Fotó: mnsz-blog

Messziről kerültél Miskolcra, szegedi származású vagy.

Nem zenész család a mienk, de a négy testvér mindegyike tanult zongorázni. Én felvételiztem is a konzervatóriumba, s azt elvégezve, nem zongora szakkal mentem tovább, hanem zenetudományi szakra, Pestre. Akkor még élt Kroó György (* zenekritikus és zenetörténész) ő vett fel, 18 évesen. Ez nem sűrűn fordul elő, a zenetudományi szakot általában másoddiplomásként, karmesterek, egyházzenészek vagy már diplomás hegedűsök szokták felvenni. Engem érdekelt a zenetörténet is, elvégeztem. De évet és szakdolgozatot is halasztottam, megszűnt az iskolalátogatás jogviszonyom. Akkor volt utoljára kötelező katonaság. Behívtak, de mondták, hogy kérvényezhetek polgári szolgálatos lehetőséget. Az akkor még egyáltalán nem operaénekes Rácz Rita, az öcsém baráti társaságához tartozott, ő mondta, hogy Oberfrank Péter, a szegedi színház zeneigazgatója korrepetitort keres. Belenőttem a színházba azáltal, hogy a katonaság miatt ott kellett elkezdeni dolgozni. Tehát még csak azt se mondanám, hogy én gyerekkoromban megőrültem volna a színházért vagy a vokális zenéért. Ha hallgattam is klasszikus zenét, inkább instrumentálist. 2001. augusztus 4-én kerültem oda. Nem volt különösebb vizsgáztatás, akkor ment ott Szokolay Sándor operája, a Vérnász, lehúzták a vasfüggönyt, kitolták a Yamaha zongorát, beültették egymás mellé a dupla szereposztást és Péter elkezdett vezényelni. Úgy negyvenkét oldalig bírtam követni azt a hatszázhúsz oldalas zongorakivonatot. Érdekességként jegyzem itt meg a nálunk az elmúlt évadban bemutatott Mozart opera, a Figaro házassága kapcsán, hogy nagyon megörültünk egymásnak Vadász Dániellel, aki a Co-Opera igazgatója (* a miskolci Figaro a Co-Opera és az MNSZ közös produkciója volt). Abban az évben, amikor én katonaként felvételiztem, őt vették még fel Szegedre, tenoristának. Aztán abbahagyta az éneklést. A premier alkalmából összefutottunk. A szegedi színházban azután, hogy ezt a Vérnász dolgot nem sikerült rögtön megugrani, az első darab, amit kellett csinálni – német karmesterrel, holland rendezővel, lent az árokban és akkor én még nem tudtam, mennyire nem mindegy, hogy az ember látja a színpadot, vagy nem – Richard Strauss: Ariadne auf Naxos (Ariadné Naxoszban) című operája volt. Na most, az sem egy kezdő korrepetitori feladat, de én nem tudtam, hogy ez most egy túl nehéz dolog, csak próbáltam megfelelni. Tehát nem végeztem korrepetitor szakot, hanem szép lassan az élet tanított meg rá. Gábor Géza, Vajda Júlia, akik Szegeden voltak, velük dolgoztam sokat. És ahogy teltek az évek, ott volt az Armel Opera Fesztivál, ott is dolgoztam, 2008-tól a Szabadtéri Játékokon is, ahol abban az időben Kesselyák Gergely volt a művészeti vezető. Miskolcra végül úgy kerültem, hogy 2012-ben Cser Ádám lett itt a zeneigazgató (*ennek történetét lásd a vele készült beszélgetésben, !). Ő is szegedi, sőt, mi ugyanabba az óvodába, majd általános iskolába jártunk. 2013-ban volt műsoron Verdi Nabucco című operája. Ádám kérésére eljöttem vendég korrepetitornak, eredetileg csak erre az egy produkcióra. De már azon a tavaszon csináltam Huszka operettjét, a Lili bárónőt is és szép lassan egyre több miskolci munkám volt, míg egyszer egymás után jött kettő, a Rigoletto (Verdi) és a Titkos házasság (Cimarosa). Több mint két hónapra kellett volna elkérnem magam Szegedről. Nem akartak elengedni, fölmondtam. Egy darabig még szabadúszó voltam, majd tag lettem.

Visszatérve még Szegedhez, ott megkaptad a Vaszy Viktor-díjat. Ezt egykori zeneigazgatója, karmester emlékére alapította a színház, a zenés tagozatnál nyújtott kiváló művészi teljesítmények elismerésére. Odaítélése a tagozat művészeinek titkos szavazásával történik.

Pont abban az évben, valahogy elfogytak mellőlem a korrepetitorok a színházban, mindenki vagy elment a konziba tanítani, vagy ott korrepetitor állást vállalni. Egyedül voltam és már nem csak az operát meg az operettet kellett vinni végig, egész évben, hanem mindent, zenés darabot, musicalt. Gyakorlatilag mindenki velem találkozott minden produkcióban.

Miben más operaénekesekkel dolgozni, mint színészekkel?

Az operaénekessel lehet számítani arra, hogy végzett iskolát (adott esetben akár szereptudással jön). Ha azt mondom, hogy kétvonalas d-ről induljon már, ne e-ről, akkor ő azt tudni fogja, mert tanulta. Egy színésztől ez nem elvárható, neki nem ez a szakképesítése. Úgyhogy egészen más fogásokat kell alkalmazni. Ők sokkal inkább tanulnak fül után. Sokkal jobban tudja az ember a ritmikai elvárásokat számonkérni, ha helyzethez köti, ha beszélgetünk arról, hogy ő éppen ott a szerepen belül mit csinál. Például megbeszéljük, hogy most volt egy végszavad a másik szereplőtől, amitől te nagyon dühös lettél, nem? De! És akkor meg van oldva. Látszólag úgy tűnhet, hogy nehezebb velük dolgozni amiatt, hogy zenei diploma nincs a kezükben, de sokszor pont ezért könnyebb és színházszerűbb, mert mindent az adott előadáshoz, a szerep formálásához, építéséhez kötnek. Sokkal inkább érzik, hogy a szerep igazságát kell megvalósítani. Nyilván tisztelet a számos kivételnek, de egy operaénekessel előfordulhat, hogy beleszeret a hangjába, és nem feltétlenül annak akar megfelelni, hogy mi az igazsága annak az áriának, amiben ő ott meg kell nyilvánuljon.
   Igazából most már operaénekessel ritkábban dolgozom, mert míg Szegeden két-három operát csináltam egy évadban, itt általában egyet. A vendégként érkező operaénekesek pedig azok, akikkel az elmúlt 20 év alatt sokat dolgoztunk Ádámmal, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Miskolcon az Operafesztiválon, amíg volt.

A korrepetitornak kicsit pszichológusnak is kell lenni?

Talán az a legnehezebb, hogy ami ténylegesen történik, tehát, hogy az ember kottát olvas és zongorázik, betanít egy szerepet, az még csak nem is a munka 50 százaléka, hanem az alap. Én egy próbán nézem a karmestert, nézem a rendezőt, hogy mit akar, az összes szereplőt és azért a kottát is. És közben sokszor van az, hogy valakin látom, most három darabban van benne és még ide is jönni kell – akkor meg kell tudni azt is beszélni. És ha látod valakin, hogy nem igazán jön meg az önbizalma, akkor tényleg elkél egy kis pszichológusi ráhatás, hogy figyelj, eddig megvagyunk, ez teljesen jó, még van három hét… mindenkivel mindig a nyugalmat kell képviselni. Vagy ha olyan dolgot csinálunk, amit még soha. Mondjuk például, amikor Gáspár Tiborral és Szegedi Dezsővel csináltuk a Zorba, a görög musical változatát. Az mind a kettőjüknek egy akkora címszerep volt, mint énekes, hogy folyamatosan nyugtatni kell olyankor az embereket… Ők foglalkozzanak a színészi feladattal, ezt meg majd én megoldom. Nem lesz semmi gond.

Te vagy a biztos pont.

Az a legnagyobb különbség, mondjuk egy zeneiskolai munkához képest – ezt mindig el szoktam mondani azoknak, akik tanítanak és abszolút igazuk van, el lehet fáradni abban –, hogy a növendék elvégez 2-3 darabot fél év alatt, adnak rá egy jegyet. Megdicsérik vagy elmondják, hogy mi a hiányosság. Csak itt jön többszáz ember és meg fogja nézni élesben, itt már nem arról van szó, hogy na jó, hát majd legközelebb. Ha én – aki nem viszi közvetlenül a bőrét a vásárra –, elkezdek idegeskedni vagy nyugtalankodni, hogyan várjam el tőle, hogy ő nyugodtan építse föl a szerepének még azt a részét is, amiről nekem egyébként van most már valamennyi tapasztalatom (hogy milyen dolog színésznek lenni), de egyébként nem az én asztalom. Az a minimum, hogy megpróbálom megnyugtatni a dolog zenei részéről, és hát ennek ellenére elvárni a teljesítést.

Az említett Figaro házasságában a színház Énekkarából sokan szóló szerepet kaptak.

Ott is ugyanaz a legnagyobb nehézség, mint a színészeknél, hogy nagyon más dolog zenekarral énekelni vagy zongorával. A zongora minden leütött hanggal, azzal, hogy a kalapács megüti, ad egy ritmikai biztonságot. Ha egy vonóskar szépen ráteszi a vonót és megszólal, a színpadon azt sem tudja, honnan jön a hang. Ezt meg kell beszélni! Nem fogsz semmit se hallani az egészből, be leszel mikroportozva, csak a saját hangodat! Igyekszünk, hogy a monitoron jó legyen (Zenés produkciók szereplőit segítik a monitorok, ezek közül kettő a nézőtéren is látható, a két proscenium páholyban, de van még több mindkét oldalon a takarásban is, ezeken láthatják a szereplők a zenekari árokban vezénylő karmestert, hiszen a zene tempójához éneklésükkel alkalmazkodni kell.), meg a hangosítókkal kell nagyon jóba lenni, de az elsődleges az, hogy meg kell tanítani őket, hogy nem elég hallani, nézni kell a karmestert. Karmesterrel játszani, az eleve, egy zenésznek is idő, mire megszokja. Hogy a kottán kívül arra is figyelni kell, hogy együtt legyen. Nagyon univerzálissá nevelődött ki itt Miskolcon a csapat, mert tényleg egészen komoly feladatokat oldanak meg. A Producerek például nagyon húzós zenei anyag volt, de a Jézus Krisztus Szupersztár is, A Mester és Margarita is, aminek a zeneigazgatónk, Cser Ádám írta a zenéjét.  Ő egy kortárs zeneszerző, nem fog egyszerűeket írni...

Az egyik előadást a takarásból néztem és figyeltem az énekkart, látszott, mennyire tudatában vannak feladatuk fontosságának.

Szőcs Artur rendező mondta, hogy a kórust mindenképp szeretné alkalmazni. Mire Ádám azzal válaszolt, hogy de akkor ne csak kórus legyen, hanem kérjük meg Fogarasi Tamást is, aki játszik szaxofonon, klarinéton és akkor azzal egy jó kontrasztot lehet csinálni, van egy kis instrumentális zene is, de nincs teljes zenekar, tehát nem lesz ütközés a színház műsorrendjében.
   Rengeteg dolgot kell figyelembe venni. Majdnem mindig maximumon működünk, függetlenül attól, hogy milyenek az egyes produkciók követelményei, ha nagyon nehezek, akkor is. Miskolcon mind a zenészek, mind a kórustagok, ha bármi olyan feladat van, ami nem a szokványos operett-musical-opera háromszög, állnak elébe, a saját ügyüknek tekintik és odateszik magukat, de rengeteg egyeztetést igényel, ki ér rá, ki nem.
   Én például ültem volna be a Gyévuska próbáira, hogy segítsek Nándinak (* Nagy Nándor korrepetitor), mert ott is nyolcemberes zenekar van, tehát a zenekari próbákat el kellett kezdeni. De közben kiderült, hogy benne vagyok a Tatárok cigány zenekarában is (mert tatárok, cigányok meg magyarok lesznek). Akkor ott volt egy órás próbám, de este recitativozni kellett a Figaro előadáson, másnap ugyanez volt, este ott kelett lennem, de azért, ha ráérek, nézzek be a Gyévuska próbájára is.
   Csináltunk nagyon sok opera beavató előadást, a kórus tagjaival. A Figaro kapcsán az volt bennünk, szerintem Ádámban is, hogy nagyon szívesen megcsináljuk velük, de ez felnőtt, nagyszínpadi produkció, nem lehet olyan, mintha egy beavató előadáson lennék. Biztosan állíthatom, hogy az aggodalmunk eltűnt. Az nagyon nagy szerencse, hogy Herczenik Anna és Cseh Antal (Susanne és Figaro) ismerték őket, hiszen nem először vendégszerepeltek itt és sokat segítettek nekik. Kendi Lajos (a gróf) volt még a vendég, s azon kívül Rost Andrea kurzusának növendékei voltak és tőlünk Eperjesi Erika (Marcellina), aki hibátlan volt az első perctől kezdve és a kórus tagjai. Remek volt Zamatócky Florianna (Cherubino), Valentina Puscas (Rosina), Kacsenyák Gábor elképesztően jó Basilio, Tisza Lajos nagyon jó Don Curzio volt, Kolozsi Balázs csak annyiban más kategória, hogy ő elég sokszor énekelt már kisebb szerepeket… Azt kell mondanom, hogy ez a gárda közel állt ahhoz, amit Szabó Máté, a rendező elképzelt és amitől ez vígjáték. Kórustagjainknak ugyan képviselniük kell a klasszikus zenei magas minőséget, de évek óta nem abban a minőségben használjuk őket, nem azt gyakorolják. Így aztán az volt a kérdés, mikor jönnek rá, hogy na most viszont lehet. Akkor most megmutatom, hogy én ki vagyok. Rájöttek!

Te alapvetően billentyűsökön játszol. De a Tatárokban harmonikázol és erre már korábbi példa is volt.

A Kaukázusi krétakörben Szőcs Artur azt álmodta meg, az lenne a legegyszerűbb, ha egyetlen zenész lenne.  Én harmonikáztam régen, még a kilencvenes években, de hát igazából csak a dallamot játszottam, tehát azért basszus gombokkal nem vagyok akkora császár, csak kellett valaki egy zenekarba, ahol ír népzenét játszottak. Akkor még ez nem volt annyira trendi, mi kezdtük el még Szegeden, meg a balkáni, bolgár, román népzenét. Ennyire tudok harmonikázni, de megoldottam.
   Volt olyan is, hogy a Pillangókisasszonyban nekem kellett megütni az óriás gongot a takarásban, mert nem volt rá ember. Az, hogy úgy szólaljon meg kint, hogy az egy ilyen velőtrázó dolog legyen, az fizikálisan kemény volt.

Tehát láthatott már a közönség a színpadon, zenészként, de nem csak úgy…



Fotó: Gálos Mihály Samu

Az első színpadi jelenlétem Feydeau: A hülyéje című bohózatában volt. Artur szerette volna, ha benne lennék. Mondtam, hogy bármit lehet, csak a zongorát nagyon ne hagyjam el. Ki lett tehát találva, hogy én egy zongorahangoló leszek. A főpróbahét keddjén tudatta velem, hogy akkor úgy kezdődne az előadás, hogy „fogod magad, kilépsz a nézők elé, kapsz egy fejgépet (* csak az adott szereplőt megvilágító kör alakú fényt) és elkezdesz nevetgélni, egészen addig, amíg a közönség nem viszonozza. Azután szétmegy a függöny, tánclépésekkel behátrálsz, közben forog a forgószínpad mögötted, tehát háttal rálépsz, van az a hét darab ajtó a színen, azokat becsukod és aztán odamehetsz a zongorához.” De ennél egyébként nehezebb volt a Kaukázusi krétakörben, csak ott állandóan velem volt a harmonika, amibe lehetett „kapaszkodni”. Föl kellett menni egy nagyon pici emelvényre, nyakamban kötéllel, nyilván nem lógtam rajta, de úgy kellett csinálni, vaksötétben ott állni negyedórát, míg beült a közönség. Kérdeztem Arturt:
– Beszéltük, hogy majd megmondod, mikor hol legyek. (Mert végig bent voltam a színen, három és fél órán át.)
–  Mindig a legjobb helyen vagy. Hogy csinálod?
– Megmondom neked őszintén, igazából csak menekülök a gumik elől (gumiabroncsokból állt össze a díszlet, amelyek leomlottak, szétgurultak), ahol tudom, hogy nem szokott jönni, oda állok.
   A Mester és Margaritában három szerepem is volt. A koldus, aki ellopja Hontalan ruháit, az 1. rendőr és Latunszkij, a kritikus, akivel sikerült egy szintet átlépni, mert volt a Feydeau bohózatban is egy-két szavam, de hogy azért most egy rendes világirodalmi remekműben, én, a zongorista mondjak mondatokat, mint aki színész… De majd szól a rendező, ha valami nem tetszik neki - gondoltam, végül is az ő ötlete, sohasem én könyörögtem azért, hogy színpadon legyek.

Zeneszerzéssel is foglalkozol.

Alapvetően zongoradarabokat szoktam írni, saját magam kedvére, közzétételi szándék nélkül, de volt például egy „Másikember” című előadás (Vinnai András műve) Szegeden, amit Barnák László rendezett, aki akkor még nem volt direktor, az volt az első alkalom, hogy végigkomponáltam egy egész darabot, csellóval, zongorával csináltam meg.
 
És Miskolcon?

A táncosokkal beszéltem már többször róla, ha lesz erre egyszer mód, készíthetnének koreográfiát a saját zongoradarabjaimra. Azok nem annyira kortárs „elvakult” jellegű dolgok, hogy ne lenne meg bennük az az alapvető érzékenység, ami esetleg inspirálóan hathatna rájuk. Csak hát ahhoz kell, hogy legyen idő meg helyszín, de legalább egy játékszínes produkciót biztosan ki lehetne találni.

Kíváncsian vártam a színház bicentenáriumának tiszteletére bemutatandó előadást, Kisfaludy Károly: A tatárok Magyarországban.

Nagyon izgalmas. Az eredeti darab sokkal szerényebb, annak a történetét megtartva, elég nagyszabású lett, „intergalaktikus” méretű. Legalább két dolga van benne mindenkinek, minden zenekari és kórustagnak és a szereplőgárda is egy-két kivétellel gyakorlatilag mindenkit felölel.

Illik is, hogy egy ilyen jeles évforduló ünneplése méltó legyen.

Artur igazából azt szerette volna, ha mindenki, aki csak van, benne lehetne, mert a 200. évad ünnepe a mi magunk ünneplése is. Az a két-három ember, aki mégsincs, akadályoztatásuk miatt, saját kérésükre történt.

Mivel tudsz kikapcsolódni, amikor nem dolgozol? Megismerve nem lepne meg, ha erre a kérdésre válaszolva is a zene kerülne szóba.

Igazából olyankor szoktam komponálni és kikapcsolni a feszültséget, ami azért jelen van. Ha régen látott ismerőssel találkozol, megkérdezi, mivel foglalkozol, a válaszra jön a reakció: Jaj, de jó neked, akkor te azt csinálsz, amit szeretsz. Ilyenkor szoktam mondani, hogy igen, csak nem azt a darabot játszom, ami éppen eszembe jut és nem akkor, amikor eszembe jut. Kell azért a munkámhoz egy óriási kitartás és tisztában kell lenni azzal, hogy ez nem egy exhibicionista szakma. Te azért dolgozol a hangszereddel a színházban, hogy a színész, a táncos meg tudja csinálni a dolgát, hogy a rendező meg tudja rendezni a darabot, hogy a karmester át tudja gondolni, mit fog kérni a zenekartól és a kórus mit, mihez képest tud gyakorolni. Sohasem rólad van szó. Ezért nem szokott működni, ha valaki nagyon jó zongorista, de nem érti, a színházban az, hogy borzalmasan tehetséges, pont nem fog érdekelni senkit, mert itt másra van szükség.
   Komponálni szoktam tehát vagy zongorázom, csak úgy. Vagy a feleségemmel kijárunk Varbóra, a tóhoz, a természetbe. De igazából gondolkodnom kell, vajon mit csinálok akkor, ha nem dolgozom, mert nem tudom, mikor volt olyan utoljára.