Fotó: mnsz-blog

Az olvasók – ahogyan az már megszokott a blog interjú sorozatában – videó mellékletet is kapnak, s abban két verset. Mondjuk úgy, különleges a választásod, de természetesen semmi gond nincs ezzel, sőt, nekem tetszik! Viszont kíváncsivá tett arra, melyek a kedvenc olvasmányélményeid.

A választáson sokat gondolkodtam, mert az én kedvenc verseim azok mind… szerintem rájöhettél, hogy kicsit őrült vagyok. De én ezt vállalom.
   Kedvenc olvasmányélmények? Imádom Douglas Adams könyvét. Galaxis útikalauz stopposoknak, de a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája című regényét is kedvelem. Kevesen tudják a szerzőről, hogy nagy állatvédő volt, az orrszarvúak mellett sokat kardoskodott Nem véletlen, hogy egyik művében is megjelenik egy, bebódul egy kerti partira, szétveri, belemegy a medencébe - és az egész az orrszarvú szemszögéből van leírva. Csodálatos. Jo Nesbø svéd regényíró is elképesztő dolgokat ír. Szeretem ezeket a modern írókat. De természetesen nem csak őket. Drámatagozatra jártam a gimnáziumban. Tizenöt éves voltam, betegen feküdtem otthon. Édesanyám bement, beszélt a tanárnővel, hogy amíg otthon vagyok, mit csináljak? Azt mondta, olvassam el a Bűn és bűnhődést. Nem értettem. Ilyen fiatalon nem tartottam izgalmasnak, hogy egy fickó 99 oldalon keresztül tépelődik, azon, hogy leüsse vagy sem az áldozatát, majd 200 oldalon keresztül azon, jaj, de kár, hogy megtette. Eltelt jó pár év, olyan huszonöt évesen újraolvastam, és azt mondtam, életem regénye. Hamvas Béla Karneváljáért odáig vagyok. Egyszerűen, ami abban a regényben nincs, az nincs is! A K2 Színház csinált belőle egy előadást, sajnos nem tudtam megnézni, pedig még azt is el tudom képzelni, hogy ők jól csinálták meg - mert nem mindegy, ki, hogyan nyúl hozzá.

Beszélgettünk már korábban is, tudom, hogy különleges kapcsolat fűz Weöres Sándorhoz, akit sokan csak a játékos verseiről ismernek, komoly, filozófia gondolatait már nem.

Pedig ezekkel a gondolataival napokig el lehet merengeni egy tengerparton vagy egy hosszú tél során.

Van otthon egy tárgyi emléked is tőle. Elmondanád az olvasóknak is a történetét?

Nagy büszkeségem, hogy eredeti Weöres Sándor kézirat lóg a falamon. Egy távolabbi rokonom, a nagyapám testvére és a költő szomszédok voltak. Én talán kétszer találkoztam Bözsi nénivel, de nagyon sokat hallottam róla. Miután elhunyt, pár évvel később felhívott a fia, Ákos bácsi, akivel még ritkábban találkoztam addig, hogy nagyon szeretné, ha Erzsébet napra kimennék hozzá ebédre. Nagyon jót beszélgettünk, majd közölte, Bözsi néni nagyon büszke volt rám és arra is, hogy színész vagyok, így a művészet képviseltetve van a családban (munkáscsaládból származom, én voltam az első diplomás) és ő most szeretné, ha elfogadnék valamit. Nem akartam, de bevezetett a szomszéd szobába, ahol Weöres Sándor kéziratok lógtak a falon és azt mondta, bármelyiket választhatom, azt az egyet kivéve, ami nekik volt dedikálva. Könnybe lábadt a szemem, ezt az ajándékot természetesen elfogadtam.
   Amikor másfél évvel ezelőtt zajlottak a Színművészeti Egyetem körüli események, nagyon szimpatizáltam velük. Voltam őrködni is, többen is voltunk innen. Volt az egyetemistáknak egy felhívása, bármilyen adományt szívesen látnak, amivel kicsit el tudnának indulni, és egy ideig forgott a fejemben, hogy felajánlom nekik ezt a kéziratot árverezésre, azt hiszem, nem keveset érne, de mégis, nem tudtam volna tükörbe nézni, ha megválok tőle. Úgy éreztem, imádom és amivel tudom, támogatom őket, de ezt nem tudnám kiadni a kezemből.  
   Évek óta gondolkodom azon, amit választottam. Az van ráírva, hogy „Végül három szóra találsz, de egy is sok…” Egy szót, azt hiszem, már megtaláltam. Egy barátom mondta mindig, hogy saját magadnak neveket kell adni, mert hiszen mindig szintet lépsz, amikor új ismeretekkel gyarapodsz, akkor már valaki más vagy - és ő valóban, neveket adott magának, kérte, hogy másképp szólítsuk. És szerintem is, az ember rátalál bizonyos dolgokra az életében. Nekem valahogy az „önazonos” lett egy jó szó. Próbáljak önazonosan viselkedni! Ezt általában az ember otthon, egyedül tudja megtenni vagy a nagyon szűk családdal.

Vagy egy olyan baráttal, akivel annyira mély a kapcsolat.

Igen. Vannak az otthonról hozott „bőröndök” vagy „hátizsákok”, amiket a neveltetésem, a szüleim rám pakoltak vagy rám kerültek és ezeket nehezen tudom levetkőzni, ha beszélgetek valakivel, de közben csomószor rájövök, miért ne beszélgethetnénk úgy, ahogy én igazából kívánom. 
   Volt az életemben, amikor produkciót hagytam ott, mert 10 nap után kiderült, hogy nem beszélünk egy nyelvet a rendezővel és úgy voltam vele, mindenkinek jobb lesz, ha nem kerékkötője leszek a dolognak, hanem inkább bocsánatot kérek és kiszállok. Bocsánatot kérek azért, hogy cserben hagyom a társaságot, de pontosan tudom, senkinek nem lenne jó, ha maradnék.
   Megesett, hogy megkérdeztem egy igazgatót, miért bizonyos ember rendezett egy előadást. Azt mondta: Nézd, három lehetőségem van. Az egyik, hogy hívok egy jó nevű pesti rendezőt, aki jól megcsinálja, de arra nincsen pénz. A másik, hívok egy főiskolás rendező szakos hallgatót, itt két verzió van, elsülhet jól, de előfordulhat, hogy nem, akkor nekem utána rendbe kell tenni az egészet. A harmadik, hogy odaadom neki. Tudom, hogy nem születik belőle a világ legjobb produkciója, de legalább korrekt előadás lesz. De a színészeid szenvednek – válaszoltam, mert nem megfelelő munkát biztosítotok nekik. Hogy képzeled, ilyen módszerekkel vezetni színházat? És ezeket gond nélkül kimondtam. Elhiszem, hogy nem voltam szimpatikus neki. Egy másik helyen a megbeszélések lassan már kezdtek hosszabbak lenni, mint maga a próbafolyamat. És az egyik során beindult a mentegetőzés. Jaj, az én hibám. Nem, az én hibám, te jól csinálod. Ment egy darabig, aztán megszólaltam: Figyeljetek, az én hibám, csak menjünk már tovább! 
   És például azért szeretem a miskolci színházat, mert bennem tényleg van egyfajta deviancia, és valahogy tolerálják, néha talán még igénylik is. Emiatt is jó itt lenni. Talán pont ettől vagyunk jó kerekek, mert az én hülyeségem a másikból hiányzik és kiegészítjük egymást. Tudják, hogyan kell engem kezelni. Néha felrobban az agyam, de soha nem vagyok haragtartó és én hiszek abban, hogy bizonyos dolgokat inkább ki kell mondani, mert akkor abban a pillanatban egy kicsit fáj, de ha nem mondom ki, akkor robbanok. Tudják, hogy oké, nincs semmi gond, majd beszélünk egy félóra múlva. Én is sokszor van, hogy azt mondom, most inkább ne szóljanak hozzám. Beszéljünk egy félóra múlva, addig pedig kiengedek, lenyugszom.

Megvan tehát az egyik szó, az „önazonos”. De a kéziratban az áll, három szóra találsz.

Ezt még nem fejtettem meg. Néha, ha eljutok valakivel a beszélgetés egy jó stádiumába, fel szoktam tenni a kérdést, neki mit jelent a Weöres-i gondolat. Volt egy érdekes válasz, egy táncos fiú mondta, hogy tulajdonképpen a „de” előtt lévő dolgok soha nem számítanak. „Én nagyon szeretlek téged, de… és akkor úgyis ott van az igazság. Amikor egy „de” bekerül a mondatba az mindig megváltoztat mindent. Tetszik ez a gondolat.

Én úgy érzem, az önazonosság már nagyon fiatalon jellemző volt rád.

Nyolcadik osztályos voltam, amikor szólt egy tanárnő, aki engem akkor már nem is tanított, igazság szerint nem tudom, miért éppen nekem, hogy a debreceni Csokonai Színházban a Légy jó mindhalálig előadáshoz fiú szereplőket keresnek. Én nem indultam versmondó vagy prózamondó versenyeken, nem voltam igazán jó tanuló, inkább közepes, de elmentem. Mondták, hogy egy verset, egy monológot meg kell tanulni, meg énekelgetni kell egy kicsit. A százhuszon-valahány gyerek közül kiválasztottak huszonnégyet, köztük voltam. Egy hete ment a próba, amikor közöltem a szüleimmel, hogy én ezt akarom csinálni. Nem tudom, mi az útja-módja, miket kell tanulnom, hova kell mennem, de én ezt a világot akarom. Nyilas Misi Tannenbaum nevű osztálytársa voltam, igazából semmi különös, egy a sokból, de nagyon élveztem a játékot, ami a színpadon ment és valahogy mintha úgy minden a helyére került volna.   
   Érdekes módon már kiskamaszként is nagyon késői fekvő voltam. Képes voltam hajnalig olvasni. Amikor bekerültem a színházba és tényleg nagyon későn jártam haza, nekem ez természetes volt. Sosem voltam fáradt, nem volt gondom a másnap reggeli korai kelés.
   A nyarakat nagyszüleimnél töltöttem, volt egy telkük Veresegyházán és egész nyáron jártam lovagolni, egy öt kilométerrel arrébb lévő helyre. Tulajdonképpen ingyen tanultam, viszont cserébe mentem segítőnek bármikor, ha kellett. Elég jól megtanultam a lovaglást Ennek köszönhetem lovas élményeimet. Például egy kisfilm forgatásán egyszer csak hozzám fordult a rendező. Bevállalom-e, hogy lóval, kötélen húzzanak? Ránéztem a mesteremre, aki alapból lovas kaszkadőr volt, s mondtam, persze. Adtak gerinc protektort, annyit mondtak, ahogy húz a ló, háton, a fejem mindenképp tartsam fent. Végigjártuk előtte az utat, az összes követ, kiálló vastag ágat eltüntettük. A kötél a kezemen, elindultak a lovak, lépés, ügetés. Amikor az ügetésből vágtába ugrottak, akkor kellett nekem először hasra, majd onnan átfordulni, kiáltani és mehetett a sebes vágta. Megvolt a felvétel, megálltunk, én a földről felugrottam, szerintem az adrenalintól legalább két métert. 
   Hívták a lovasmesteremet egy kisvárosba fellépni. Valami nagy rendezvényre, mert csinálták a trükklovaglást, álltak a lovon, pörögtek, lecsúsztak, bajvívást csináltak. (Büszkén mondom, hogy néhány trükköt én is meg tudok csinálni, megfordulok a lovon, felállok vágta közben, ilyesmit.) Mi végeztünk a műsorral, de ott volt Pintér Tibor Lovas Színháza is, ők voltak a legvégén. Megkérték a mesteremet, maradjunk ott az ő fináléjukra, mert milyen jól nézne ki, hogy húszan mennek körbe a lovakkal, a belső körben pedig a négy kaszkadőr.  Megvolt a nagy finálé, felállt a 24 ló sorba, s akkor a városvezetés meglepetésként tűzijátékot indított el. Kell tudni, hogy a lovak menekülő állatok, félnek a hangos durranásoktól és a fényektől. Csodálatos volt nézni, hogy elindult a tűzijáték, a huszonnégy lóból húsz ledobta a lovasát, elszaladt, csak a négy kaszkadőr lova állt fegyelmezetten, csak a fülük mozgott.

Ezek az élmények persze, csak később következtek. Az általános után jött a gimnázium.

Az Ady Endre gimnázium, nagyon jó iskola. Onnan jött Hajdú Steve, Szabados Misi, Gubás Gabi, hogy csak hirtelen pár nevet mondjak és Szabó Mátéval, az MNSZ művészeti vezetőjével, rendezőjével például osztálytársak voltunk. A drámai tagozatra járó kilenc fiúból ma csak egynek nincs köze a szakmához, a többiek közt van rendező, színész, zenész, a Csokonai Színház felügyelője. 
   A Csokonai színészei tartottak nekünk délutáni órákat, tehát már szinte olyan volt, mint egy kis Színművészeti. Volt beszéd-, ének-, mozgás óránk és ezek mind délután, délelőtt meg a rendes óráink. Ezért nekem már 14 évesen az volt az életem, hogy elmentem fél nyolcra az iskolába, az órák után megebédeltem, délután 3-6 óránk volt és utána mentem be a színházba, mert előadásom volt és mentem haza fél tizenegyre. A szüleim elfogadták, mert látták, hogy jól érzem magam. Annyit mondtak csak, hogy vigyázzak magamra. Sokat játszottam a gimnázium alatt, a Légy jó mindhaláligban, a Julius Caesarban is benne voltunk, a Sztárcsinálókban, volt egy Bolondóra című produkció, tehát majd minden évben volt előadásom.

A Bolondórában - balról a harmadik álló alak. Az arckép a Légy jó mindhalálig stáblistájáról való.

   Azt hiszem, hogy már akkor is borzasztó jó agyam volt. Büszke vagyok rá, hogy ha valamire odafigyelek megjegyzem.

Van erre egy kedves példád.

Jó pár évvel ezelőtt festettük a szüleimnek debreceni lakását. Hazamentem segíteni. Három fal van tele könyvespolccal. Édesanyám porolta könyveket, mi apuval festettünk, majd visszaraktuk a polcokat, én fel a létrára, visszapakoltam mindent. Olyan 3 évvel később felhívott anyu: „Petikém kéne Petrának (az unokahúgomnak) a Családom és egyéb állatfajták című könyv. Nekünk ez van itthon, nem tudod?” Mondtam, hogy „Anyu, a főfallal szembe állsz, balról az első sor, felülről az első polc középen. Öt perc múlva visszahívott, hogy honnan tudtam. 
   Pont ez a képességem volt, amiért a gimiben én soha nem tanultam, de az órán mindig figyeltem, mindent megjegyeztem, évszámokat, adatokat, mindenfélét. Ha még tanultam is volna, ha csak annyi energiát szánok rá, hogy elolvasom, lehet, hogy lehettem volna ötös tanuló. Igazság szerint most már bánom, mert mi speciális tanrendben tanultunk, aminek az volt a lényege, hogy fizikát, kémiát, biológiát könnyítve, de irodalmat, történelmet, bővebben. És a tanárok együttműködtek. Egy-egy korszakot egyszerre vettünk történelemből, irodalomból, képzőművészetet is hozzáadva, például milyen hatással volt a francia forradalom a kor képzőművészeti filozófiájára, vagy egy kulturális forradalomra milyen hatással volt a politika. Olyan megvilágításban, nézőpontokból tanultunk, hogy most verem a fejem a falba, mert tök jó lenne tudni ezeket így, de már esélyem sincs és meg se tudom találni a gimnáziumi jegyzetfüzeteim, szerintem a kézírásom sem tudnám kiolvasni.

Mindezek után biztosnak tűnne az egyenes út a Színművészetire.

De elsőre nem vettek fel, a harmadik rostán estem ki. A Madách Színházban voltam egy évet, amit akkor Kerényi Imre igazgatott. Közölték, hogy Kerényi szeretne velem beszélni. Én nem tudtam róla semmit, a debreceni tanáraim mondták, hogy ő fog jövőre osztályt indítani, úgyhogy, ha szeretnék vele jóban lenni, menjek. Azt mondta, látott engem, tetszettem és szeretné, ha odamennék a Madách Színházba, stúdiósnak. Megígérte, hogy lesznek óráink, foglalkozásaink. Ez volt a nyáron. Elkezdődött az évad, mindez nem volt, csak csoportos szereplők voltunk, olcsó munkaerő. Sőt, ott az volt a szokás, hogy a csoportos szereplőkkel világítottak be, éjszaka.  Miskolcon az van, hogy bent van a díszlet, és azt mondják, hogy mondjuk: „Ott áll majd Kokics Péter, ott világítsd meg!” És akkor Kokics Péter majd oda áll be. Ott azt mondták, állj oda, ahol majd X.Y. fog állni, kicsit húzd össze magad, mert nem vagytok egyforma magasak, és velünk világítottak éjszakánként. Nagyon megalázónak éreztem, és azt pontosan tudtam, hogy itt nem akarok maradni, akkor sem, ha továbbra sem vesznek fel a Színműre. De hál’ Istennek, fölvettek. Tulajdonképpen az új évezred első színész generációjába tartozom, mert 2000-ben diplomáztam. 
   Egy alkalommal megkérdeztük Hegedűs D. Gézát, aki a beszédtanárunk volt és nagyon szerettük, hogyan születik a harmadik rostán ténylegesen a döntés. Merthogy az első rostán a felvételiző bemegy, ott ülnek öten, meghallgatnak és a harminc emberből továbbjuttatnak, amennyi nekik tetszik. A második rostán már ül bent olyan húsz tanár körülbelül, ők döntik el, a felvételiző megy-e tovább vagy nem. A harmadik pedig egy egyhetes együttélés. Be kell költözni, mindenfélék vannak és van egy vizsga, mindent meg kell mutatni, amit abban az egy hétben készítettünk, s egyéni felvétel van. Mi azt hallottuk, hogy kézfeltartással szavaznak. Hegedűs D. Géza elmondta, hogy ez tényleg így működik. Mindenkinek van egy szavazata, de ugyanúgy az osztályfőnök is egy szavazatot ér, meg mondjuk, a beszédtanár is. És tudja a titkár, hogy hányan vannak bent szavazati joggal tanárok. Kimegy a felvételiző és kézfeltartás után 50 százalék alatt nem veszik föl, ha 50 és 75 százalék között van, akkor beszélgetnek róla. Olyankor általában az osztályfőnök szava dönt, hogy ő szeretné vagy nem szeretné. 75 százalék fölött fölveszik, de akkor már úgy is, ha mondjuk az osztályfőnök nem akarja, de az összes képességtanár rá szavaz. Én Horvai Istvánnál voltam először felvételizni. Később tudtam meg, hogy egy szavazaton múlt, én pont a hetvenöt százaléknál voltam, akikről még beszélgetnek, és Horvai közölte, hogy én még nagyon fiatal vagyok. Mérges voltam rá. Évekkel később értettem meg, hogy igaza volt, mert amikor egy évvel később fölvettek, még akkor is nagyon kölyök voltam. Talán valahol a harmadik év környékén kezdtem megérteni, hol vagyok, mit csinálok.

A diplomáddal a kezedben viszont nem szerződtél sehova.

Volt egy darabom a Thália Színházban, volt egy a Budapesti Kamaraszínházban, egy a Vígszínházban, és egy Tatabányán. Mind a négy hely szimpatikus volt, de itt ez nem tetszett, ott az, egyik helyre sem tudtam volna teljes szívvel menni. Úgy voltam vele, hogy nekem jobban tetszik ez az élet, el is engedtem azt, hogy leszerződjek valahova. Érdekes, hogy egyébként jöhettem volna Miskolcra, még voltam is megnézni két előadást. Hegyi Árpád Jutocsa volt éppen az igazgató. Két osztálytársammal voltunk itt, kaptunk arra az időre színészlakást, azokat akkor csinálták meg, nagyon tetszett. Végül kettejüknek lett munkája Pesten, így nem jöttek, én pedig úgy döntöttem, hogy akkor inkább választom a szabadúszást. És az két évig nagyon jól is működött.
   Azután kerültem Nyíregyházára. Egy barátom éppen ott rendezett, nagyon szerette volna, ha az egyik főszerepet én játszom. Ezért hívott fel Tasnádi Csaba, az ottani igazgató. Azt is megkérdezte, esetleg lenne-e kedvem szerződni. Akkor volt ott már pár barátom, akivel együtt végeztem, jókat meséltek Nyíregyházáról. Két évet voltam ott, amiből volt egy nagyon jó másfél és egy borzasztó félév. Ott is történtek velem jó dolgok, mind szakmailag, mind a magánéletben, de éreztem, hogy el kell jönnöm. A borzasztó félév után úgy döntöttünk páran fiatalok, hogy inkább megpróbálunk saját lábon megélni. A teljes semmibe, ismeretlenbe ugrottunk bele, alakítottunk egy saját független társulatot, a saját fejünk után.

Ez volt a...

Több nevünk is volt, Homo Ludens Társulat, aztán voltunk Háló, Meridián 42 Színház és Filmműhely… már nem is tudom mi voltunk még, de mondhatom, hogy nagyon jó előadásokat hoztunk létre. A legelső, amit saját kútfőből csináltunk, éppen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből készült. Az első kilencvenkilenc oldalból vettünk ki jeleneteket és ezt játszottuk Kilencvenkilenc címmel. Életem egyik legjobb előadása volt. Van egy rész, amikor két ember be akar menni, éppen miután Raszkolnyikov megöli az öregasszonyt. Rángatják az ajtót és konstatálják, hogy biztosan otthon kell lenni valakinek, mert a lánc bent van feltéve. Lemennek a házmesterért, hogy jöjjön fel. Na, mi ennek a két embernek (akikről csak ennyi van a regényben) a találkozásáról csináltunk egy harmincöt perces, activity játék szerű jelenetet. Én olyan embert játszottam, aki mindent elfelejt. Civil ruhákban voltunk, rajtam egy kék melegítőfelső, ment már negyedórája a jelenet, a nézők is már rájöttek, ebben az emberben tényleg semmi életképesség nincs. Levettem a kék felsőt és alatta ott volt egy pont ugyanolyan. Még ezt is kétszer veszem föl. Néha nevetett fel egy ember a nézőtéren, aki megértette, de szerintem csodálatos poén volt. MGP (* Molnár Gál Péter / 1936-2011, neves és igen szigorúnak ismert kritikus) eljött, megnézte az előadásainkat és az egekbe dicsérte. Azt írta, ez egy olyan étterem, ami nem az az előkelő, hanem egy piroskockás abroszos, régimódi, de nagyon jó kajával tehetséges színészekkel. Rólam azt írta, „Kokics Péter kezénél hajlékonyabban beszédes végtagot még sosem láttam.”
   Nagyon szerettem azt az időszakot az életemben, a független létet, de megvolt a maga hátulütője is. Nagyon kevés pénzből kellett megélnünk, de tökéletesen működött köztünk az összetartozás és összetartás. Ha egyikünknek volt, akkor mindenkinek volt! Valaki forgatott egy napot és kapott pénzt, valakinek feljöttek a szülei és teletömték a hűtőjét, akkor nála ettünk… Az tartott életben, hogy próbáltunk. Valahogyan csak próba közben tudtunk élni, amikor nem próbáltunk, akkor is próbáltunk, mert akkor is együtt voltunk és a darabról beszéltünk. Két barátommal ültünk egy lakásban és sokszor hármunknak nem volt 100 forintunk összesen. Lisztlevest főztünk, mert lisztet találtunk otthon, egy Vegeta kocka még volt, találtunk egy félig már enyészetnek induló hagymát, amit még azért bele lehetett vágni, 90 forintból tudtunk venni 3 zsemlét. De közben Dosztojevszkijt elemeztünk! Feljegyzések az egérlyukból - tehát, még annyira pofán is vágott minket. Néha nehéz volt felállni és továbbmenni, de amikor egy előadást bemutattunk, amilyen tekintetekkel találkoztunk, amilyen energiák jöttek vissza, az kárpótolt. 
   Függetlenként az ember azt csinál, amit akar. Megbeszéltük, hogy ha többen vagyunk a színpadon, mint a nézőtéren, nem tartjuk meg az előadást. És volt egy előadásunk, amelyre egy alkalommal összesen hárman jöttek el, egy színművészetis haver, aki elhozta a barátnőjét és egy idegen lány. Mondtuk, hogy ne haragudjatok mi öten vagyunk a színpadon, ti hárman a nézőtéren ezt most nem tartjuk meg. Mire az idegen lány megszólalt, ő valakitől hallotta, hogy ez nagyon jó előadás, születésnapja van és úgy volt betervezve a program, hogy megnézi egy barátjával, aki sajnos mégsem tudott eljönni, utána mennek bulizni. Születésnap?! Csak neki, szülinapi ajándékként megtartottuk, nagyon jól is sikerült. A végén ott maradt velünk még egy óráig beszélgetni, már hívogatták, hogy menjen már bulizni.
   Olyan élmények értek fiatalon, amik simogatták az ember lelkét. Mint a versenylovak, olyanok vagyunk. Lehet hajtani, de néha-néha jó megpihenni és ha valaki cukorkát ad a szájukba és megsimogatja a hátukat. Kellenek a lelket, szívet simogató gesztusok.

2012-ben szerződtél végül Miskolcra. Van olyan szerep, amit nagyon szerettél volna, de nem kaptál meg?

Rostand: Cyrano de Bergerac. Nagyon szeretem, valamiért már gyerekkorom óta. Persze, tudtam, amikor meghallottam, hogy lesz, hogy nem én leszek Cyrano. Tudom, hogy nem vagyok egy átlag főszereplő alkat, bár játszottam nagyon sok főszerepet. Pontosan tudtam, hogy nem én fogom játszani, de azért rossz volt, hogy nem.

És az ellenkezője? Volt, amit nem vártál, de megkaptad? 

SzentivánéjiÁ - partnere Bodoky Márk / fotó:: Gálos Mihály Samu

Pukk, a SzentivánéjiÁ-ban. Ehhez hozzátartozik, hogy pont Rusznyák Gáborral (a rendező) dolgoztam a legkevesebbet. Nincs köztünk semmi feszültség, tök jól elbeszélgetünk, imádom az előadásait, nagyon jókat csinál, mégis valahogy egyszerűen érezzük, hogy más a habitusunk, nem illünk igazán össze. De, amikor kell, akkor jól megvagyunk. Nem gondoltam volna, hogy én leszek Pukk, meglepődtem, de örültem neki. Nagyszerű feladat volt. Lehet, hogy eggyel még nagyobb őrültnek kellett volna lennem benne, de azért így is nagyon jó volt.

Mondod, hogy nem vagy főszereplő alkat. Szerintem külön érték, ha emlékezetes marad egy mellékszereplő, akinek nem volt igazán hosszú ideje a színpadon.

Szeretek valami olyat csinálni, ami így is emlékezetes. Páger Antal játszott egy előadásban, meg nem mondom a címét. Amikor elindultak a rendelkező próbák, rögtön kért egy állófogast a bejárattól három méterre. Onnantól kezdve próba után és próba előtt fél órával azt gyakorolta, hogy belép a szobába és feldobja a kalapját a fogasra és az ott pörög.
   A Viktóriában egy orosz tiszt voltam, akit az első felvonás elején a főszereplő magyar huszár meglő a gerincén. Később összetalálkoznak, a tiszt felismeri, de a huszár tagadja, hogy ő az. A nyilvános főpróba napján jutott eszembe egy ötlet. Mi lenne, ha amikor azt mondja, hogy nem, kitépném a mankó kapaszkodóját? Azt mondták, nem tudom megcsinálni. Nem tudom?! Addig szereltem a kellékessel, hogy megoldottuk. Nem szóltam, csak a két kollégának, aki szemben állt velem a színpadon, hogy ne lepődjenek meg, lesz egy ilyen gesztus. Kitéptem. Majd még beszélgetünk! – azzal kimentem. 
   Volt a Hóhérok című előadás, amiben a legelején felakasztottak, nem kerültem többet a színpadra. Még évekkel később is megállítottak az utcán, hogy milyen jó volt az az egész.
   Én hiszek az egy, de erős gesztusban.

Erős gesztusokról bízvást beszélhetünk A falu rossza kapcsán is. Kónyát, a részeges kántort játszod (szöveged alig-alig van), gyakorlatilag „ugyanazt” csinálod, dűlöngélsz folyamatosan, de nem lehet levenni a szemünket rólad, akkor is figyelni kell rád, ha a színpadon egyébként mindenféle fontos dolog zajlik. Nem mellesleg ez a részeges kántorság még elég komoly fizikai megterhelésnek is tűnik, hosszú időket töltesz egy villanyoszlopon, ölelgetve azt…   

A falu rossza - partnerei Gáspár Tibor és Tegyi Kornél / fotó: Éder Vera

A premier után mondta az egyik táncos kolléga: „Kokszi, elbűvölt, amit művelsz. Ott voltál egyedül a színpad bal oldalán, a jobb oldalán állt huszonhárom ember és hogy ott mi történt, nem tudom, mert téged tudtalak csak nézni.” Valóban el is fáradok alaposan a végére.

Erős gesztus akár egy tekintet is lehet. A Színházcsinálóra gondolok.

Szerintem korszakos előadás. Jelenleg az energiaválság miatti helyzetben a Csarnokban játsszuk, de az igazi helye a Játékszín, ahol bemutattuk. Remélem, mielőbb visszakerülhet. Szépen épül fel, mint egy homokvár. Először volt egy nagy kupac homok, aztán megjelentek a tornyok, egyre szebb tornyok, azután megjelent már a falnak a mintázata is, az ablakon a függöny, szép lassan a legvégére ott van előttünk egy gyönyörű várkastély. Amit Görög Laci csinál ebben az előadásban, arról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Nagyon nehéz volt a próbafolyamat számomra, akinek a szerepe igazából semmi, mert eltöltök negyvenöt percet vele a színpadon és van öt megszólalásom. Az elején az volt, hogy Laci és a rendező, Keszég László a négyórás próbát végigelemezték, beszélgettek és én álltam két órát a jobb oldalon meg két órát a balon (aztán kicsit természetesen én is próbáltam beleszólni), figyelve őket. Koncentrációs játékokban elég jó vagyok, szeretem őket. Nagyon érdekel, hogy lehet közben tanítani vagy tanulni. Van egy játék: Üljetek le egymással szemben! Kezdjétek el egymást vizsgálni, a szemöldök ívét, hol van ránc az arcán, hol kezd nőni a haj, a fülnek az élét, utána kezdd el fiatalítani az arcot, amit nézel! Képzeld el, milyen lehetett mondjuk öt évvel korábban, milyen volt óvodásként, aztán vissza a jelenbe és elkezdeni öregíteni! Szimpatikusan fog megöregedni vagy sem? Ezt Lacival nagyon sokszor végig tudtam volna játszani a próbák alatt. De nagyon szépen van kitalálva minden pillanat és csak hallgatni őket is jó volt.
 

A színházcsináló - partnerei Kerekes Valéria, Rusznák Adrienn, Farkas Sándor, Görög László / fotó: Éder Vera

   Viszont azt hiszem, hogy mégis majdhogynem egyenértékű partnerek vagyunk a színpadon, ő sokkal többet beszél, de közben mondat értékű gesztusok, tekintetek vannak tőlem is.
   Ez is olyan előadás talán, mint A Mester és Margarita, nincs benne sok dolgom, de az fontos. Jó érzés a részese lenni.

A Mester és Margarita - partnere Mészöly Anna / fotó: Gálos Mihály Samu

Többször említetted már a táncosokat. Nemrégen mutatták be Petőfi komikus eposzának, A helység kalapácsának új filmváltozatát. Te voltál a narrátor abban a táncelőadásban, amit a műből a Kamarába készítettetek. Vagyis, az 1965-ös, még fekete-fehér, nagyszerű és máig friss, szerintem az eredeti mű hangulatát, humorát tökéletesen visszaadó tévéfilm (rendezte Zsurzs Éva) Gábor Miklós játszotta szerepe volt itt a tiéd.     

Azt is nagyon szerettem. Úgy alakult, hogy évek óta dolgozom a táncosokkal, hosszú múltú a kapcsolat. Volt például beavató táncszínházi előadás gyerekeknek, a Hamupipőke, ott is engem kértek narrátornak, volt pár éve a Fenevadak című előadásunk, amiben hat táncos és három színész volt benne… Szeretem őket, nagyon jó társaság. A helység kalapácsa pedig nagyon jó anyag és Kozma Attila koreográfusként-rendezőként nagyon jó kézzel nyúlt hozzá.

Biztos vagyok benne, megnézed azokat az előadásokat is, amelyekben nem vagy benne.

Igen. Általában a bemutatókat, erre szoktak figyelni, hogy olyankor ne legyen más előadás. Azt gondolom, illik megnézni a másikat, tudni, ki, hol tart. Nem tudok civil nézőként nézni előadást. Nagyon sok mindent észreveszek, megfigyelek, amit egy egyszerű néző nem.

Mondtad korábban, hogy szereted a koncentrációs játékokat. Játékot vezetni is szeretsz. A „Kilépő – improszínház, a Miskolci Nemzeti Színház beugró”-jának te voltál a házigazdája. „Szereti a rögtönzést? A váratlan helyzeteket? Amikor csak a játékszabály fix, minden egyéb változik? Azt, amikor kiforgatjuk a közhelyeket? A szerepeket összecseréljük, a sémákat felrúgjuk. Senki nem lehet biztos a következő mondatában - se színész, se néző. Ha szereti az ilyesmit, akkor itt a helye.” Bízzunk benne, hogy ennek lesz még folytatása!
   De van még egy játékfajta, aminek a színházhoz ugyan nincs köze, de amiért élsz-halsz, a társasjáték.

Igen! És azt hiszem, hál’ Istennek ez fertőző. Itt is több embert megfertőztem már vele. A keresztfiamnak három szekrénye van, tele társasjátékkal. Augusztusban voltam úgy játszani az unokaöcsémmel, hogy egy hónapig szervezte. Mert olyan játék volt, amiből hat és fél óra egy parti. Ehhez tényleg megszállottak kellenek, akik végig merik játszani és utána az van, hogy játsszunk már még egyet, mert ezt még csak most ismertem meg.

Közeledve lassan beszélgetésünk végéhez, ezen a ponton elárulhatjuk, mit is láthatnak-hallhatnak az elején már beharangozott  videó mellékletben, annál is inkább ezen a ponton, mert a válaszott versek is valamiképpen a játékossághoz, ezúttal a hangokkal, szavakkal való játékhoz kapcsolódnak. Egyikük Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő című gyermekregényéből Aromo, a nyúl verse. Másikuk a vogon költészet egyik példája, Douglas Adams regényéből: Galaxis útikalauz stopposoknak. 

Az olvasók nem láthatják, ragyog a szemed, miközben a munkádról beszélsz. Összegezve, jól érzed magad a pályán és jó helyen vagy Miskolcon.

Imádom a hivatásom, ami a hobbim is, így sikeres embernek érzem magam. A hivatásomnak különleges élményeket is köszönhetek, például, hogy találkoztam személyesen Angelina Jolie-val, Brad Pittel, Gerard Depardieu-vel, magyarországi forgatásukon. Angelina megjelent reggel fél hatkor, smink nélkül, kicsit kialvatlanul, és amikor elmosolyodott, akkor kisütött a Nap. Egyszerűen csodálatos volt. Brad Pitt halál közvetlen, ebédnél nem tudott sehova leülni, mert nagyon sokan forgattunk, már készültem, felpattanok, de ő egyszerűen leült kezében egy üdítővel, a földre.
   Ami Miskolcon – éjszakai emberként – hiányzik, hogy itt az előadás utánra már nagyon csendes az élet. Nem tudok elmenni, mondjuk biliárdozni vagy bowlingozni, beülni valahova a barátaimmal. A környéket viszont imádom. Bringás vagyok, bebicikliztem az egészet.
   A színházban abszolút jól érzem magam, a közönség pedig tényleg csodálatos. Rendszeres a telt ház. Most, hogy nem mehet a megszokott fűtés, pesti barátaimtól hallom, hogy hozzájuk alig járnak, van, hogy le is kell mondani előadást. Ehhez képest nálunk a legnagyobb hidegben, kabátban is itt ülnek, jönnek az emberek.