* A beszélgetést a szinhaz.online portál is átvette.

Bosszantóan tehetetlen, mégis rokonszenves figura, kortárs magyar színműben, Szép Ernő színeivel árnyalt karakter, operettben, elkényeztetett csemete, klasszikus darab átiratában – csak rövid felsorolás abból, ahogyan a színpadon én látom. Szerepeiből megismerve azt gondolom, van benne vagányság, de a mélyben rendkívüli érzékenység is. De hogyan látja ő, önmagát színpadon és azon kívül?

Fotó: mnsz-blog

- Vallod, hogy tulajdonképpen már hat éves korod óta készülsz a pályára.

- Tanulgattunk olvasni és könnyen tudtam már akkor is memorizálni. Elküldtek versmondó versenyre, ahol megtapasztaltam, mennyire jólesik, ha mindenki csöndben van és engem figyel. Igazából ez tetszett meg. Valamelyest önző érdek, a magamutogatás indított el a pályára, amelyre már onnantól kezdve meglepően tudatosan készültem. Volt traumatikus élményem is, de az csak még inkább lendületet adott. Az iskolai versmondó versenyeket sorozatosan megnyertem és jött utána a kerületi, ahol az volt a szokás, hogy a felkészítő tanárokból választották ki a zsűrit. Az én tanárom ezt etikátlannak gondolta, hiszen nyilván a saját növendékei is ott vannak azoknak a tanároknak. Volt egy visszatérő gyerek, aki ha nem is mindig nyert, de legalább második volt. A vége az lett, hogy én többször sírva mentem haza. Anyukám pedig azt kérdezte: „Miért mész kisfiam, minek kell ez neked?”. Azért, mert egyszer meg fogom nyerni! Hat éven keresztül ment így, miközben volt, hogy idegen szülők és gyerekek jöttek oda hozzám, hogy milyen jó voltam és mégis vagy csak egy különdíjat kaptam vagy rosszabb esetben semmit. Nagyon nagy igazságtalanságnak éltem meg. Közben az iskolában tagja lettem a színjátszó körnek. 

   Az osztályfőnököm egy "színész kettőt" is végzett magyartanár volt, akit nagyon szerettem. Ő beszélt nekem a Vörösmarty Gimnáziumról, az ország legnagyobb múlttal rendelkező drámatagozatos iskolájáról. Állomásnak tekintettem a pályához vezető úton. Ott is nagyon jó osztályfőnököm volt, Keresztúri József, akinek köszönhető, hogy az országban elindult a drámapedagógiai oktatás. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, eljött Miskolcra is, látta a Kivilágos kivirradtig, a Bűn és bűnhődés előadásokat. A Vörösmartyban nagyon felszabadító volt a hangulat és éppen ez a lényege szerintem a drámapedagógiának. Mondták is mindig, hogy nem színészeket akarnak képezni, voltak beszéd- és mozgásóráink, színházi gyakorlat óráink, csináltunk monológokat, jeleneteket, de a lényeg inkább a közösségépítés volt és empatikus, nyitott gondolkodásra nevelés, ami egyébként bármelyik szakmában nagyon hasznos lehet.

- Mindezek fényében is hogyan jellemeznéd magad? Kapcsolatokat könnyen létesítő vagy inkább visszahúzódó ember vagy?        

- Vegyes. Mosolygós, udvarias voltam mindig, de van bennem mimózaság. Főként, ha új környezetbe kerülök. Kell jó pár hónap, amíg igazán feloldódom. Ez Miskolcon is így volt.

- Most azonban még a Színművészeti Egyetemnél tartunk, ahová a felvételi elsőre sikerült.

- Igen és ez jó dolog. Tizennyolc évesen, amikor az ember úgy gondolja, ő az élet császára. Mindamellett napokig szinte el sem hittem.

- „A Színmű nem az a hely, ahová az ember azért jár, hogy jól érezze magát.”  - nyilatkoztad valahol.

- Arra értettem, hogy - erről is nyilván sok embernek sokféle a tapasztalata -, alapvetően azt látom, akik elvégezték, mindenkinek volt lelkileg megterhelő időszaka. Ott sok érzékeny ember került össze, egy bizonyos fajta versenyhelyzetbe. Tényleg nagyon intenzíven összezárva, kis létszámú, 10-15 fő közötti csoportokba és a végéhez közeledve már nem annyira, de 3-4 évig hétfőtől szombatig, sokszor vasárnap is, egész évben. Folyamatosan, napról-napra kellett teljesíteni, amit nyilván nem lehet minden nap 100 százalékon, miközben a művészi érzékenységünket tesszük próbára. A a negatív visszajelzéseket fel kellett dolgoznunk. A nehezen feloldódás és a mimózaság miatt nem volt ott könnyű nekem, kicsit önmagam árnyéka voltam. Volt például egy félév, amikor Ingmar Bergman: A legjobb szándékok című regényével dolgoztunk, s én abban a félévben éreztem a legrosszabbul magam, mégis hárman kaptunk ötöst színházmesterségből. Meg voltam győződve róla, hogy csak valamiféle vigaszdíjként kaptam, mert látták, mennyire magam alatt vagyok, holott ilyet nyilván nem tettek volna és annak ellenére, hogy éppen rossz passzban voltam, tudtam olyat csinálni, ami értékelhető volt.

- Tanáraid közül kikre emlékszel szívesen?

- Elméleti tanárunk volt Karsai György, az egyetemes dráma- és színházismeretet tanította. A görög drámákkal kezdtük. Ő tud görögül és ógörögül, sok helyen tanított a világban és azt a fajta szerelmet, ahogyan ezekről a dolgokról beszélt, ahogyan fel tudta nyitni a szemünket az elemzéseivel, egészen ámulatba ejtőnek találtam. Én imádom a görög mitológiát és kultúrát. Pár éve voltunk Görögországban Farkas Sándor barátommal és kollégámmal a társulatban, akkor is Karsai tanár úrhoz mentem el előtte, hogy adjon nekünk tippeket, hová jussunk el, mit nézzünk meg.
  A beszédtanárom, Ságodi Gabriella még Montágh Imrétől tanult. Rendkívül intelligens, s nagyon határozott volt, de empátiával irántunk, valamennyiünkkel személy szerint is és nagyon jól megtanította beszélni az osztályunkat.
  Nagyon szerettem Rába Rolandot, aki elképesztően jó színész és nagyon sokat tud. Csak két évig volt az osztályfőnökünk, de beszédtanárunknk megmaradt. Vele csináltuk meg a Nibelung-lakóparkot, Térey János művét, ami nyelvezetét tekintve nagyon nehéz anyag. Magába foglalja a Nibelung mondavilágot, de áthelyezve a mába, a brókervilágba. Igazából csak kiültünk egy sorba és mindent csak hanggal csináltunk végig. Azzal jelenítettük meg a különböző karaktereket, nem volt semmi akció, szinte semmi kellék, leszámítva egy-kettő tényleg nélkülönözhetetlen jelzést. Olyan színeket tudott nekünk ezzel tanítani, amelyekkel valóban nagyon jó útravalót kaptunk. 

- A Színművészeti után szinte azonnal Miskolcra kerültél.

- Voltam gyakorlaton az Örkény Színházban, benne voltam a Bagossy László rendezte Hamletben, a címszerepben Polgár Csaba, s a többiek Csuja Imre, Für Anikó, Pogány Judit, Gálffi László… fantasztikus színészek körülöttem – és akkor  a főpróbahéten megsérültem, kifordult a bokám és életem első bemutatójából kiestem. De ezután rögtön jött Miskolc.
  Az ötödév, a végzés éve előtti nyáron Szabó Máté, a Miskolci Nemzeti akkori megbízott igazgatója felhívott, hogy a Nagy Romolusban volna számomra egy szerep. Nem is volt kérdés, hogy persze, jövök, megpróbálom. Két osztálytársam már itt volt gyakorlaton, Somhegyi Gyuri és Prohászka Fanni. Őket már a gimnáziumban is ismertem, Gyuri akkor volt végzős, amikor én elsős, Fanni pedig osztálytársam volt és mindkettőjükkel jó volt a kapcsolatom. Abban az évadban csak a Nagy Romolus volt, de bennem volt a vágy, hogy rendben van, csak egy jelenetem van, de azt csináljam meg úgy, hogy felfigyeljenek rá.

- És ez sikerült is. Mit látsz a miskolci színház legnagyobb erényének?

- Egyrészt azt, hogy sok fiatal van. Ezzel természetesen nem a már tapasztaltabb kollégákat akarom sérteni, csak úgy képzelem, hogy a fiatalság mindig hozhat új energiát. Saját magamon is érzem már, hárman vannak itt gyakorlaton Máté Gábor osztályából - Béres Bence, Börcsök Olivér, Tegyi Kornél – és miközben kicsit rácsodálkozom, hogy jé, már nem én vagyok itt a legfiatalabb, generálja bennem is az aktivitást. De az is erőssége a színházunknak, hogy a Művészeti Tanács öt tagjának, öt rendezőnek, mindnek különböző a látásmódja, más, ahogyan a próbafolyamatot menedzselik.
  Másrészt azt, hogy ebben a társulatban van igazi kohézió, nagyon összetartó, van szeretet és tisztelet egymás és a munka iránt. Jó, hogy segítő szándékkal tudunk hozzászólni egymás munkáihoz, elmondani egy előadás után, mi jutott eszembe arról, amit a másik csinált vagy akár hogyan lehetne valamit jobban. Nem tudom, érezhető-e mindez a nézőtéren is, de azt remélem, igen.

- Nagyon!

- A legfrissebb bemutató a Bulgakov regényéből készült A Mester és Margarita. Ebben Behemót szerepét kaptad.

Fotó: Gálos Mihály Samu

- Büszke vagyok, hogy részese lehetek ennek az előadásnak, különleges összművészeti értékének. A díszlettől kezdve a zenéig minden részletében nagyon szeretem. Nagyszerű érzés volt a próbákat nézve látni, hogy mennyire jó mindenki! A sok összeadódó jó közös energiát gerjeszt. Már amikor az éves szerződtetésnél megtudtam, hogy egyik előadásom ez lesz, Behemót szerepéért szorítottam. Imádom a macskákat – s picit végig is kísérték a miskolci pályámat. A Kivilágos kivirradtigban „macskára” ittam magam, nyávogtam, az Elza, avagy a világ vége című előadásban szerelmespár voltunk Fannival, macskának becéztük egymást és a végén a nagy vallomásom az volt, hogy én már nem Nyilas Mihály vagyok, én már macska vagyok. Most pedig tényleg az lehettem. Kocsis Andrea, a koreográfus sokat segített szerepem megformálásában. Ő vette fel kamerával, hogyan mozog, gömbölyödik és vele gyakoroltuk ki a macska farkát jelképező csuklómozgást is, ami egyébként a rendező, Szőcs Artur ötlete volt.

- Említsünk meg más előadásokat, amelyeket szeretsz!

Vojáger / Partnerei: Nádasy Erika és Farkas Sándor / Fotó: Gálos Mihály Samu

- Szeretem a Vojágert és a csapatot, akikkel csináljuk, bár ambivalens érzelmeim vannak, mert van bennem egy alapvető hiányérzet, mintha valamit nem csináltam volna meg, amit kellene. Az is igaz, hogy általában nem szoktam elégedett lenni magammal. Ez kicsit bosszantó. Mondják, hogy a tökéletességre törekvés az, ami előre visz, de annyira jó volna, ha egyszer igazán azt tudnám mondani: „Ez az!”. Bagossy László mesélt egyszer egy sztorit neves fővárosi művésznőnkről. Látta egy előadásban, olyan alakítást nyújtott, hogy a szája tátva maradt. Bekopogott az öltözőjébe, gratulálni szeretett volna és azt látta, hogy a művésznő zokog, hogy ő ilyen borzasztó, mint ma este, még soha életében nem volt, abba kellene hagynia a pályát. Tényleg eléggé szélesre tud nyílni az olló aközött, hogy mit érez az ember belül és mit lát a közönség.
   Azt, hogy milyen karakterekre szeretnek használni nyilván befolyásolja a társulat összetétele is. Ebben az évadban az öt bemutatóm közül háromban is jellemző az intelligens, de félénk, visszahúzódó típus. El kell persze fogadnom, hogy ez függ az ember alkatától. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a hangunk, jellemünk, az egész külsőnk önmagában mit jelent, hogy a szerep kedvéért el tudjuk ide-oda tologatni. Ha meg kell formálnom egy karaktert, tudnom kell, mi az alapanyagom hozzá. Csak az a rossz, hogy az ember nem akarja kétszer ugyanazt csinálni, szeretne mindig újra törekedni, nem akarja, hogy a nézők azt mondják: „Ó, ezt már láttuk tőle”.   
 

 SzentivánéjiÁ / Partnere: Czvikker Lilla / Fotó: Gálos Mihály Samu
 
  A SzentivánéjiÁ Rusznyák Gábor munkája, akinek  kedvelem a gondolkodásmódját, amit néha nem is egészen értek, de valahogyan mégis igen… Na, éppen ebben az előadásban kicsit más figura volt az enyém. Tetszett az ötlete Gábornak, hogy Demetrius legyen Theseus fia és lássuk, milyen fajta ember lehet, aki mindent megkapott. Élveztem, hogy ellentéte az említett félénk típusnak.

Ördögök / Fotó: Éder Vera
 

   Már nem most futó előadásunk, de szerettem az Ördögöket - amiben kopaszra le kellett borotválnom a hajamat a szerep kedvéért -, mert egy szélsőséges figurát (Kirilov) játszottam. Szerintem sok színész van úgy vele, hogy felszabadítónak érzi, amikor a személyiségétől egyébként teljesen távol álló alakot kell megformálni. Éppen, mert annyira semmi közöm hozzá, sokkal jobban izgatja egész idegrendszeremet, gondolkodásomat, képzelőerőmet, bátrabb tudok lenni benne. Míg ha egy szerep kiköpött olyan, mint én volnék az életben, akkor az beszorít egy skatulyába és nem tudok elég kreatív, elég színes lenni. Jó lenne minél több olyasmit csinálni, amiről nem is gondolnák, hogy képes lennék rá, hogy ez is előjöhet ebből a személyiségből. Vágyom erre.

- Sztereotip kérdés, de ezek után mindenképp ide kívánkozik, van, amit nagyon szeretnél eljátszani?

- Peer Gynt. Még a gimnáziumban ismertem meg Ibsen művét és odáig voltam érte. Az első rostavizsgára vittem is belőle monológot. Láttam egy elképesztően csodálatos előadását, Zsótér Sándor felettem kettővel járó, akkor harmadéves osztályától, Fehér Balázs Benővel, Bán Bálinttal, Várnai Péterrel, aki nagyon jó barátom. Szabadtéren csinálták meg, az öt felvonás öt különböző helyszínen, kis barangolással a térben. Erős élmény volt, ahogyan elvittek bennünket abba a mesébe, szinte teljesen eszköztelenül, még egy érv volt számomra amellett, hogy ezt egyszer nagyon szeretném.  
  A másik pedig Jágó, Shakespeare Othellojában, mert szívesen játszom negatív szerepeket.   

- Szokták mondani, hogy az sokszor hálásabb feladat.

- Igen, mert  gyakran izgalmasabbra vannak megírva. De itt is az motivál, hogy én alapvetően pozitív, empatikus és nyitott, életigenlő ember vagyok. Tehát ez is amiatt vonz, mert annyira ellentétes személyiség. Az életben nem fogok senki ellen ármánykodni, mert elviselhetetlen bűntudatom lenne.  

- Miskolcon talált meg életed első operett szerepe.

- Én nem vagyok énekes színész, de azért nyilván egy alapszintre megtanítottak. Az is rengeteget fejlesztett azóta, hogy nagyon szeretek gitározni. (Készülődik Bárnai Péter barátommal egy Radnóti monodráma, gitárral, saját dallamokkal.) De az ének már a felvételin sarkalatos pont volt. Nagyon izgultam, nem tudtam aludni, fáradtan mentem a második rostára, ráadásul még kicsit náthás is voltam. Először egy népdalt kértek, ami után Máté Gábor azt mondta „Jó, akkor most a Boci, boci tarkát!” A probléma az volt, hogy akkoriban az egyik tévés tehetségkutatóban egy botfülű énekestől ugyanezt kérték, mi pedig egy barátommal, akivel nagyon nevettünk azon, mennyire hamis, megtanultuk úgy, azaz rosszul. Most pedig, amikor ott álltam teljes stresszben, ez a hamis dallam ugrott be. Ültek bent talán húszan-harmincan, s erre mindenki felkapta a fejét. Ült ott egy korrepetitor a zongoránál, be kellett játszania nekem a helyes dallamot.

   Amikor itt megkaptam az első énekes feladatot a Bál a Savoyban című operettben, nem is igazán örültem neki. De azóta már megszerettem! Először nem is lett volna dalom. Szőcs Artur, a rendező azt mondta: „Ha ez az első operettje Kristófnak, adjunk neki valamit!” Cser Ádám, a színház zeneigazgatója segített ebben. Mentek a próbák, a koreográfusok, Kocsis Andrea és Lukács Ádám felvetették, hogy akkor már valami tánc is kellene. Mit tudok? Mondtam, van nálam egy sétabot, egy egykezes cigánykerék esetleg? Jó, ezt is építsük be a táncba, de kellene egy spárgát is csinálni! Majd elérkezett az a próba amikor bejöttem a színpadra - szerencsére a szerep szerint is reszkető lábakkal kellett jönni -, rajtam a fejgép, vártam a zenét, de egy teljesen más dallam szólalt meg. Artur rám kiáltott: „Na mi van? Kezd már el! Nem hallod a zenét?” Hallom, de ez valami más zene… Viszont körülöttem mindenki úgy nézett, a fent a színpadon állók is, hogy mi bajom van? Nyilván magamban kezdtem keresni a hibát, míg gyanússá kezdett válni végre, hogy itt valami másról van szó. Akkor feljött a fény, Artur elmondta, hogy ha egy társulat hetek óta szervezi már a meglepetést és ennyi ideig teljes titokban képes tartani, az csak úgy sikerülhet, ha nagyon szeretnek. Átadtak egy oklevelet. 
   Visszacsatolva a korábbikra, ez a példa is mutatja, milyen és mennyire nem hétköznapi közösségi erő van itt. De az előadást magát nem csak emiatt szerettem meg. Őszintén, nekem a zenés darabok kevésbé kedvenceim, így az operett sem. Nézni. De benne lenni, csinálni, egészen más! Az nagyon felszabadító és kellemes érzés.

- Ha végül azt kérem, foglald össze, miért jó, hogy színész vagy, mi a válaszod?

- Talán azért imádok színésznek lenni, mert nem szeretnék soha meghalni és csak a színpadon van esélyem arra, hogy minél több életet belesűríthessek abba az egyetlen, a valóságban rövidbe. Amikor ezt mondom, van egy pici bűntudatom - nem az embereknek akarok adni? De nyilván igen, hiszen anélkül nem is működne, ha nem volnának, akik látnak és nem lennék hatással érzelmeikre, gondolkodásmódjukra, élettapasztalataikra, egyszóval teljes lényükre.

A 2021-es Adventi forgatagban / Fotó: mnsz-blog