Fotó: mnsz-blog

Szülei mindketten színművészek, édesanyja Nagy-Kálózy Eszter, édesapja Rudolf Péter (a Vígszínház igazgatója). Gondolom, ez a tény segítséget jelentett a színpadi létezéshez.

Azt hiszem, anyukámra jobban hasonlítok (ez magából a nőiségből is következik). Mondta is, hogy néha felfedezi magát a gesztusaimban. Már mások is észrevették egyébként, hogy hasonlóan mozgunk a színházban. Akár színpadon, akár a takarásban. De szerintem azért apukámból is rendesen van belőlem. Nem tudom, elég nehéz ezt innen belülről megítélni. Hál’istennek, azt hiszem, elég nagy „keverék” vagyok.

Nyilván követik miskolci jelenlétét.

Igen, fontos nekik, hogy kövessék az utam, de Miskolcra speciel nem csak miattam jönnek. Szeretnek itt lenni és érdekli őket, hogy mi történik a színházban. Legutóbb is úgy voltak Miskolcon, hogy nem is engem néztek. De igen, eddig minden darabban láttak. Ha a premieren nem is mindig tudnak részt venni, amint idejük engedi, pótolják.

Meg is beszélik?

Igen, ez egy természetes elvárás. Akár ők néznek engem, akár mi a testvéreimmel őket. Fontos nekünk egymás véleménye. Talán a legfontosabb. Nekem legalábbis. De szerintem nekik is... Természetes, hogy elkezdünk róla beszélgetni. Nagyon fontosak az észrevételeik, mert ők ismernek engem. Tudják honnan indultam.

Mi volt az, amiben a leginkább tetszett nekik?

Én azt hiszem, hogy  eddig A Mester és Margaritában, Hella szerepében. Olyan magabiztosságot láttak tőlem, amelyet addig talán nem. Érezték, hogy nagy szabadsággal tudok részt venni benne. Én is így éreztem. Kicsit el lehetett bújni egy kitalált vagyis félig kitalált karakter mögé. Néha könnyebb ez, mint egy velünk hasonlatos ember bőrébe bújni. Ott muszáj az embernek valahogy csupaszabbnak lenni. Ebben az esetben pedig igazán el lehet engedni a képzeletet, és nyomni, ami a csövön kifér. Remélem, hogy még elővesszük az előadást és most csak jegelve van, mert azért mégiscsak az egyik kedvencemmé vált. 

Nem is igazán kérdezem, hiszen sugárzik, hogy szereti a Miskolci Nemzeti Színházat.

Nagyon élvezem, hogy itt vagyok. Legfőképpen a társulat miatt, most már nagyon otthon érzem magam. Van egy amolyan „kollégista” hangulat attól, hogy itt a színészház, ilyen közel a színházhoz, közel élünk egymáshoz, ismerjük, segítjük egymást, amiben tudjuk. Mint egy összetartó család. Nekem ez fontos. Legyen egy környezet, ahol biztonságban érzem magam, mert akkor tudok minél bátrabb lenni magánemberként és színészként is. A próbafolyamat például nagyon érzékeny dolog. Ha ott nem érzem biztonságban magam, akkor nem fogom tudni a legjobbat nyújtani. Itt Miskolcon érzem ezt a védőhálót. Remélem, a nézőtérről is érezni, milyen közük van itt egymáshoz az embereknek, nem csak arról van szó, hogy bejövünk, megcsináljuk a munkát és „Szevasz, tavasz!”, hanem ennél jóval többről.

Érződik, ezt megerősíthetem.

Mielőtt idekerült, nem látott (élőben legalábbis) miskolci előadást, de tudta, hogy nagyon jó színház. Azt mondta, szeretne hozzájuk felnőni. Ezek szerint felnőtt már.

Lehet, hogy erről őket kellene megkérdezni, de azt, hogy ide tartozom, itt van a helyem, azt nagyon erősen érzem. Persze, mindig van mit és kitől tanulni, de igen, már közelebb érzem magam ahhoz, amit szerettem volna, amikor idejöttem. Haladok... azt gondolom.  Megfogadtam, amíg jól érzem itt magam és jó feladatok vannak, addig mindenképpen maradok.

A feladatokra pedig, azt hiszem, nem lehet panasz.

Eddig nagyon érdekes szerepek találtak meg. És sokféle. Ezért nagyon hálás vagyok.

Az itteni bemutatkozás a Bolha a fülbe című bohózat volt. Ahol mellesleg rögtön táncolni is kellett. Ezt azért említem, mert hiszen a Színművészeti előtt táncot tanult, adott volt a mozgáskultúra.

Fotó: Gálos Mihály Samu / Partnere: Harsányi Attila

Igen, az volt az első. Nagyon izgultam, mert az ember egy bemutatkozó előadásnál még százszor jobban akar teljesíteni, ”megmutatni”, hogy nem véletlenül került ide. Nagy súly ez, ezért nem is feltétlenül az első szerep lesz a legjobb teljesítmény. Nehéz volt vígjátékkal indítani... mert abban nem lenne szabad görcsösnek lenni. Nyilván semmiben, de egy drámába azért jobban belefér. Bele lehet rejteni. Itt nem. Mert itt egyből látszik. A tánc segített benne, hogy lazább legyek Az egy nagy kapaszkodó volt nekem. Hogy a táncból visszafejtve jobban elengedjem magam. Akkor még nem sikerült annyira. Mármint a premieren, de azóta szerintem sokat fejlődtem, azzal párhuzamosan, hogy itt Miskolcon is elkezdtem otthon érezni magam.

Időben a másik végpont a most játszott Ének az esőben, ott is táncol.

Fotó: Éder Vera / A Miskolci Balettel

Korábban csak részleteket láttam az előadás alapjául szolgáló filmből, de amint megtudtam, hogy megcsináljuk, megnéztem. Kedves, szívmelengető sztori. Mondjuk, nem feltétlenül a történet miatt magával ragadó, hanem maga a kor és a közeg miatt. Valahogy az az érzésem, jó lehetett abban a korban, ott Hollywoodban „éldegélni”. A filmben elképesztőek a táncok. Ami igazán csodálatos, hogy annyira lazán csinálják, nem is látszik, hogy mennyi munka van benne. Mintha csak levegőt vennének. Azért eleinte kérdőjel volt bennem, hogy ennyire monumentális táncjelenetek nélkül hogyan működhet a dolog, de végül minden összeállt. Mindenki beletette a legtöbbet, amit tudott. A sztepp idegen volt számomra. Tánc, tánc… de azért nagyon más, mint amit eddig csináltam. Mégis, amitől még jobban féltem, az az ének volt, mert az meg éppen egy olyan dolog, amiben nem érzem biztonságban magam, legalábbis egyelőre. Remélem, egyre több lehetőségem lesz ilyen szerepekre is és akkor majd talán ehhez is hozzászokom.

Szubjektív, amit mondok, én úgy érzem, a visszafogottsága és szerénysége mellett megvan az is, ami – ha úgy adódik – elemi erejű kitöréshez vezethet. Jól gondolom?

Szeretném én is ezt gondolni és hinni magamról. És igen, sokszor szeretek kicsit a háttérben, visszahúzódva nézelődni. Elsőre sokan azt gondolják, hogy nagyon félénk vagyok. Nyugodt vagyok, de azért van bennem izzás és valami belső hit. Csak a felszín az, ami mindig elbizonytalanít. Sok mindentől félek, de aztán mindig ellene megyek és nem hagyom, hogy ezek a félelmek gátat szabjanak annak, amit szeretnék. Ha így lenne, nem jelentkeztem volna a Színművészetire sem...

A magánéletben van, amiért hajlandó lenne – nem is tudom, mi volna jó szó – mondjuk „tombolásra”?

Igen. Valószínűleg sokan el sem tudják képzelni, hogy robbanni tudok, de tudok. Ha az igazságérzetemet bántják, vagy valakiét, aki közel áll hozzám, akkor bizony érzem azt a tüzet, ami kitöréshez vezethet. Akkor el tudom képzelni, hogy kicsattanok és mindent elkövetek azért, hogy ne úgy legyen.

A Mester és Margarita már említett Hellája eléggé szélsőséges személyiség. Első pillantásra egy aranyos „kisgyermek”, azután kiderül, sötét oldalakkal is rendelkezik.

Fotó: Gálos Mihály Samu

Talán erre a szerepemre kaptam eddig a legtöbb pozitív visszajelzést. Mindig nagyon örülök egy olyan feladatnak, ahol nincs igazán előre kitalálva a dolog, hanem rendesen el lehet ereszteni a fantáziát. Amikor Szőcs Artur rendező elmondta, hogy ő egy kislány figurára gondol, felcsillant a szemem. Az egyetemen sokat improvizáltunk az osztályban, ha unatkoztunk vagy fáradtak voltunk, akkor ilyesmikkel szórakoztattuk egymást. Nekem volt egy Sárika nevű kislány karakterem. Naiv, de szókimondó. Gyermeki hanggal és gyermeki rácsodálkozással a világra. Volt egy egyetemi vizsgánk, amit ifjabb Vidnyánszky Attila rendezett. Abban már feltűnt egy picit Sárika. Nem tagadom, hogy Hella is belőle nőtte ki magát. Amikor a Mester bemutatója után egyszer összefutottam Attilával, büszkén meséltem neki, hogy Sárika már bizony a nagyszínpadon játszik Miskolcon.
   A sötét oldal pedig ebben az esetben Hella környezete. Nyilván, ha egy kislány feltűnik egy ördögi karakter és egy beszélő macska mellett, az mindenképpen disszonáns lesz és furcsa. Ezért is találta ki Artur – gondolom –, hogy  a mi előadásunkban Hella ne egy meztelen vámpírnő legyen. Amiért hálás is vagyok. Szerintem ez így sokkal izgalmasabb lett. Mindenkiben van sötétség. Erről szól az élet. A döntéseink. A jó és a rossz oldalunk verseng egymással. Csak a tétek nem ugyanazok. A színész dolga, hogy amiket észrevesz magában, apró „sötétségeket”, ”gonoszságokat”, felnagyítsa és el tudja képzelni nagyobb dimenzióban is. Szóval, valahogy így született meg Hella. Játékból.

Szép Ernő Lila ákácának Tóth Mancija nagyon más karakter. Önnel közös talán benne a szerénység, visszafogottság. Ez a szerepálma.

Nagyon közel érzem magamhoz Szép Ernőt. Rajongója vagyok a nyelvezetnek, amit használ és annak, ahogyan látja az embereket. Nagyon fájdalmas sorsokról ír és szerelmekről, de közben mindig ott van a humor. Engem ezek érintenek meg a legjobban. Amikor egyszerre nevethetek és sírhatok. (A  mellékletben egy Szép Ernő verset hallgatnak meg!) A Lila ákáchoz az is köt, hogy a felvételire vittem egy Tóth Manci monológot. Minden rostán kérték tőlem és valahogy ezért ezt összekötöttem azzal, hogy neki is köszönhetem, hogy felvettek az egyetemre. Jó lenne pontot tenni a történet végére és egyszer eljátszani a szerepet. Az nagyon boldoggá tenne.

És mennyi van meg A revizorban a polgármester lányából?

Fotó: Gálos Mihály Samu / Partnere: Simon Zoltán

Azt hiszem, hogy abból szinte semmi. De az is jó feladat volt. Pontosan ezért. Hogy ennyire ilyen legyen, amilyen lett, ezt  a rendező, Béres Attila kérte. Az eredeti írásban nem teljesen ilyen karakter Marja... de miért ne lehetne akár ilyen? Tetszett, hogy kicsit más irányba kellett elindulni vele. Volt, hogy azt éreztem, ez ütközik azzal, ami a jelenetben adva van, hogy honnan, hová kell eljutni, de ez volt a „meló” és még mindig az. Meg kell találni, mi a jó arány. Mennyire lehet életunt ez a lány és mennyire szakadhat ki belőle. Mennyire lehet szerelmes, ha ez ugye egyáltalán szerelem. Nekem az volt a legfontosabb, hogy megpróbáljak következetes maradni. Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályába jártam az egyetemen és azt hiszem,  Marton László mondta, hogy: „Egy színésznek az az egyik legfontosabb feladata, hogy következetes maradjon és hiteles”. Meg kell találni a szerep igazságát. Ebben az esetben néha még mindig azt érzem, hogy keresem. De talán ez nem baj. Azért játsszuk még, hogy ezt keresni lehessen. Ez a jó a színházban, hogy erre lehetőség van.

A „K” ügy című előadás?

Fotó: Éder Vera / Partnere: Prohászka Fanni

Az elején bajlódtam vele, nem igazán értettem, hogy mit szeretne Rusznyák Gábor, a rendező. Most már kezdem megszokni. Nála sosem lehet tudni az elején, hogy mi lesz az egészből, de bízni kell benne, mert a végére mindig minden összeáll valami egészen különlegessé.

Arról már beszéltünk, hogy miért jó miskolci színésznek lenni. Miért jó egyáltalán, színésznek?

Mert szabadságot jelent. Igazából tényleg olyan, mintha megélhetne az ember több életet, mint ami adatott. Kinyit 3-4-5, nem tudom, hány dimenziót és megadja annak a szabadságát, hogy én is több lehetek. Azt, hogy nem maradhatok meg a saját kis világomban, muszáj belőle kilépni, a muszáj nyilván jó értelemben. Egyszerűen több mindenben kell gondolkodnom, empatikusnak kell lennem és érdeklődőbbnek a világ felé.

A még nagyon messzi nyugdíjas életet valahol vidéken, csendes nyugalomban képzeli el. Mi lesz ott – színház nélkül – a szabadsággal?

Jó kérdés. Most így gondolom, de ki tudja, lehet, idővel változik majd a terv. De, hogy valami módon része legyen életemnek a vidék, azt nagyon szeretném.  Elmenekülni oda, kicsit lecsendesedni, nagyon jó. Most is éppen az Őrségből jövök... A szabadság? Ott egy másfajta szabadságot lehet megélni...de hogy a színházi szabadság hiányzik e majd akkor, ezt nem tudom még szerencsére megjósolni.

Mi nyújt még igazi kikapcsolódást ezen kívül?

Például, ha nagyokat kirándulok. Barátokkal, családdal, kutyákkal... belefeledkezni egy könyvbe, vagy egy hímzésbe. Mozizni, kávézni. Megállni és élvezni kicsit a pillanatot, amikor épp nem színház van, hogy aztán megint nagy kedvvel lehessen játszani.