Az első rész olvasható.

Apu bútor- és kelléktáros volt akkor, mikor születtem. A színpad mögött jobbra (a nézőtér felől nézve) volt a birodalma. Emlékszem, egy-két lépcsőn kellett lemenni, olyan medenceszerű volt egy része. 

Ott voltak azok a bútorok, amelyek szerepeltek a darabokban. Amikor mostanában megnéztem, alig ismertem rá. Sokkal kisebbnek látszik és rengeteg kellék van ott, az akkorihoz képest. Fantasztikus érzés volt beleülni azokba a bútorokba, amelyeket a színpadon a színészek használtak és az előadásokban olyan szépnek néztek ki. Sokat dicsekedtem otthon a gyerek társaimnak erről. Apuval a szabad napokat és a nyári szünidő egy részét sokszor itt töltöttem. Nagyon jó dolog volt, hogy segíthettem neki a bútorok, kellékek cipelésében a színpadra és vissza.
  Akkoriban vasárnaponként az Erzsébet téren gyakran volt szabadtéri hangverseny, amit a színház zenekara tartott. Oda Apuval vittük a kottaállványokat, kottákat, egy kerekes kézi kordéval a színházból és vissza. Nagyon szerettem segíteni neki.

A képen Apu statisztaként - A cigánybáró, 1958/59 - alább pedig egy róla szóló újságcikk:
 

Simor Ottó Apunak és nekem dedikált képei.
"Gyuszi bácsinak, kedves munkatársamnak, szeretettel. Miskolc, 1955. III. 5. Simor Ottó"
"Valent Árpikának, szeretettel. Miskolc, 1958. III. 23. Ottó bátyád. Kálmán Imre: A bajadér, Radjami herceg"
 

   Amikor Apu meghalt (1964), anyu akkortól kezdve dolgozott jegyszedőként a nézőtéren. Imádtam a VASAJTÓ-kat a bejárati folyosó és a színpad között Első alkalommal nagyon komoly, titokzatos, fekete, nehéz ajtó volt. Főleg azért, mert nem lehetett bármikor átmenni rajta. A másik vasajtó, amit kedveltem, ami a színház és a nézőtér között van.

Egy díszítő, Csík Sári ügyelő és a bátyám, Valent Ottmár. A kép Mályiban készült, amikor a színház üdülőjét építették.
 

Már a bátyám is a színházban dolgozott, díszítőként. Akkor délelőttönként is sokat voltam a színházban, vittem az ebédet a bátyámnak, amikor délutános voltam a suliban. (A sok gyerek miatt – Ratkó gyerekek – váltott műszakban jártunk iskolába, mert nem fértünk el.) A régi épületben a bejárat mellett volt a portaszoba, közvetlenül mellette a díszítők öltözője. Vele szemben a Próbatábla, ami most is azon a helyen van! A díszítők „oktatták” is a kis Valentet. Tizenegy éves voltam akkor. Máig emlékszem az öltözőjükben az akkori kedvenc színészek képeire, közöttük Szabó Rózsa akkori primadonna és Szabadi József bonvivánéra. Alatta egy, a díszítők által készített, nem gyereknek való felirat. Juhász Jani bácsi mondogatta is nekem: Fiam ne olvasgasd, csak a képet nézzed!

Díszítők, statiszta szerepben. A kép jobb szélén Juhász Jani bácsi, az ő nevére emlékszem.

Mekkora élmény volt figyelni, hogyan építik a díszleteket a próbákra. Főleg a változások és a felvonások közötti építések voltak érdekesek. Akkor a díszleteket még cigányfúróval rögzítették főleg. Nagyon kemény fizikai munka volt. Persze most sem könnyű.
   Sokszor az ügyelő mellett állva is nézhettem a próbákat, de néha a rendes előadást is. Igazi élmény oldalról a takarásokból nézni egy darab lefolyását. A másik kedvelt helyem volt az ügyelővel szemben a túloldali reflektor állvány első szintjén ülve nézni az előadást.
   Oti, a bátyám, később a zsinórpadláson dolgozott, Mackó bácsi mellett. Apu hogy örült volna ennek, mert korábban ő is dolgozott a zsinórpadláson.



Oti és Mackó bácsi. Ez a kép is Mályiban, az építkezésen készült.

Oti  itt a függönyemelőt kezeli. Akkor még nem volt motoros működtetésű.

„Mackó bácsi” tanította be, ő volt a zsinórmester. Az igazi neve nem is jut eszembe. Azt hiszem, mindenki így hívta. Az a padlás és az ott végzett munka is felejthetetlen számomra. Onnan nézni az előadást, különleges, keveseknek kijutó élmény, mert közben látni lehet az előadás alatt, mögött mozgó kiszolgáló „gépezetet”. Talán most már ezeket is gépek mozgatják, de akkor ők ketten, kézzel és ellensúlyokkal mozgatták a díszleteket és mindenféle rögzítőkkel állították meg. A nagy függöny mozgatása is kézi csörlővel történt. Hihetetlen egy felső világ volt. Imádtam ott lenni. Nagyon szerettem amikor a bátyám ott dolgozott, rengeteget lehettem mellette. Sajnos megszerette a kollégák mellett az italt. Ez lett a „végzete”. A János vitéz előadás idején (1969) már a zsinórpadláson dolgozott és kezelte a függönyt is. A darabban több finálé-szerű éneklés is volt. Az egyiknél azt hitte, ez már a felvonás fináléja és összeengedte a függönyt. Azonnali hatállyal elküldték a színházból. Rettentő nagy sajnálatomra…

Gulyás Gergely (színpadmester), számomra már ismeretlen valaki, Mackó bácsi (zsinórmester) és valent Ottmár.

Folytatása következik!