Fotó: mnsz-blog

Színpadi pályafutásának baleset vetett véget. Akik látták táncolni, azt tartották (nem tőle hallottam, ő annál szerényebb), ragyogott a színpadon. Tizenhét évesen került a színház tánckarába.

Harmadikos középiskolás voltam, amikor valaki szólt édesanyámnak, hogy üresedés van, mert tudták, hogy én már tíz évet baletteztem. Eljöttem, megnézett Somos Zsuzsa néni – ő volt akkor a balettmester – és felvettek. Abban az időben az nagyon nagy szó volt, hogy egy nőnek nyolcórás állandó munkája legyen. Érettségi természetesen kellett, a negyedik évfolyamot már a dolgozók gimnáziumában végeztem.
  A Dubarry című operett volt az első darabom. De én nem a színpad miatt jöttem ide, a tánc szeretete, a mozgás szeretete volt a legfontosabb. Nem karriert építettem, csak boldogan táncoltam. Őszinte ember vagyok nem tudok mást mondani, mint amit érzek, én tényleg nem értem, „csak” érzem a művészetet.

Otthon mit szóltak?

Mindenben támogattak egész életemben, kiskoromtól kezdve. Hagytak és segítettek. Előadásokban ritkán tudtak  megnézni, sok dolguk volt, pedig édesapám, aki a Vasgyárban dolgozott, maga is amatőr színész volt, édesanyám pedig szeretett volna színésznő lenni. Tehát valami affinitás biztos volt bennem is, de ők soha nem akartak rábeszélni sem, lebeszélni sem semmiről. Támogattak. Később is, amikor két fiút szültem, abban, hogy tudjak továbbra is a színpadon maradni. Nagyon korán megszültem a nagy fiamat, előadások után talpig sminkben rohantam az utolsó buszhoz vagy gyalog haza, még az is megesett, hogy megpróbáltak az utcán leszólítgatni. Reggel pedig bölcsőde, óvoda, azután próba, esténként előadás…



Lili bárónő - jobbról a második (a kép bal szélén Csonka Zsuzsa, jobb szélén Leblanc Győző)



Vadnők - balról az első.

Egy évig párhuzamosan a Tokaj varietében is dolgozott.

Nyilván a pénzért vállaltam, de nagyon intelligens hely volt. A vacsora után, éjfélkor kezdődött a műsor. Molnár Anna gyönyörűen énekelt, ő volt ott a primadonna, volt tánckar és mindenféle „civil” foglalkozású, világosító, hangosító, ők néha, ha úgy adódott, hazavittek, ha nem, akkor gyalogoltam hazáig éjjel kettőkor. Az húzós volt.

Ennek a ruhának külön története van.

Tehát színpadra kerülni igazából soha nem is akart. De azért, amikor mégis ott volt, akkor csak megfogta a színpad varázsa?

Imádtam táncolni és becsülettel akartam letudni. És hát természetesen,a színházat meg a kollégákat imádtam. Az összes operettben benne voltunk, a Csiszár darabokban (*Csiszár Imre rendező) mi voltunk a tömeg. Nekem mindegy volt, hogy a hátsó sorban vagy szólót táncoltam, mindennek örültem. Hálás vagyok a sorsnak, mert rengeteg nagyszerű emberrel és tehetséggel dolgozhattam együtt. A legrosszabb, hogy már olyan sokan nem élnek, szerencsére most is rengeteg tehetséges ember van a színházunkban.
 A képen látható virágruhának az a története, hogy csak a fejdísz elkészítését vállalta a varroda. Azt mondták, nem lennének készen a ruhák díszítésével a premierig. (Csupán kettő ilyen készült.) Akkor én elkértem a színháztól a Cseresznyéskert előadásából megmaradt művirág fát és hazavittem. A családom egész nap vagdosta le a virágfejeket fogóval, drótvágóval. A saját ruhámra 7 órán keresztül varrtam fel egyenként, varrógéppel. (Pár varrógép tű beletört, nem drótszálak varrására lettek kitalálva.) A másik jelmezre pedig 5 kolléganőm kézzel varrta fel a virágokat, de készen lettünk a bemutatóra. Ez lett a legkedvesebb ruhám a színpadi éveim alatt. Ha jól emlékszem, Brecht: Galilei élete című darabjában viseltük, 1987-ben, Csiszár Imre rendezésében.  
   Egyébként a kedvenc darabom a Csárdáskirálynő volt és nagyon örülök, hogy a következő évadban is bemutatjuk. A legkedvesebb szerepem pedig, a Diótörőben, amit Majoros István rendezett és koreografált, én voltam az Egérkirálynő. István fantasztikus ember és művész volt. Mindenkinek képességeinek megfelelő koreográfiát talált ki, soha nem gúnyolt és bántott meg engem sem, ha nem tudtam valamit megcsinálni. 
  Legkedvesebb emlékeim között vannak azok az évek, amikor nyaranta a diósgyőri várban táncoltam. Főleg operetteket és vígjátékokat adtunk elő. Igaz, hogy sokszor fáztunk és kicsi, nyirkos öltözők, egyszerű körülmények voltak, de mindenért kárpótolt a naplemente és körben a hegyek látványa a színpadról.
   A legviccesebb emlékem pedig a Nagyszínház egyik előadásán volt, amiben egy élő kecske is szerepelt. Ha jól emlékszem, Kuna Karcsit lökdöste állandóan a nyílt színen, nem tudom, hogyan sikerült a szöveget végigmondania. Mi azt sem tudtuk, hogyan forduljunk el, annyira nevettünk körülötte.

Ámde mindez kényszerűen véget ért.

Volt egy balesetem, harminckét évvel ezelőtt a balett-teremben, aminek következtében lecsúszott a vesém. Megműtöttek, de a színpadi létezésnek vége lett. Örültem, hogy túléltem. Táncolni tíz évig még civilként sem tudtam fájdalmamban.

Így került a mostani helyére.

Harminckettedik éve vagyok ebben a pozícióban. Nem ajánlottak fel mást, s mivel volt két kiskorú gyermekem, akiket még fel kellett nevelnem, elfogadtam az állást. Pereskedni nem akartam, hiszen végül is a színház nem tehetett a balesetemről. Nekem addig fogalmam nem volt a vasajtó ezen oldaláról. Nem volt könnyű, mindent nekem kellett úgymond kitalálni, az egésznek a menetét. Senkit nem ismertem, egyetlen ruhatáros kolléganőt kivéve. És ott voltam 31 évesen, szemben 40 nyugdíjassal, a legidősebb néni 80 éves volt. Soha nem akartam főnök lenni, rájöttem, elég, ha vezető vagyok. Az előbbinek beosztottjai, a vezetőnek követői vannak. Mindig mondtam, csak akkor szólítsanak főnöknek, ha haragszanak rám.

De én úgy tudom, szeretik a kollégák.

Nem tudom, én szeretem őket. Ez a lényeg. És mindig azt mondom, csak azt adják át a nézőnek, amit tőlem kapnak. Szeretetet, tiszteletet. Ilyen hosszú idő alatt persze, azért előfordult, hogy valakitől meg kellett válni, ha például  észrevettem, hogy ő nem tiszteli, szereti a kollégáit, mert tudtam, nem fogja szeretni a nézőt sem. Mindig elmondom azoknak, akiket fölvesznek, hogy itt nem a színházat kell kedvelni elsősorban, hanem az embereket. Az egy másik dolog, hogy imádjuk a színházat, az előadásokat.

Magyarországon általában idősebb hölgyek a nézőtéri dolgozók. Londonban azt láttam, hogy fiatal férfiak. Az utóbbi időben az MNSZ-ben is megjelentek férfi nézőtéri munkatársak.

Féltem az elején, nem nagyon mertem, lehet, hogy lett volna jelentkező, de nem is hirdettük meg. Most van két fiatalember, Bernáth Levente és Takács Zsolt, ők az idén érettségizők. De vannak lányok is. Örülök a fiataloknak, mert annyira jól együtt tudunk működni, tényleg! Mi megfiatalodunk, ők meg talán tanulnak tőlük. Becsülöm őket, mert sokszor holt fáradtak, nappal iskola, vizsgák, munka, este pedig későn fekszenek. Tényleg le a kalappal!

Van egy idősebb úr is.

Tihanyi András. Ugyanúgy tisztelem az időseket, a nyugdíjasokat mert ledolgoztak egy életet és még képesek itt is szépen becsülettel, kedvesen helyt állni. Nagyon jó kis csapat a miénk!

Nyilvánvalóan sok részlete van a munkájának, amiről a színházlátogató nem tud, nem is kell tudnia. 

Én csinálom a munkatársaim beosztását. Ha valami fontos vagy új dolog van, akkor megbeszélést tartok. Amikor – jóval előadás előtt – bejövök, körbemegyek, ellenőrzöm, rendben van-e minden, felkapcsolom a villanyt. Ha bármi probléma van, ha hirtelen nevet kell cserélni az előcsarnokban kitett szereposztáson, megoldom. És még számtalan dolog van, ami egyenként talán apróság, de mind-mind hozzátartozik a normális működés biztosításához, a szóróanyagok kirakásától a „lepedő ügyekig” (*az előadás után a széksorokat, páholy székeket letakarják).
   Régen az egyik legnehezebb feladatom az volt, amikor kézzel kellett havonta több mint hétszáz levelet megcímezni a kolléganőmmel. Rendszeresen küldtünk plakátokat, de akkor még nem volt géppel megírt, öntapadós címlistánk. Egy másik alkalommal pedig kézzel kifestettem és átírtam 2000 nyomdahibás szövegrészt.
   A felügyelői munkakörömben a legemlékezetesebbek az Operafesztiválok voltak számomra. A 19 év alatt rengeteget áztunk-fáztunk vagy kánikulában dolgoztunk, különböző templomokban, rengeteg más helyszínen is. (Egyetem, Jégcsarnok, Avasi kilátó, Lovagi Tornák Tere, Zenepalota, a színház összes játszóhelye...) Nem volt könnyű dolgunk, de nagyon szép idők voltak. 

A megnevezésből – nézőtéri felügyelő – is világos, hogy kapcsolatban kell lennie a közönséggel.

Menet közben, amikor már jönnek a nézők, bármi probléma adódik, gyorsan kell dönteni és intézkedni, nincs időnk. Fél hétkor nyitjuk a színházat, félórával az előadás kezdése előtt, de az utolsó 10-15 percben jönnek a legtöbben. 
   Mindenben számíthatok a kollégáimra. A beengedőknek a jegyekkel van dolga, az ültetők segítenek a vendégeknek, a ruhatáros meg ott van elfoglalva, de nagyon rendesek, mert ha valahol kevesebben vannak, beteg valaki vagy nem tud jönni, rohannak, segítenek egymásnak. Tényleg remekül összedolgoznak. Tehát nincs is olyan, hogy külön, például csak ruhatáros leszel végig. Nem naponta „rángatom” őket természetesen, mert az sem mindegy, úgy tudnak csak gyorsan dolgozni, ha megszokják, de tényleg mindenkit próbálok betanítani, mindenre, és egymást is szokták tanítgatni, mert pillanatok alatt kell beugrani a másik helyett, bármi történik. Ezért kell mindenkinek ismerni minden fázist.
   Próbálok mindent türelemmel és ahol lehet, humorral kezelni. Sosem szabad ítélkeznünk, mert annyiféle élethelyzet van. Például, akik elkésnek szegények, nem tudják, hol lehet parkolni, esetleg a gyereket nem tudták hova tenni. Még haza kellett érni, átöltözni. Sokszor mondták már nekünk, hogy főleg Pesten nem engednek be elkésett nézőt a szünetig. A Csarnokba, a Játékszínbe itt sem lehet, mert ott bemenne a játéktérre. Na, de ha van megoldás? A Nagyszínházban az asszonyok tudják, mindig kérem, hogy ha van rá mód, ültessék le hátul, majd átül szünetben. Próbálom oldani a feszültségeket – amúgy is próbálom egész életemben –, arra kérem a munkatársaimat is, hogy nyugtassák meg az embereket.
   Van egy helyettesem, Tóthné Vera, aki általában a Kamarában szokott lenni, hacsak nem vagyok beteg, mert akkor ő jön ide, ott pedig megbíz valakit.
   Ha bármi gond van, megoldjuk közösen, ha pedig nincs segítségem, szinte bármit megcsinálok. Már megtanultam, sok minden helyzetben tudok reagálni, mert szinte minden megtörtént a több évtized alatt. Ahogy szoktam mondani, nagyon már nem tudnak meglepni sem a nézők, sem a helyzetek.
   Sajnos rosszullétek, balesetek is vannak. Előfordult, hogy gyermekelőadáson lett rosszul egy kisfiú, mint kiderült vakbélgyulladás volt, gyorsan hívtam taxit, bementem vele, a szülőket értesítettük, addigra már ők is odaértek és azonnal műtötték. Volt, hogy valaki legurult a lépcsőről. Elsősegélyt tudok nyújtani, azután amikor hazamegyek, akkor kezdek el remegni, akkor jön ki a stressz. Anyukám ápolónő volt, tehát nálam nem gond, ha segíteni kell, de lelkileg megvisel.

Ennyi idő múltán gondol a táncos múltra? Mit érez, amikor a tánckart – illetve most már a Miskolci Balett tagjait – látja a színpadon?

Egy táncos egész életében táncos marad. Ha valami baj van, megrázom magam, lábra állok és újrakezdem, tehát mindig előszedem magamból azt a régi energiát, ami még maradt. Szeretik egyébként, ha táncos marad itt (aki már kiöregedett vagy valami történt) most már más pozícióban, mert precízek, pontosak, értik a színházat. A ritmusérzék nemcsak a színpadhoz, az élethez is kell. Mivel egy táncosnak egyenesen kell tartania a gerincét, legtöbbjüknek a jelleme is azzá válik. Egyébként nagyon nehéz szakma, le a kalappal a mostaniak előtt is. Fantasztikusak. Azért ez fizikailag, lelkileg is nagyon kemény meló. Nem irigylem őket, de nagyon drukkolok nekik.
   Valamikor azt mondta nekem a Tokaj vezetője, hogy nem vagyok színpadra való. Nem a tánctudásomra, a lelkemre gondolt. És igaza volt, mert nekem mindig az anyaság volt a legfontosabb, ők voltak az elsők. De boldog vagyok, hogy itt vagyok. Hát hiszen nem bírtam volna negyvennégy évet, hogyha nem szeretném, de szerencsém, hogy nyitott vagyok sok mindenre és szeretem az embereket. Ez mindig átsegített mindenen. Van egy kedvenc fényképem, 60 évvel ezelőtt készült. Ugyanaz a vigyor, öröm és életszeretet van a szememben ma is, és ez így akkor megnyugtató, hogy mindegy, hány évtized telt el, ugyanaz a Rita maradtam. Akkor is szerettek és most is szeretet vesz körbe. Rengeteg nagyszerű ember volt az életemben itt is és a civil életben is.  
   Amikor kilenc évesen a Balettintézetbe jelentkeztem, felvettek volna, ezt meg is mondták. Csakhogy a három napos felvételi utolsó napján azt a feladatot kaptuk, hogy zongoraszóra csináljunk, amit akarunk. És én abban vagyok a jobb, a saját koreográfiában. De oldalra néztem, és azt láttam, hogy a többiek olyan szinten kezdték mórikálni magukat, hogy kimentem a teremből és azt mondtam szüleimnek, én ide nem akarok jönni. Így nem lettem balerina. De nem baj. Nem félek átlagember lenni, sőt ez sokkal kényelmesebb. Szégyenlős, gátlásos táncosnő voltam, bár imádtam!
   Azért vagyok jó helyen, mert gyerekkorom óta segítő, illetve közösségépítő vagyok. Egyébként a masszőr szakmámnak köszönhetően sokszor segítettem a kollégáknak, akár szereplőknek is, hogy végig tudják vinni az előadást. Volt, hogy a karmesternő úgy tudta csak befejezni a második felvonást, hogy szünetben megmasszíroztam. Nem sajnálom, hogy már nem vagyok a színpadon, így sokkal hasznosabb vagyok ebben a nagyszerű közösségben.

Ez a – egyetértek, nagyszerű – közösség most egészen különleges évforduló, a színház 200. születésnapjának megünneplésére készül. Ez nyilván a közösség minden tagjának büszkeség.

Én valahogy úgy vagyok büszke, hogy hát, én nagyon nem lehetek az, de örülök, hogy ők büszkék lehetnek, akik vitték ezt az egészet, meg akik tényleg ott vannak.

Ezzel vitatkozom. Hiszen a színház minden egyes dolgozója hozzájárul a maga helyén, a maga eszközeivel és lehetőségeivel a sikerhez.

Ez igaz. Imádok mindenkit, padlástól a pincéig, a takarítóktól kezdve az összes tár dolgozóit, mert én tudom, mit csinálnak. Tényleg talán én vagyok az, aki ennyire mindent bejár és ennyi felé megy kollégákhoz. Le a kalappal, olyan jó, mikor ez így együtt tud működni. És ugyanolyan boldog vagyok a premiereken, beállok és mosolygok, tapsolok én is a takarásban. Az MNSZ egy nagyszerű közösség, zárt közösség egyébként, de összetartó. Jó lenne az 50. itt töltött évemet is megélni!