: Pataki Gábor
Korrepetitor: Rákai András, Bódi Tamás
Ügyelő: Orehovszky Zsófia
Súgó: Reiter Krisztina
A rendező munkatársa: Csehi Rebeka e.h.
Rendezőasszisztens: Radnai Erika

Vezényel: Cser Ádám / Philippe de Chalendar

Rendező: Szabó Máté

Tragikomédia

Bemutató: 2021. június 26., Kamara / A beszámoló több előadás alapján készült.

Egy fizikai értelemben is, de érzelmileg, családi kapcsolatok terén még sokkal inkább már régen szétesett angol munkásosztálybeli család talán esélyt is kaphatna rendezni ezt az állapotot. Ez a gondolat merülhet fel rövid időre a nézőben, amikor az együtt élő négy férfi (az apa, két fia és az apa testvére) meglepetésére váratlanul meglátogatja őket a harmadik testvér – a filozófia doktora Amerikában –,  akiről lassan már kezdtek meg is feledkezni, ráadásul a meglepetést fokozza, hogy vele érkezik felesége is. Csakhogy ebben a családban, a bár fizikai rácsok nélküli, mégis egyfajta börtönné vált házban már annyira elfajultak az indulatok, az összezártság és egymás meg nem értésének rácsai már olyan erősek, hogy mindössze a megszokott, naponta ismétlődő szeszélyes dühkitörések, az apa részéről időnként érzelmes visszaemlékezések rutinja köszön vissza ebben a váratlan heylzetben is. Cinizmus és durvaság a lételemük, legfeljebb pillanatokra tudnak ebből kitörni, s akkor is, mintha szégyelnék az ellágyulást. Ebbe a pszichikai légkörbe érkezik hosszú távollét és a kapcsolattartás teljes hiánya után Teddy és felesége, Ruth – felkavarva az ugyan igencsak zavaros, mégis állóvizet. A zavar azonban hamar elmúlik, az együtt élő négy férfiből három, az apa és két fia elhatározzák, hogy az izgatóan szexi Ruth-ot elszakítják Teddytől, női mivoltát kihasználva ugyan jól tartott, de mégiscsak szolgálójukká, ágyasukká teszik, sőt mi több pénzforrásukká. A szexualitás az egyik nagy téma tehát, amellyel foglalkozik a darab, a másik a hatalom kérdése – családon kívül és tágabb értelemben is. Az, hogy így döntenek az addigiak után ha meg is lepi a nézőt, egyáltalán nem tűnik idegennek megismert lényüktől. Az azonban már valódi nagy és váratlan meglepetés, hogy Ruth partner ebben – csak az anyagi feltételeken, a neki járó juttatáson vitázik -, feladva amerikai életét, elhagyva férjét és gyermekeit – akkor is ha visszatekintve már teljesen világosak Rutha korábbi gesztusai, tekintete, viselkedése, amelyek addig csak furcsák voltak. Czakó Julianna beugrással vette át a szerepet Szirbik Bernadettől, akinél kevesebb előjelét láttuk annak, ami bekövetkezik, Czakó Juliannának viszont érdeme, hogy az imént említett módon képes felkelteni a kíváncsiságot anélkül, hogy túl korán rájönne a néző, hová fog eljutni az eleinte visszafogottnak, sőt félénknek tűnő nő.
   Az öt férfiszereplő alakítása is egészen kitűnő! Az apa (Max), Gáspár Tibor a múltban él, állandóan annak szépségét emlegeti, siratja az elveszett ifjúságot és nem is érti, hogyan jutott el idáig. Lenny, a nagyobbik fia lassan, de biztosan a fejére nő, okos, de okosságát rosszra használó figura, akit Görög László lenyűgözően alakít. A kisebb fiú (Joey) szerepében Simon Zoltán hihetővé teszi, hogy benne még volna csirája a tisztességnek, ő még élhetne másféle életet – ha ki tudna szakadni ebből a közegből, ez viszont reménytelen. Teddy, az Amerikába szakadt fiú egészen abszurd módon viselkedik felesége a család ágyasává tételének és kihasználásának gondolatára. Bár a darab elején úgy hittük, őszintén szereti őt, nem tiltakozik, s nem is csak egyszerűen beletörődik, de még részt is vesz a részletek kigondolásában. Más kérdés, hogy ez a nő, aki képes volt ezt a döntés hozni, talán nem is érdemel mást a férjétől. Harsányi Attila (Sam, az apa testvére) visszafojtott indulatoktól remegve viseli a nap mint nap elszenvedett lekicsinylést, megaláztatásokat, míg a darab végén ki nem tör. És a kitörést  megelőző percek az előadás egyik számomra legérdekesebb részét jelentik, amikor áll kővé meredve, szó nélkül nézve és hallgatva, mi történik, de az arca! Az arca mindent elmond, nem kell szó hozzá, s tudja perceken át nem csak tartani, de még fokozni is ez az arc a feszültséget.
 

Harsányi Attila, Gáspár Tibor

Görög László, Gáspár Tibor

Fandl Ferenc, Simon Zoltán

Simon Zoltán, Czakó Julianna

Fordította: Hamvai Kornél

Díszlet: Khell Zsolt Jászai-díjas
Jelmez: Szlávik Juli / Szakács Györgyi Kossuth- és Jászai-díjas
Dramaturg: Lőrinczy Attila
Zene: Kovács Márton
Ügyelő: Együd Tünde
Súgó: Fekete Zsolt
Rendezőasszisztens: Perényi Luca

Rendező: Ascher Tamás Kossuth-díjas, Érdemes művész

Fotók: Éder Vera
 

Kortárs magyar színmű

Bemutató: 2021. július 23., Játékszín / A beszámoló a bemutató előadásról készült.

   Babi néni nagyon jól tartja magát. Mind mentálisan, mind fizikailag. Pál viszont – „aki egyébként kórista” -, mentálisan nincs jól. Alig harminc körül járhat, amióta éppen a Voyager-1 űrszonda fellövésének évében ő is elindult a maga útján. Igaz, Babi néninek könnyű fittnek lenni úgy is, hogy 4 milliárd éves, mert most éppen Pál szomszédja, valójában ősentitás, a félelmek kútjának őrzője, spirituális vezető – valódi, nem úgy, mint Sahas, aki Vera életében töltené be ezt a szerepet. Vera Pál barátnője – volt és lesz is? – most a megvilágosodásán dolgozik Sahas segítségével. Azután itt van még Géza, aki Pál barátja, „szintén kórista, az anyjával él, de élvezi”, hipochonder és még szűz. Ezt az ötöst egészíti ki Babi néni kutyája, Dzsina (Márton B. András hangján szólal meg), „semmi különös, bár”… Babi néni átadta neki önnön maga egyéniségének egy részét, hogy alkalom adtán vitázzanak is, egyet is értsenek ők ketten. Dzsinának is szerepe van így Pál lelki fejlődésében - utazásában. No, és itt van még Ambrogio L50, a fűnyíró robot, aki egyébként indítja az előadást és narrátorként lép fel, Görög László hangján.  

Nádasy Erika, Feczesin Kristóf, Farkas Sándor  
Fotók: Gálos Mihály Samu

Pál alapvetően labilis, félelmek közt él, ezt most még tetézi, hogy sajnos megcsalta Verát, most már attól is retteg, hogy elhagyja. Kétségbeesetten igyekszik minden gesztusával, szavával jóvátenni tettét, bizonyítani szerelmét, de a nagy igyekezetben már nevetségessé, ellenszenvessé kezd válni a lány előtt. Feczesin Kristóf érzékeny alakításában rezdülésenként követhetjük pontosan nyomon, mi játszódik le benne. Külső szemmel is zavaró, sőt bosszantó a tehetetlensége, mégis bírja rokonszenvünket.
   Párja határozottabb egyéniség. Ennek ellenére neki is vannak félelmei, akár Pállal való kapcsolatát illetően, akár a kertjükben feltűnő darazsak iránt. Az utóbbi leküzdése az, ami Sahas lelki tréningjein rendre előkerül, de ki tudja, a darazsaktól való menekülés, elpusztításuk nem szimbolizálja-e számára már a kapcsolat megölését is. Mészöly Anna Verájának ridegségében azért végig ott van a még nem teljesen kihunyt szerelem és a sajnálat.  
   Sahas, aki „egyébként megvilágosodott férfiszépség” – szélhámos. Valójában Verával kapcsolatban csak az érdekli, hogyan tudná addig a megvilágosodásig elvezetni, hogy jól tenné, ha lefeküdne vele. Simon Zoltán élvezetesen ábrázolja a folyamatot, amelynek során igyekszik becserkészni.


Nádasy Erika, Farkas Sándor, Feczesin Kristóf, Mészöly Anna, Simon Zoltán   

   Géza fel- és eltűnik többször a cselekmény során, hol segíti, hol hátráltatja Pált. Farkas Sándor Gézája, naiv, kedves, szerethető figura, aki csak akkor lép ki addigi nyugalmából, amikor Babi néni kiszemeli magának a fiatal férfit, mert a négymilliárd év alatt azért időnként szexre is szüksége van, hiszen fenséges ősentitás ide meg oda, ha egyszer ordenáré nőszemély is, máskor egyáltalán nem hatástalan csábító, igazi nő! Géza csodálkozva, de jóleső beletörődéssel áll rá a kapcsolatra.
   Elismerésre méltóan tehetséges mind a négy fiatal színművész!
  A dolgok menetét, a változást, a cselekmény előre haladását azonban Babi néni irányítja! Szárnyai alá veszi szomszédját, hol kevésbé, hol inkább drasztikus módszerek segítségével. Ezek egyike Pál és Vera alászállása a félelmek kútjába - közösen, hiszen valójában mindvégig egymást keresik. Egy probléma nem feltétlenül olyan nagy, mint az első pillantásra látszik. El kell rajta gondolkodni, keresni a megoldást, nem pedig kétségbeesetten összeroskadni a súlya alatt. Ti is istenek vagytok – mondja Palinak és Verának -, csak már elfeledtétek! Azaz: ti magatok is tudjátok irányítani a sorsotokat! Ebben pedig segít a makyo! Hogy az mi fán terem? „Az elme azon tevékenysége, amely semmi hasznára nincs a tulajdonosának. Hamis, értelmetlen szarpasszírozás, amelyet azért csinálunk, mert nem merünk szembenézni az isteni énünkkel. A féltékenység makyo. A panaszkodás makyo. A fásult, szenvedély nélküli munka szintén makyo. A fásult, szenvedély nélküli szex szintén makyo. Ugyanúgy, ahogy a pénztárca tapogatása is makyo. Minden félelem makyo.” Babi néni megérteti velünk, hogy a félelmeket le kell küzdenünk, ez alapvető ahhoz, hogy jól tudjuk érezni magunkat az életben! Nádasy Erika magával ragadó játéka a szöveg mellett egy-egy grimasszal, nézéssel mond nagyon sokat.


Nádasy Erika

  Keszég László feszes ritmusú, rendkívül szórakoztató rendezésében ez a hol nagyon is elképzelhető, hol egészen abszurd helyzetkomikummal, leleményes (nem egyszer vaskos) szöveggel, szóviccekkel is telített szürreális bohózat sokszor ad alkalmat nevetésre (akkor is, ha néha keserédes ez) – a végén happy end-del. Vinnai András darabjának ősbemutatója 2012-ben volt, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban. Jó, hogy a miskolci Játékszínbe is elérkezett!

Közreműködik: Pálóczy Magdolna, Sebestyén Balázs
Díszlet- Jelmeztervező: Bozóki Mara
Dramaturg: Enyedi Éva
Zene: Zságer-Varga Ákos
Súgó: Márton B. András
Ügyelő-Rendezőasszisztens: Pöltz Julianna

Musical

Bemutató: 2021.06.18., Nagyszínház / A beszámoló a 2021.06.25-i előadásról készült.

* Ez az írás a pannonhirnok.com portálon is megjelent.

  Végre közönség elé kerülhetett (többes szereposztásban, a beszámoló a június 23-i előadás alapján született) a még az elmúlt év végén próbálni kezdett produkció. „Wow!” - mondanánk (lévén ez egy Broadway-darab), de mégis inkább „Hűha!” hiszen Béres Attila rendezése legalább annyira szól a mai Magyarországról, mint a show businessről – mindkettőben minden megtörténhet. A cselekményről csak annyit, két producer ellentmondva mindannak, amit várnánk, az új musical bukását szeretné elérni, de ellenkezőleg, hatalmas sikert aratnak (s nekik ez nagyon nem jó), mert a színház öntörvényű, a színház be- és elfogadó, a színház szabad!.
   A „Hűha!” először is az előadás színvonalának szól. Egy Broadway musical (nem mellékesen tizenkétszeres Tony-díjas) bemutatásához csak az a színház vegye a bátorságot, ahol biztosan minden feltétel – énekelni, táncolni is magas színvonalon képes színészek, erős tánckar (látványos revüképek vannak az előadásban) és énekkar, remek zenekar és biztos kezű rendező is adott. Miskolcon minden rendelkezésre állt a kitörő siker születéséhez. De itt tennék egy kis kitérőt, arról, amit a néző nem lát. Évtizedek óta lévén kapcsolatom a színház világával, nem csak azt a munkát ismerem, ami mindenkinek szeme előtt van, aki beül a nézőtérre, hanem azt is, mi minden történik a háttérben, milyen sokan és milyen nagy munkát végeznek, hogy biztosítsák egy-egy előadás zavartalan lefolyását, volt szerencsém akár már előadást ügyelőpult mellől nézni is. Mindezt csak azért említem, hogy érzékeltessem, nem hat számomra újdonságként. És mégis… A jobb 1-es páholyban ülve látni ezt-azt a háttérdolgozók előadás alatti munkájából.  Nem mintha a színpadi történésben egy pillanatra is lett volna üresjárat, lankadó figyelemre okot adó rész, mégis lenyűgöző volt a szemem sarkából azt is figyelni, hány ember áll ott készen minden pillanatban, feszülten figyelve, mikor kell a terv szerinti meghatározott feladatát teljesítenie az előadás zavartalan és gördülékeny lefolyása érdekében vagy éppen mikor kell esetlegesen fellépő váratlan nehézséget pillanatokon belüli döntéssel megoldani. Viszonylag ritkán esik szó róluk, akik nélkül pedig nincs színház, amint a minden pillanatot árgus szemekkel figyelő ügyelőről - esetünkben Orehovszky Zsófiáról – sem.
   Visszatérve magához a darabhoz, nagyon humoros, nagyon szórakoztató formában megírt, sokszor abszurd, sokrétegű szatíra ez. Az egyik ilyen réteg a két producer lassanként kibontakozó mély barátsága, jelezve, mindannyiunknak szüksége van igaz barátokra. De szól a színház világáról is (egy másik réteg), és a rendezés hangsúlyosan állást foglal amellett, milyennek kell(lene) lenni enek a világának (sőt, ki az igazi színész, ki nem) - milyen az a közösség, amely képes érvényes, színvonalas és nagyhatású produkciók létrehozására.
   Max Bialystock, az eredetileg is producer, sok régi nagy siker színpadra segítője szerepében Salat Lehel hibáival együtt is igen szerethető ember. A darab végén sorra kerülő, összegző „énekes monológjával” drámai mélységekig juttatja el a szatírát.
   Társa, Leo Bloom, a (könyvelőből) botcsinálta producer. Rózsa Krisztián meggyőzően ábrázolja a jellemfejlődést, amelynek során magába húzódó, bujkáló személyiségből magáért és másokért is kiálló emberré érik.

Salat Lehel, Czakó Julianna, Rózsa Krisztián (fotók: Gálos Mihály Samu) 

  Molnár Anna (Ölelj-csókolj) az elmúlt szexualitás keserű karikatúráját állítja elénk.
   Kokics Péter (Marks) hatalmától megrészegült, majd abba lassan belezavarodó ember.
   Franz Liebkind – Farkas Sándor, Marks útját járja, de még magasabb szinten, Hitlert idéző hanghordozással, mozgással, mimikával felépítve a figurát, úgy, hogy borzadunk tőle, de egyszersmind szánakozunk is rajta. Ő az, akinek Hitlerről szóló musicaljét bemutatja a két producer, a biztos bukás reményében. Az egyébként eleve 18 éven felülieknek hirdetett előadásban, melyben az erotika is erősen jelen van, tehát megjelennek a premier-jelenet során náci jelképek. A színház közösségi oldalán jónak látták többször is ismételni a közleményt, hogy az ezen jelképekhez kötődő eszmékkel az MNSZ természetesen nem azonosul, megjelenésük csak a cselekményből adódik. A nézőtéren ülőkben fel sem merülhet ennek az ellenkezője, nem tudom tehát, kiknek szól igazán ez a közlemény, de szomorú, hogy ott tartunk, jobb mindezt előre leszögezni. (* Az MNSZ reagált erre a megjegyzésemre, lásd a cikk alján!)
   Ullaként Czakó Julianna a vibráló felszínesség, könnyelműség álcája alatt komoly érzelmektől és racionalitástól egyáltalán nem mentes egyéniség és nagyon vonzó nő.
   A két meleg karakter közül Szőcs Artur olyan rendezőt (Roger De Bris) játszik, akinek neve van a pályán, gyakorlata, sikerei, s mégis kétségek gyötrik. Kényes feladat az övé, mert meg kell találnia az egyensúlyt, amelyben mindezt érzékeltetni tudja, s közben el kell fogadtatnia a nézővel egyébként egyáltalán nem törvényszerűen meglévő, de sztereotippá vált meleg külsőségeket úgy, hogy ne „csiklandós” kuncogást váltson ki, hanem érdeklődést, odafigyelést, megértést. Sikerül. A figura váratlan hangulat-ingadozásai, érzékenysége, szerénységgel váltakozó kivagyisága függetlenül a nemi identitástól, egyszerűen emberiek.   
 

Középen Szőcs Artur

   Ugyanez érvényes a párját megjelenítő Bodoky Márkra, aki mindent megtesz, hogy segítse őt, akire büszke, aki fontos számára, miközben azért önazonos marad. Ahogyan egy igazi emberi kapcsolatban az természetes.
   Béres Attila rendezése ad még egy markánsan jelenlévő réteget az előadáshoz, mindvégig felbukkanó reflexiókat, néha burkoltabb, néha teljesen nyilvánvaló és szókimondó utalásokat, egyértelmű állásfoglalásokat napjaink Magyarországának történéseiről, botrányairól, lakosságának érzelmi és mentális állapotáról.   
    És ennek szól a második „Hűha!” 
  Mert nagyon szimpatikus, sőt tiszteletre méltó, de valószínűleg kockázatos is ez az egyértelmű kiállás a rendező és a szereplőgárda – végső soron a Miskolci Nemzeti Színház – által vallott értékek, az egyén és a gondolat szabadsága, az elfogadás, megérteni akarás és nem zsigeri kirekesztés mellett. Kockázatos abban az értelemben, lesz-e lehetősége sokáig ezen az úton menni tovább az MNSZ-nek és hogyan fogadja a közönség. Nos, saját tapasztalatom és érdeklődéseim eredménye megegyezik. A miskolci nézők egy-egy ilyen felbukkanó utalásra kitörő tapsa, majd az előadás végi igen hosszú állótaps, a színház közösségi oldalán megjelenő kommentek azt mutatják, a helyiek és - ne feledjük, hiszen sokan járnak ide Miskolcon kívülről is – máshonnan érkezők döntő többsége biztosan egyetért a Producerek minden, de legalábbis legtöbb üzenetével. Azzal is, amikor végül a tapsrendben szivárványszínű felirat üzeni: Love is love.
   Ugyanakkor könnyen lehet, hogy vannak a nézőtéren, akikben éppen ez az előadás változtat meg, vagy éppen csak indít el valamit, észrevétlenül, miközben remekül szórakozik. Ezzel az előadással a Miskolci Nemzeti Színház sokat tett. És nem ez a színház feladata?



* Azért tartották fontosnak feltüntetni, hogy nem vállalnak közösséget a Hitler tavasza alatt megjelenő ideológiával, jelképekkel, mert a közösségi oldalak szigorúan monitorozzák a megosztott tartalmakat, így mindenképp egyértelműsíteniük kellett, hogy a Miskolci Nemzeti Színház nem azonosul velük és nem terjeszti azokat.  

Fordította: Galambos Attila

Max Bialystock: Lajos András / Salat Lehel
Leo Bloom: Rózsa Krisztián / Börcsök Olivér e. h.
Ulla : Czakó Julianna / Czvikker Lilla
Franz Liebkind: Farkas Sándor / Béres Bence e. h.
Roger de Bris: Szőcs Artur / Papp Endre
Carmen Ghia: Bodoky Márk / Tegyi Kornél e. h.
Ölelj-csókolj: Nádasy Erika / Molnár Anna
Mr. Marks: Kokics Péter

Közreműködik a Miskolci Nemzeti Színház zenekara, énekkara és a Miskolci Balett

Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Pilinyi Márta
Zenei vezető: Cser Ádám
Hangtervező: Ditzmann Tamás
Koreográfus: Barta Dóra
Karvezető: Pataki Gábor
Ügyelő: Orehovszky Zsófia
Súgó: Reiter Krisztina
Rendezőasszisztens: Radnai Erika

Vezényel: Cser Ádám / Philippe de Chalendar

Rendező: Béres Attila

Mel Brooks Musicale
Szövegkönyv: Thomas Meehan and Mel Brooks
Zene és dalszöveg: Mel Brooks

Eredeti rendezés és koreográfia: Susan Stroman

A Studio Canal különleges engedélye alapján
 

Történelem képekben, sok zenével

Előbemutató: 2021.05.29., Nagyszínház / A beszámoló az előbemutatóról készült.

* Ez az írás a pannonhirnok.com portálon is megjelent.

   Szabó Máté rendezett már egy Déjà vu előadást, 2005 tavaszán, Egerben, ahonnan sokan átjárnak színházba Miskolcra is. Ha közülük valaki megnézi az új produkciót, nem lesz „láttam már” érzése.
   A párizsi Théâtre du Campagnol 1981-ben különleges bemutatót tartott, a francia történelem 50 évén át kalauzolta a nézőket, szavak nélkül, csak zenére és táncra építve. 1983-ban a nagysikerű produkció nyomán film született Ettore Scola rendezésében és következtek további színpadi változatok, nemcsak Franciaországban – természetesen mindenhol az adott ország történelmi eseményeiből válogatva, amellett, hogy mindenhol megjelentek a helyieket befolyásoló világtörténelmi fejlemények is.
   A tartalom tehát kisebb részben eleve meghatározott, nagyobb részben az alkotókra bízott. Nincs két egyforma jelenetsor, nincs két egyforma zenei anyag, még ugyanazon országban sem. A válogatás az elmúlt 120 év „szomorú vagy felemelő epizódjaiból” (a színlap szerint Ari-Nagy Barbara dramaturg, Bodor Johanna koreográfus és Szabó Máté munkája) pedig természetesen meghatározza, milyen lesz az egész produkció hangulata. A helyszín Miskolcon „egy elképzelt közösségi hely, talán egy kávézó” (Prágában például, ahol két különböző rendezést láttam, egy táncterem volt). De mégsem ez jelenik meg először a színpadon, hanem… pár másodperc eltelik, míg rájön a néző, miért olyan ismerős, amit lát (ez is déjà vu): hiszen ez a Miskolci Nemzeti Színház előcsarnoka, ahol a száj-és orrmaszkos nézőtéri dolgozók fogadták nem sokkal ezelőtt, mint most ott fent a most még a közönség szerepében érkező szereplőket, és nini, hiszen ténylegesen ők a fogadók ott is, mint akikkel mi találkoztunk. Meghökkentő, de remek ötlet, máris tudjuk, nem kell kimondani, érezzük, hogy az előadás a mi életünkről szól.


Fotók: Éder Vera

Ettől a pillanattól kezdve viszont elkerülhetetlenül szerepet kap az a tényező, ami nagyban befolyásolja, mit és mennyit ért tudatosan a néző, s mit érez inkább: az életkor. Hátrányban vannak a legfiatalabbak, az idősebb és a közép korosztályhoz tartozók sok mindent maguk is átéltek, a színpadon megjelenő jelzések, utalások a fiataloknak esetlegesen fejtörést okoznak. Észlelhető is, amint a köröttünk ülők időnként „fordítanak”, egy-két szóval magyaráznak másoknak, de nem zavaró, inkább az érdeklődés egyértelmű jele. Az összeválogatott zenékre, dalokra is igaz ez, vannak, akiknek ismerős szinte mind, vannak, akik most találkoznak először jó részükkel, de az mindenkinek természetes, hogy lássunk bár egészen megrendítő vagy egészen mulatságos eseményeket, végig szól, körbefog mindent és mindenkit a zene, végigkíséri az emberi életet. Megindul a történelmi események folyama és a tánc mindent mindennel összeköt, bár nem is mindig tisztán tánc ez, hanem időnként inkább talán mozgásművészet. Nem gondolunk egy pillanatra sem arra, ki színművész és ki táncos, a társulat majdnem teljes létszámban fellépő színészei és a színház tánckara egyenrangú, a színészek mindent megtesznek, hogy szavak nélkül is közvetítsék a gondolatokat, érzelmeket, a táncosok most kicsit előtérbe igyekeznek hozni színészi képességeiket. Csapatmunka – elsőrangú (mégis megemlíteném Seress Ildikó az előadás egészéből nem kirívó, de a tekintetet gyakran odavonzó humorát).

  
Az előadás, bár minden pillanatában ott van a történelem és a magánélet is, a világháborútól az űrrepülésig, a Nagy Imre pertől a rendszerváltásig, egykor volt házibuliktól napjaink szórakozási formáiig és sorolhatnák hosszasan még, mégsem valamiféle történelmi lecke. Erős a közösségi érzés, hogy igen, mindannyiunknak köze van mindenhez, amit itt látunk, miközben személyünkben szólít meg, saját emlékeinket idézi, önmagunk helyét is mutatja.

  
Ahogyan a 2005-ös egri produkció óta a világ és nyilván a rendező maga is változott, úgy változott a Szabó Máté fémjelezte Déjà vu. Ezért nyugodtan kijelenthetem az elgondolkodtató, néhol megrendítő, de sok mosolyra is alkalmat adó produkcióról, hogy jamais vu (sosem látott).  



Szereplők:

Lukáts Andor Kossuth-díjas, Érdemes művész / Fodor Tamás Jászai-díjas

Bodoky Márk, Czvikker Lilla, Eperjesi Erika, Farkas Sándor, Feczesin Kristóf, Kerekes Valéria, Keresztes Sándor, Kincses Károly, Lajos András, Mészöly Anna, Molnár Anna, Pohászka Fanni, Rózsa Krisztián, Rusznák Adrienn, Salat Lehel, Seres Ildikó Jászai-díjas, Bolla Dániel, Giovanni Buttacavoli, Dávid Patrik / Tegyi Kornél, Guido di Vona, Guzi Emese, Füzi Attila, Harangozó Lili, Kepess Boglárka, Kocsis Andrea, Kozma Johanna, Lukács Ádám, Márton Richárd János, Mátyás Flóra, Mohai Cintia, Filippo Nestola, Szűcs Boglárka

Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Füzér Anni Jászai-díjas
Koreográfus: Bodor Johanna
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Zenei tanácsadó: Rusznyák Gábor
Világítás tervező: Dreiszker József
Hang: Kiss András, Zelenka László
Vetítés: Hajdufi Péter
Ügyelő: Orehovszky Zsófia
Rendezőasszisztens: Gadus Dorka / Radnai Erika

Rendező: Szabó Máté

Az előadásban elhangzik: Philip Glass Hegedűverseny
© Dunvagen 1987 Music Publishers Inc. engedéllyel felhasználva.

 

Operett

Bemutató: 2020.09.18., Nagyszínház / A beszámoló a bemutató előadásról készült.

* Ez az írás a pannonhirnok.com portálon is megjelent. 

   Ábrahám Pál revüoperettjének (jazzoperettjének) zenéje „különös ízű, csípősen modern, lefokozottan érzelmes, visszafojtva erotikus, ritmus-villamossággal telített” mondja az 1960-as Operettek könyve. S valóban, ma is friss, nagyhatású, dalai közül több mindmáig világsláger.
   Személy szerint nekem nagy kedvencem, nem volt kétséges, hogy a járvány második hulláma ellenére látnom kell, vállalva a távolsági tömegközlekedést – ugyanakkor ez a helyzet magyarázza, hogy a két szereposztásból csak az egyiket tudtam megnézni, holott illendő volna mindkettőről szólni – ezért Eperjesi Erikától, Harsányi Attilától, Papp Endrétől elnézést is kell kérnem, de Gálos Mihály Samu fotóin ők láthatók.
   Láttam Berlinben, nagyszabású, extravagánsan meglepő produkcióban, láttam Tallinnban, inkább kamara-jellegű előadásként, tánckar nélkül, s mindkettő erényeit megtaláltam Miskolcon, ahol a két felfogás mintha ötvöződne. Méghozzá oly módon, hogy a konzervatív ízlésű operettkedvelők sem éreznek csalódást, s az újításokra fogékony közönség (más megközelítésben az idősebb és fiatalabb korosztály) sem érzi, hogy nem kapta meg, amire várt.
   A látványvilág, Cziegler Balázs egyszerű, letisztult elemekből építkező, elegáns díszlete, Kovács Andrea jelmezei már megalapozzák a címben említett kettős érzést. Operettet általában úgy nézünk, hogy minden, amit látunk vonzó, nagyon kedves mese – de nem több annál. A miskolci Bál a Savoyban azzal több, hogy a nagyon könnyednek ható, magukkal ragadó részletek közben is érződik: igenis komoly emberi érzések, sorsok tárulnak elénk. Ezért azután bár a mi körülményeink és lehetőségeink nagy valószínűséggel soha nem fordulnak olyanra, hogy a nagyvilági hölgyek és urak társaságának tagjai lehessünk, részt vehessünk például a Savoy nagyszabású bálján, nem téveszt meg a csillogás, gondjaik, félelmeik, örömeik ugyanolyanok, mint magunknak, nem irigyeljük őket, sokkal inkább érzünk együtt velük.
   Szőcs Artur (Lord Henry) azt sejteti, hogy a barátai által veszedelmes nőcsábászként ismert és elkönyvelt időszaka inkább keresés, felkészülés volt a megtalálni vágyott igazi szerelemre, a méltó társ oldalán való megállapodásra. Bordás Barbara (m. v.), Madeleine, a megtalált társként, feleségként személyiségéből fakadó tiszta egyszerűséggel, hűséggel áll mellette. S amikor a múlt kísérteteként megjelenik La Tangolita – Varga Andrea -, mindketten összezavarodnak bár, de Lord Henry is csak ímmel-ámmal, őszinte akarás nélkül vesz részt a visszatért múlt idézésében és Madeleine sem hiszi szíve mélyén a férje hűtlenségét. Varga Andrea brazíliai táncosnője könyörtelenül behajtja, ami a kötelezvény értelmében neki jár, miközben kicsit elidegenedve vesz részt a maga kiharcolta szituációban, filozofikus távolságtartással – ki gondolná éppen egy brazil táncosnőről – és iróniával szemlélve az életet.
   Két olyan jelenet van, amelyekben megvan a veszély, hogy a - nyugodtan mondhatjuk - már bohózati szituáció túlzásokra ragadtasson. Mindkét esetben sikerült elkerülni. Az egyik, amikor Lord Henrynek barátja, Musztafa bej segítségével valahogyan indokolnia kell, miért kénytelen magára hagyni feleségét a nászútjukról éppen visszatérve az első éjszakán. A Lord küzd felesége iránti érzelmei és Tangolita iránti kötelezettsége ellentmondásának feloldhatatlanságával. Musztafa azonban szabad, de éppen azon ügyködik, hogy szabadságát feladhassa. Mindenáron ott kell lennie a bálban, ahol majd találkozhat a kiválasztottal. Bevet tehát mindent. Rózsa Krisztián úgy oldja meg ezt a fergeteges jelenetet, hogy energiabombaként animálja önmagán kívül a közönség nevetőizmait is, de a fentebb említett buktatót elkerülve a magán uralkodni alig tudó ember őszinte izgatottságát érzékeljük. A kiválasztott hölgy nem más, mint Miss Daisy Parker – Czvikker Lilla nagyon intelligens, határozott, habozás nélkül célra törő fiatal hölgye a kislányt is őrzi magában.
   Van még egy fontosabb szereplő. Feczesin Kristófot figyelve Jacob Wilson ügyvéd megformálójaként először arra a kedves gesztusra gondoltam, hogy a társulattól oklevelet kapott első operett-szerepe alkalmából, elismerve, ezentúl nagyoperettekben is szerepet kaphat. Most már mi nézők is tanúsíthatjuk ezt. De volt még egy gondolat, ami ott motoszkált bennem, s meg is erősödött: mintha egy Szép Ernő darabból jönne ez a fiatalember, nagyon érzékeny, naiv hittel teli, még akkor is, amikor fékeveszettül bolondozó táncot jár. A már említett két veszélyes jelenet közül a másiknak (a szeparéban) is ő az egyik résztvevője.   
   Valamennyi többi szereplő lehetőségeit jól kihasználó, színes karaktert teremtett, emeljük ki közülük is Kerekes Valériát!
   Az előadás nem szűkölködik meglepő elemekben. Szövegbeli utalások („Egy küszködés az ember élete” – az Én és a kisöcsém című operettből), zenei idézetek, Bizet Carmen című operájától a Csárdáskirálynőn át Kazal László Cipzár című kupléjáig, Charlie Chaplin megjelenése, Daisy érkezése a Savoy tetőteraszára... Szőcs Artur dramaturg és rendező az eklektikából élvezetes egységet teremtett. Az időutazás jelenete (videó, látvány: Hajdufi Péter) pedig számomra azt mutatta, mennyivel szegényesebb a mai nagyon leegyszerűsödött, ugyanakkor harsány zenei (is) világ és ízlés, mint például Ábrahám Pálé. Szerettem, hogy itt elhangzottak azok a dalok, amelyeket egyébként ki-kihagynak (How do you do du, Ma pezsgő pukkan, pezseg a vér)… Operettről lévén szó, természetesen a produkció egyik legfontosabb alkotóeleme a zene, amelynek magas színvonalú megszólaltatója a Miskolci Nemzeti Színház zenekara és énekkara volt, ezen az estén Philippe de Chalendar vezényletével. Revüoperettről lévén szó a produkció nagyon fontos alkotója a tánckar. A Miskolci Balett remekül teljesített a látványos revüképekben, s ne feledjük megemlíteni azt sem, hogy a nem táncos szereplők is megtanultak a Bál a Savoyban kedvéért szteppelni és senki sem gondolta volna a nézőtéren, hogy eddig nem tudtak. (Koreográfus Kocsis Andrea és Lukács Ádám, sztepp koreográfus Hajdu Anita)



Harsányi Attila - Eperjesi Erika  

Varga Andrea

Eperjesi Erika - Papp Endre

Czvikker Lilla, Rózsa Krisztián és a Miskolci Balett

Szövegét írta Alfred Grünwald és Frizt Löhner Beda
Fordította: Heltai Jenő
Átdolgozta: Romhányi József

A "Kicsike, vigyázzon..."és a "My golden Baby" dalok szövegírója Harmath Imre,
a "How do you do du, du, du" dal szövegírója Mihály István.
Az Umpa Ügynökség engedélyével

Lord Henry: Harsányi Attila Jászai-díjas / Szsőcs Artur
Madeleine, a felesége: Eperjesi Erika / Bordás Barbara m. v.
Daisy Parker, Madeleine unokatestvére: Czvikker Lilla
Musztafa bej: Rózsa Krisztián
La Tangolita, brazíliai táncosnő: Varga Andrea
Jacob Wilson ügyvéd: Papp Endre / Feczesin Kristóf
Margaret, riporter: Kerekes Valéria
Pomerol, a Savoy főpincére: Keresztes Sándor
Archie, komornyik: Szegedi Dezső Jászai-díjas
Pomerol segédje: Kriston Milán
Charlie: Visnyiczky Bence
Michael: Osváth Tibor
Lili: Jambrik Boglárka
Mr. Albert: Bolla Dániel
Musztafa-bej hat felesége:
Carmensita, spanyol: Mohai Cintia
Akemi, japán: Szúcs Boglárka
Oxana, orosz: Kozma Johanna
Alix, cseh: Harangozó Lili
Gréti, német: Kocsis Andrea
Mariska, magyar: Kepess Boglárka
Chaplin: Fűzi Attila

Közreműködik
a Miskolci Nemzeti Színház zenekara, énekkara és a Miskolci Balett

Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Kovács Andrea
Videó, látvány: Hajdufi Péter
Dramaturg: Szőcs Artur
Zenei vezető: Cser Ádám
Hangtervező: Ditzmann Tamás
Koreográfus: Kocsis Andrea, Lukács Ádám
Sztepp koreográfus: Hajdu Anita
Karvezető: Pataki Gábor
Korrepetítor: Rákai András
Súgó: Fekete Zsolt, Reiter Krisztina
Ügyelő: Orehovszky Zsófia
Rendezőasszisztens: Gadus Dorka

Vezényel: Cser Ádám / Philippe de Chalendar

Rendező: Szőcs Artur