Ötven éve van a pályán Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja. A művésznő öltözőjében beszélgettünk, nézegettük régi előadások képeit, melyekből néhányat illusztrációként rendelkezésemre is bocsátott. A színpadon zenés darab felújító próbája zajlott, időről-időre hallottuk az ügyelőt, a zenét, de hamarosan már észre sem vettem. Lenyűgözött a kedves előadásmód, amivel beszélt pályájáról, érzéseiről és még inkább a szavaiból érezhető felelősség, művészi alázat és elragadó életkedv.
 
            

   Háborúban született nyírbátori lány vagyok, nagyon nehéz körülmények között éltünk. Még kicsi voltam, amikor jobb lehetőségeket remélve elköltöztünk a fővárosba, ahol állami gondozásba kerültem, miután édesapám eltűnt a háborúban. Színházat Nyírbátorban láttam először, a Viktória című operettet egy vándortársulat előadásában. Első emlékezetes budapesti színházi élményem pedig a Diótörő volt, az Operában.
   Érettségi után jelentkeztem Rózsahegyi Kálmán bácsinak, a Nemzeti Színház örökös tagjának színésziskolájába. Akkor még nem volt ennyi színészképző, meg stúdió, mint manapság... Oda járt többek között Hoffmann Géza, akit ma Hofi néven ismerünk, Sas Jóska, Sztankay Pista. De még azok is visszajártak, akik már végeztek ott vagy már a főiskolára is felvették őket, mint Haumann Péter. Ő mindig előbbre járt beszédtechnikából és mindig leadta nekem az órát, amit a főiskolán kapott. Amikor nemrégiben itt játszott Miskolcon Az ügynök halálában, emlegette is, hogy a „tanítványa” vagyok… Rózsahegyi Kálmán azt mondta nekem: „Nem vettek fel a főiskolára? Nem kellesz nekik? De nekünk kellesz! Ide figyelj, nagyon tehetséges kislány vagy – de látom, szegény kislány is, mert mindig egy ruhában jársz. Nem kell fizetned tandíjat. Csak a feleségem meg ne tudja.”
   Édesanyám azonban így is nehezen tudta előteremteni a megélhetésre valót, így dolgoznom kellett. Mérlegképes könyvelő és állóeszköz-nyilvántartó lettem a Duclos bányagépgyárban.
 Jelentkeztem a főiskolára is, de sajnos a harmadik fordulóban kirostáltak. Nagyon szomorú voltam, mert bíztam benne, hogy sikerülni fog, annyira dicsértek engem még a Varga Katalin Gimnáziumban. Nyertem több szavalóversenyt is, kerületit, budapestit és ez önbizalmat adott. Nem sikerült, viszont javasolták, hogy próbáljam meg az Állami Bábszínházat. Ez az Andrássy úton volt, én pedig a Bajza utcában laktam. Útba esett, mindjárt, amint elhagytuk a Kodály köröndöt, amit akkor még nem hívtak így, de ott lakott Kodály Zoli bácsi és mi mindig kértünk tőle autogramot, amit ő csak akkor adott, ha tudtunk szolmizálni. Jelentkeztem a Bábszínházba és azonnal fel is vettek – mindjárt a második évfolyamra, de félévkor az elsőből is le kellett tenni a vizsgát. Ott ugyanazok a tanárok tanítottak, mint a főiskolán, Hegedűs Géza bácsi irodalomtörténetet, Fischer Sándor a beszédtechnikát…
   Mint afféle fiatal süvölvény időnként jelentkeztem filmekhez statisztálni vagy kisebb szerepekre. Az első filmem a Katonazene volt, a második a Mindenki ártatlan? - Palásthy György első önálló rendezése, egy bűnügyi vígjáték, ebben már főszerepem volt. A film alcíme Az autóbusz nem áll meg. Játszott benne Alfonzó, Békés Rita, Garas Dezső, Gobbi Hilda, Körmendi János, Tolnay Klári, mindnyájan a busz utasai voltunk. Éjjel filmeztem, nappal meg könyveltem, ez azonban együtt nagyon nehéz volt és amit a gyárban csináltam monoton, unalmas munkának is tartottam - hát mennyivel színesebb filmezni! –, tehát kiléptem.

Ezzel azonban megszűnt az állandó kereset is.

  Anyukám nyugtalankodott is - egyre inkább. Megtudtam, hogy konferansziét vesznek fel a Honvéd Művészegyütteshez. Ez 1961-ben volt. Elmentem, megpróbáltam. Akkor festettem ki magam életemben először színpadra, de sem gyakorlatom, sem megfelelő készletem nem volt hozzá. Nem sikerülhetett nagyon jól, mert amikor megkérdeztem Sas Józseftől, akivel jó barátságban voltam, rendben van-e, azt felelte vállvonogatva: „Elvégre indián nő is konferálhat”. Az együttesnél olyan későbbi hírességek voltak, mint Polgár László operaénekes, a Kékszakállú herceg, Gregor József vagy Korda György. Eleinte csak konferáltam – egyenruhában, hivatalosan főhadnagyi rangom volt -, de volt egy kis színésztársulat is a kórus, a zenekar és tánckar mellett, így tudtam bemutatkozni színpadon is, Örsi István darabjában, A kapitányban, Kamarás Gyula rendezésében.

1966-ban azonban racionalizálás következett a Honvéd Művészegyüttesnél. Szélnek eresztettek embereket, a kis prózai társulat feloszlott…

   Engem, Sas Józsefet, Perlaky Pistát meg akartak tartani, de Sas azt mondta, ha elküldik a kollégákat, akkor mi sem maradjunk. Én jelentkeztem a Miskolci Nemzeti Színházba, s egy év kivételével azóta itt vagyok. Az akkor éppen anyagi okokból  - egy vezetés, egy társulat,  egy szabó-, festő-, lakatos-, fodrász-, asztalos tár, mindenből egy legyen és így olcsóbb lehessen a működtetés - az egri Gárdonyi Géza színházzal összevont intézménynek Lendvai Ferenc volt a direktora. Meghallgatott, verset mondtam, s azonnal szerződtetett. Németh László Csapdájának ősbemutatójában léptem fel először. Polgár Géza játszotta Puskint és én a feleségét.

Mégis, nem is sokára, következett az az egyetlen „hűtlen” év. Mi a története?

   Elmentem Kecskemétre, mert megsértődtem. Úgy éreztem, nem kapok olyan szerepet, ami nekem „járna”, hiszen nem csak csinos kislány voltam – még Anna bál szépe is -, de az ifjúság magabiztosságával, hályogkovács módra, igazán komoly sikereket értem el, ment a szekerem. A legendás Radó Vilmos szerződtetett. A fizetésem rögtön felemelte, kaptam színészlakást is, hét főszerepet játszottam, például a Péntek Réziben vagy a Csárdáskirálynőben vagy egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk, Kertész Imre négy személyes zenés vígjátékában. Egy év után mégis visszatértem.  Akkor már Sarlós  Gábor volt itt az igazgató, elküldte értem Orosz György főrendezőt és mindent megkaptam itt is, színészlakást, fizetésemelést, játszhattam A bolond lányban, ami életem egyik nagy sikere volt, Szakonyi Adáshibájában Zsámbéki Gábor rendezésében… A hívás jókor érkezett, mert Kecskeméten közben beleszerettem egy nős kollégámba, aki több darabban partnerem volt. Egy év után azonban utánam jött Miskolcra…

                                

Néhány szóra térjünk vissza a filmezéshez, hiszen az sem maradt folytatás nélkül…

   A Sánta Ferenc regényéből készült Húsz órát Fábry Zoltán rendezte, ott Páger Antal titkárnője voltam. Keleti Márton Esős vasárnapjában a brácsás lány… azután ott volt az Illatos út a semmibe, a Nápolyt látni és…, a Göröngyös úton, A vőlegény nyolckor érkezik és még több film.

És a televízió is már korán felfedezte.

         
   Kende Márta rendezte 1960-ban az Egy csirkefogó ügyében című tévéjátékot. Azt még egyvégtében vették föl 4-5 kamerával, köztük egy dollyval - le-föl emelkedő, süllyedő kamerával -, hosszú rúdon benyúló mikrofonokkal. Ott ismertem meg első férjem, Velenczei Istvánt, de rajta kívül játszott benne Ungváry László, Ladányi Ferenc Szakácsi Sándor, Berek Kati. Követték más tévéjátékok is. Legutóbb pedig a 2007-es Az időkirály birodalma című Duna Tv – filmben játszottam.

Miskolcon a Színházon kívül van egy másik intézmény, amellyel szintén összefonódik a neve.

   Igen, de az is a hivatásomhoz kapcsolódik. Alapító tagja vagyok a Színháztörténeti- és Színészmúzeumnak, amely az ország egyetlen ilyen vidéki intézménye. Nem én találtam ki, hanem Gyarmati Ferenc kollégám, aki elment a Gobbi Hilda alapította budapesti Bajor Gizi Színészmúzeumba és azt kérdezte, miért vannak a vidéki színészek elhanyagolva. Maga köré gyűjtött pár embert, pályáztunk, munkával, anyagiakkal, tagsági díjjal is támogattuk, gyűjtöttünk anyagot és sikerült létrehozni. Sokat dolgoztunk érte. Ma is élő a kapcsolat, vezettem itt például tárlatot a Múzeumok éjszakáján, vagy szívesen meséltem emlékeimről, pályámról az Emlékpróba című beszélgetés sorozat vendégeként.
  Én a Bajor Gizi Színészmúzeumban vehettem át 2008-ban a minisztertől az Aase-díjat.

A Miskolci Nemzeti Színház megbecsült, szeretett, nyugdíjas művésze.

  Amikor nyugdíjba küldtek, nagyon megsértődtem, de mindjárt megnyugodtam, mert azonnal felajánlottak szerződést és azóta sem pihentem. Ebben az évadban kicsit fogok, mert csak egy szerepet játszom, de ez legalább különleges előadás és különleges feladat lesz. Marius von Mayenburg - egy berlini társulat dramaturgja rendezője – „hidegvígjátéka”. Címe: A hideg gyermek. Sok igaz gondolat van benne, nagyon pikáns, 18 éven felülieknek szól - és én 14 éves kislányt játszom benne. Rendkívül szürrealista, de egyben realista is a darab, remélem, hogy sikerülni fog.
   A fiam, Hernádi Csaba szintén színész. A Nemzeti Színiakadémián végzett. Játszott a Katona József Színházban, Csehov Ivanovjában, Ascher Tamás rendezésében, a Szkéné Színház Öldöklő angyal című Bunuel darabjában és ugyanott Dosztojevszkij Ördögökjében, Pintér Béla és Társulata A sehova kapuja című produkciójában, a 2005-ös Filmszemle fődíjas filmjében, a Fekete kefében. Most Kaliforniában él a családjával, ahol a Berkeley egyetemre járt. Ott nyitott egy galériát is, legfrissebb kiállításuk tíz amerikai képzőművész alkotásainak segítségével a szőlőtermelésnek, a tokaji bornak állít emléket.
   Ötven éve, 1962-től vagyok a pályán. Némethi Lajos Bennfentes című verséből való ez, elnézést kérek, ha esetleg nem pontosan idézem: „Ismertem mindenkit / és mindenki engem; / minden nagy színművész / ma már saját szentem. /Kimondani bizony, / soha nem is mertem: / talán csak Déryné / volt, kit – nem ismertem.” (*) Bár igazából őt is, hiszen játszottam olyan darabokban, amelyek a végül Miskolcon letelepedett Déryné életéről szóltak. Az egyiket Csorba Piroska költőnő írta. Elmondtam neki, hogy a darabjára készülve minden nap elmentem Déryné háza előtt és lélekben abban a miliőben éltem. Egyébként is jellemző rám, hogy ha játszom, akkor arra az időre igyekszem, amennyire csak lehet minden mást kikapcsolni, egész nap azzal élni, hogy este a lehető legjobbat nyújthassam a közönségnek. Nagyon jólesett, amikor 2010-ben Déryné-díjjal ismert el a város. Kosztolányi Dezső írta Mostan színes tintákról álmodom című versében: „Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. Kiszínezném vele az életem.” A színészet  egy szép színes pálya, színes figurák, jellemek, előadások. Olyan óriási erőket mozgat meg belül, olyan mélyre áshatok magamban, olyan érdekes dolgok kerülhetnek elő, melyekről sosem hittem volna, hogy bennem vannak. Ugyanakkor nagyon nagy az alkotás gyönyörűsége. Valamit létrehozni szinte a semmiből – hozzá idomulni vagy magamra húzni – ezen vitatkozni szoktak…
   A színész olyan ember, akiben megmarad a gyermeki játéköröm idősebb korára is. A Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja vagyok és még rengeteg energiát érzek magamban. Remélem, hogy nem hagyják csak úgy elillanni ezt az energiát. Éltet, örömmel tölt el, hogy játszhatom, dolgozhatok. Mozgósít, ébren tart, fiatalít, meghosszabbítja az életem

* A versrészlet meg is hallgatható a művésznő előadásában: 
 

Hozzászólás:

Nagyon kedvelem a Művésznőt is,sok jó szerepben láttam régebben,amikor még Egerben játszott. Sok sikert! Gratulálok a jubileumához! Szécsi Anna

* A beszélgetést átvette a szinhaz.hu, az eszakhirnok.com, a noifriss.hu, az oldal.info és az epoc.hu is.