Nagy sikerrel játsszák Miskolcon a Producerek című musicalt. Nem ő rendezte, nincs benne az előadásban, mégis hangsúlyosan jelen van. „A nagy Gabor Rusznyakszkij fedezett fel, a rendező isten” – mondja a főszereplő és nem ironikus szándékkal írták bele a darabba, egyértelműen a szeretet, tisztelet jele ez a kis tréfa.   

Fotó: mnsz-blog

Színészettel kezdtem az életemet én is, egy alapítványi iskolába jártam Békéscsabán, ahol Sík Ferenc (* Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar rendező, Érdemes- és Kiváló művész, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja) volt a kinevezett osztályfőnök. Havonta kétszer láttuk, de azért mondott meghatározó dolgokat. Ő mesélte mindig egy neves budapesti színésznőnkről, hogy tulajdonképpen közepes volt, de miután kapott egyre nagyobb szerepeket, az elsőben, másodikban még megbukott, de a harmadikban már egészen jó volt. Egyszerűen attól, hogy nagy feladatokat kezdett el cipelni, azok súlyától - nyilván a tehetség benne volt! - elkezdett egyszer csak kinyílni és elképesztően jóvá válni. Ez egy oda-visszacsatolás. Az embert érik sikerélmények, mint rendező, ez nyilván a színészre is hat. Ha sikeres produkcióban vesz részt, jobban megbízik abban az emberben, akivel a sikert átélte, mint egy kudarcos produkcióban, aminek rossz a próbafolyamata vagy a kritikai fogadtatása. Akkor elbizonytalanodik. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt Miskolcon, rögtön az első munka Háy János A Gézagyerek című darabja volt, amit én már csináltam, nagyjából kész volt a fejemben az egész. Abból már lett egy olyan előadás, amit szerettek a társulaton belül. Szerették a nézők is de a lényeges a társulat volt, mert akkor érkeztünk, voltak régi tagok, új tagok, nagy volt a feszültség. Mit is akarunk mi és hogyan? Érzékeny helyzet volt. És akkor nagyon hamar jött A tanítónő (Bródy Sándor), ami már kapott egy országos figyelmet is. Onnantól kezdve könnyebb volt az ember dolga. Bizalom kérdése, oda-vissza dolog, én is megbízom természetesen bennük. Próbálom úgy alakítani a próbafolyamatot, hogy érezzék, ez egy közös dolog, közös születés még akkor is, ha én írom, én teszem bele a javát. Érezzék, hogy igenis fontos részei ennek a dolognak és hogy én rájuk gondolok, bennük gondolkodom.

Beszélgetve művészekkel, főként két dolgot emeltek ki, amiért szeretnek veled dolgozni. Az egyik a gondolkodásmódod, a másik, valóban, amit említettél is, hogy érzik a közös alkotás örömét.

Mostanában már – bár pályám elején nem így terveztem – írom (vagy átírom) is a dolgokat és nyilván az, hogy milyen szituációba helyezi az ember a jelenetet, ad egy nagyon erős keretet a színésznek. Ha van elég játékintelligenciája, akkor már a mondatokból és abból, hogy én milyen helyzetet vázolok fel, érti, hogy nagyjából mi is az a dolog, amit neki meg kell töltenie tartalommal. Tényleg csak akkor szoktam szólni, ha nagyon más irányba indít el egy figurát vagy jelenetet, mint amit én gondolok. De van, hogy ők indítanak el engem, felveti az egyik színész, hogy szeretne kipróbálni valami mást, vagy mond, javasol valamit, amiről úgy érzi, izgalmasabb lenne. És akkor én ezt „megrágom” magamban, kipróbáljuk és sokszor van, hogy igenis tudok változtatni.
   Én rendszereket rakok össze, ez egy kicsit Kaposvárról ered, (* 2003-2009-ig a Csiky Gergely Színház rendezője, 2007-2009-ig vezető rendezője, 2004 és 2015 között a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karának egyetemi docense), kicsit a saját világom, kicsit a zene világa is benne van. Elindulnak motívumok, egy-egy szónak a motívuma vagy egy tárgynak a története. Például szavak, amelyek „végigfutnak” egy szereplőn, ő mindig ugyanazt a szót, ugyanazt a dolgot mondja, csak mindig változik a környezete. Mindez rendszert alkot a fejemben. Amikor még a pályám elején voltam, előszeretettel használtam a hangulat szót. Elolvasok egy darabot és lesz a fejemben egy hangulat, amit nehéz megfogalmazni, szavakká sűríteni. Nagyon-nagyon sok mindenből áll össze. De az ember pontosan érzi. Általában minden munkakezdetben látok egy ilyen hangulatot, ha mégsincs meg, bajban vagyok mert akkor csak keresgélek a sötétben. De általában megvan, amiről úgy gondolom, hogy el szeretném érni és akkor azt nagyon sok apró kis kövecskéből rakom össze.
 

Tudom, hogy szereted még menet közben is írni, formálni a szöveget.  

Pontosan azért, mert nagyon sok minden közben derül ki. Látom az elejét egy történetnek és nagyjából tudom, hogy hova szeretne az eljutni (van, hogy a vége közben alakul ki, de az ritka). Azt is látom, hogy a kiindulás merre felé tud elkalandozni Ez olyan, mint a zenélésben az improvizáció. Van egy alaptéma, amit játszanak a jazz zenészek és elkezd mindenki egy kicsit kalandozni. Ez történik tulajdonképpen a próbán is. És ezeket a folyamatokat - bármennyire erőlködnék is -, nem tudom egy asztalnál végigpörgetni.
   Az olvasópróba abból szokott állni, hogy elolvasom az eredeti darabot és elmondom, nagyjából mit képzelek, mit gondolok másként, milyen világa lesz. Tehát ezt a hangulatot próbálom leírni szavakkal, hogy mi az, amit keresek ebben az egészben és erre rácsatlakoznak a színészek és már el tudunk indulni és a próbák során kialakulnak helyzetek. Nekem is eszembe jut még egy dolog, még egy dolog, így rakodnak egymásra. Amikor az embert csinál egy megírt darabot (például a Tartuffe), van a darab, vannak különböző fordításai, különböző megoldásai, már rárakódott egy csomó minden és az ember akkor azt próbálja az ilyen klasszikus művek esetében, hogyan lehetne úgy megfogni, ahogyan még nem fogták meg. Mik azok a dolgok, amelyeken lehet úgy változtatni, hogy közben az alapműnek az értékei mégse sérüljenek. 

Azt mondtad korábban, hogy nagyon sok apró kis kövecskéből rakod össze az előadást. Ilyen kövecskék a különféle jelzések, utalások is. Ezek olyan nagy számban vannak jelen, annyiszor mondhatja magában a néző, hogy „ezt innen ismerem, az meg arra vonatkozik”, hogy mire végiggondolja, addigra már elhangozhattak újabbak. Tudja mindenki követni?
 

A nézőtér nagyon sokféle emberből áll össze. Van, akire ez hat, a másikra az, az ember abban bízik - én legalábbis ezt tanultam az egyetemen -, hogy egy színházi estének a történet része, ami minden emberre hatással van. Tehát egyszerűen, hogy mondjuk most „bejött ő, akit ő pedig nem szeret”. És van, akinek csak ennyi megy át. Emellett azonban minél több réteget tud felpakolni az ember, annál gazdagabb lesz a történet, Nem mindenkihez fog eljutni az összes réteg. Tényleg sok-sok utalás van, szándékosan. A körülöttünk lévő világ rengeteg információt tartalmaz, amelyeket képtelenek vagyunk megszűrni, azok is hatnak ránk, amelyeket ki akarunk zárni. Nem lehet kikerülni. Közben meg én már azt érzem, hogy ha sokkal ingerszegényebb dolgot tennénk a színpadra, akkor már hazudnánk. Lehet, hogy sok, nem tudom, de én azt szeretem, amikor azt mondják utána: Én ezt meg fogom nézni még egyszer, mert voltak benne dolgok, amiket nem értettem. Ekkor mondom azt, hogy akkor jót csináltam, mert elgondolkodtattam, kíváncsivá tettem valakit. Ennél csodálatosabb nincsen.

Tény, hogy én is szeretem azokat a pillanatokat, amikor egy már sokadszor látott előadáson fedezek fel valami „apróságot”, ami addig elkerülte a figyelmem.

Ezek a legszebb titkok, amelyeket senki nem vesz észre, csak a bennfentesek tudják, hogy van és egyszer csak valaki kiszúrja.

A már említett Tartuffe árnyjátékkal indul. Ez a megoldás más előadásban is fordult már elő.

Furcsa módon, miután az emberek beülnek a nézőtére, ha nem csinálok semmit, akkor is van egy pillanat amikor csend lesz. Ez volna az ideális pillanat, hogy elkezdjünk egy előadást, de ez általában nem jön így létre. Én szeretem átvezetni őket egy teljesen másik világba. Ne az legyen, amit otthon megszoktak, nézem a tévét és közben kommentálom! Hogyan lehet kizökkenteni az embereket és odavarázsolni egy olyan közeget, amiben ő is részese ennek az egésznek, azzal az emberrel, aki mellette ül.
   Abban a fehér függöny mögötti játékban elhangzik, hogy „Na, ezt is csináltuk már”. Azt akartam, hogy legyen egy „káosz” a színfalak mögötti elégedetlenség, kérdések, tulajdonképpen miért csinálunk olyan előadásokat, amelyekben trágárság van vagy olyat, amelyekben kifordítjuk az eredeti művet - mert hiszen a darabnak az alapkonfliktusa is az, hogy van valami értékekhez való ragaszkodás. Ezeket az értékeket, ha egy kicsit megpiszkálja az ember, felsejlik a hazugság. Nem maguk az értékek hazugok, hanem az emberek, akik hangoztatják ezeket. Az eredeti műnek is szándéka volt, hogy megmutassa a papság szentsége mögött álszentség is van. Molière azt vizsgálta, hogyan megyünk valakik után és hogyan tudnak átverni bennünket a hit-éhségünkre támaszkodva. A hit mögött sok esetben nincs valós érték – és itt most nem csak a vallásos hitre gondolok -, mögötte emberek vannak, azok pedig gyarlók és sokszor hazugok. Ez volt az alaptézis, úgy éreztem, hogy erről szól az egész darab. Úgyhogy ezt próbáltam kifordítani, mi van, hogyha Tartuffe egy szent, vagy maga az Antikrisztus, de mégiscsak van benne valami erő, még ha az pusztító is. S ezzel szemben mi van, ha a környezetében is mindenkiben van valamiféle álszentség. Mindenki mögött van ki nem mondott hazugság, ami lehet, hogy csak egy eltitkolt valami, tehát nem egy pusztító, romboló hazugság, csak, amit elrejt a világ elől. Próbáltam, mit lehet úgy hozzáadni, olyan szemszögből ránézni erre az egészre, hogy közben azért meglegyen a Tartuffe alaptörténete, hogy van egy ember, akit egy másik nagyon átver és erre rámegy egy család, de aztán jön a király és mindent rendbe tesz. Ezt az alaptörténetet hogyan lehet máshogy elmesélni?

A máshogy elmesélés meglepő megoldásokat hozott. Anélkül, hogy részleteznénk, hiszen mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen és nézze meg az előadást, megemlítek egyet. Tartuffe elénekli Koós János egyik slágerét, a Kislány a zongoránál címűt.

Először egy Komár László számot akartam, mert hogy Tartuffe „király” lesz, annak érzi magát, tehát úgy gondoltam, ott valami Elvis Presley dolog lesz, és egyszer csak szólt ez a szám és azt éreztem, ez a megfelelő. Majd kiderült, hogy a címszereplő Harsányi Attila mindig is szerette volna ezt a számot elénekelni s így a két „szándék” összetalálkozott. Olyan dal ez, amit mindenképpen nagyon szeretnek az emberek, önkéntelen azt indukálja bennük, hogy szeressék ezt az embert, akiről közben meg már látták, hogy egy hazug féreg, aki becsapott embereket, megerőszakolta a férj szeme láttára a feleségét, mindent elvett tőle - és mégis eljussunk oda, hogy „tapsolunk” neki, szeretjük! 

A jó színház provokál?

Igen.

Miskolcon ez gyakran megtörténik, szinte minden előadásban.

Ez egy kölcsönhatás eredménye. Ha minden nap az ember arcába van tolva, hogy én mit kell gondoljak vagy mit ne gondoljak, akkor ez a művészemberekben is okoz egy ilyen fajta - rossz szóval - primitívséget, hogy egyszerűen kell egy szelep, ahol ezek a dolgok kijönnek, ha már egyébként normális társadalmi vita nem zajlik vagy nem tud zajlani, hiszen minden kontroll alatt van tartva. A társadalom egy tagja vagyok, de nekem megvan az eszközöm azáltal, hogy művészeti alkotásokat hozok létre, hogy valamiféleképpen kibeszéljem ezeket a dolgokat magamból. Remélve, hogy az ember pró és kontra meg tud fogalmazni dolgokat. Minket általában kérdések mozgatnak és az érvek vagy az ellenérvek. Például a Móricz Zsigmond regényéből készült Kivilágos kivirradtig című előadásban, amelyet én pályám egyik legfontosabb állomásának tartok, az volt a lényeges, hogy ez az egész zsidókérdés kiben mit indukál, s minél többféle oldal megmutatkozzon. Tehát nem az a lényeg, hogy ezt vagy azt gondolja a néző, hanem hogy fogalmazódjon meg az is, ami pozitív, az is, ami esetleg negatív, minél több fajta dolog! Meg tudjon jelenni az igazságnak az az ezernyi arca, ami egyébként megvan. A tények makacs dolgok, azokkal nehéz vitatkozni, de az igazság az nagyon sokarcú vagy sokféle arcból összeálló valami. Ezt az egészséges polifóniát akarja redukálni bennünk az a fajta politikai diskurzus, amely jelenleg folyik ebben az országban, ahol a vélemény válik ténnyé, ahol a hatalom óriásplakátokon hirdeti és reklámozza magát.

Szóval provokál?
 
Igen. Jó lenne újra elindulni egy olyan irányba, ahol az alapértékekkel úgy tudunk foglalkozni, hogy abba nem szűrődik bele feltétlen a sok napi politikai dolog, amit borzasztóan nehéz kizárni. Ahogyan mondjuk Goethe írta a műveit, abban nem volt ilyen jellegű aktualitás. Viszont Shakespeare, Molière, Kleist igenis napi politikai dolgokat, társadalmi konfliktusokat szőttek a munkáikba. Ez a két fajta hozzáállás van, a művészember az érzékeny, társadalmi folyamatokra reagál... vagy nem. Vannak, akik azt mondják, hogy a színház létező (vagy nem létező) egyetemes értékeknek, a szépnek a közvetítője és megfogalmazása. Tud lenni ilyen is, nyilván. Nekem a színház kortárs művészet, reagál, és reflektál a társadalomban zajló folyamatokra vagy a társadalmat feszítő dolgokra.

A miskolci közösség láthatólag jól fogadja ezeket az előadásokat, akkor is, ha nyilván nem mindenki.

A színházunkat, sok előadásunkat elnézve, olyan ez, mint a „Hofizmus”. Hofiban is azt szerettük, hogy kimond olyan dolgokat, amiket esetleg nem tudunk, nem merünk úgy megfogalmazni a hétköznapjainkban, neki meg egyszerűen, frappánsan, akár néha görbe tükröt tartva mindig sikerült. Persze, nem mindenkinek tetszik minden, amit nálunk lát a színpadon. Beszélgetünk emberekkel és vannak, akik elmondják, ez már túl volt egy határon, aktuálpolitikai dolognak, nyílt beszólásnak gondolják. Amikor ilyen aktuálpolitikai dolog van, az ember tényleg elgondolkodik, hogy érdemes-e beletenni az előadásba. Mint régen volt - s ezért őrület ez az egész -, amikor az Illés együttes a sárga rózsáról énekelt, de mindenki tudta, hogy ez tulajdonképpen másról szól. Volt egy összekacsintás. A rendszer se volt annyira hülye, hogy ne tudja. Nem talált rajta fogást, de azért dühítette, próbálta gáncsolni. És most ugyanitt tartunk, hogy miközben próbáljuk hangoztatni, hogy a művészet, a gondolat szabad, a hatalom azt mondja, na, de erre én adom a pénzt. Ha ez egy államilag támogatott színház, akkor itt hogyan fogalmazódhatnak meg ilyen gondolatok. Miközben nem kéne, hogy találkozzon ez a két dolog, mert nem feltétlenül van összefüggés. De (mint minden) ez a diskurzus is jelenleg a politikai térbe van terelve és nagyon nehéz kiszakadni belőle. Szinte lehetetlen szakmai kérdést csinálni egy előadásból, azt mondani, hogy figyeljetek ide, az eredeti műben ez a szereplő ezt a mondatot mondja, ez a mondat… nem tudom, az akkori uralkodó unokahúgára célzott és mi azt kerestük, ennek a jelenkori lefordítása mi lehet. És ebben a közegben, a jelen konstellációban, ahogy mi Magyarországon ma vagyunk, ezt én így tudtam megfogalmazni.
   De nekem persze azt az embert is képviselnem kell a színpadon, (méghozzá hitelesen), aki azt gondolja, hogy ez a jelenlegi Magyarország az élhető világok legjobbika.
   A politikai tér egy dagonya. A szavaknak nincs valós értéke, így az értékeknek nincs valóságalapja, csak lózungok. Nincsenek szakmai igazságok nincsenek megalapozott igazságok, vélemény-igazságok vannak. Ha állítok valamit, onnantól kezdve az tényszerűségnek számít, hiszen én azt mondtam rá. Nagyon nehéz művészemberként nem úgy reagálni ezekre a dolgokra, hogy az ember is mond határozott igeneket, nemeket vagy odaszúr dolgokat, mert annyira dühítő, hogy nem azt a valóságot látjuk viszont a napi életben, amit a politikusaink nap mint nap „vetítenek” nekünk. Az én lelkiismeretem nyugodt, mert más, korábbi előadásaimba is beleszőttem az akkori politika torzulásait. Tény, nem volt ilyesfajta „polgárháborús” állapot s kevesebb politikai komisszár töltött be vezető szerepet.

A SzentivánéjiÁ-ban („Shakespeare címében is hasonló vígjátéka alapján Nádasdy Ádám fordítását felhasználva írta: Rusznyák Gábor”) is erősen jelen van az aktualitás.
 

Bodoky Márk és Kokics Péter / Fotó: Gálos Mihály Samu

Hatott rá, ami az SZFE körül történt. Düh, keserűség mellett végig élt bennem az érzés, hogy értettem az egészet, pró és kontra is. Én is belterjesnek láttam már, ami ott van, értettem ezt a generációs dolgot, hogy későn adjuk át a kulcsokat, ezt jogosnak gondoltam, de ami, ahogy és akikkel történt, az a fajta etikátlan, szakmaiatlan, csak az erő megmutatásával történő rombolás, mérhetetlenül dühített. Nagyon együtt voltam ezekkel a fiatalokkal és azt éreztem, hogy én nem tudok semmit értük tenni, túl ezen az előadáson. Benne van a kommunikációra való képtelenség, hogy még az okos emberek is képtelenek egymással szóba állni és közben itt a rombolás. Ez kicsi ország, fantasztikus értékekkel, és most emberek élete, tehetsége megy rá arra, hogy hozzá nem értő, sértődött, kókler emberek kezébe került javarészt az irányítás, hogy csak az egymás lenyomása, leszólása, pökhendiség, nagyképűség, gőg irányít mindent.

Én rendkívüli módon szeretem ezt az előadást, amiben az aktuálpolitikán kívül nagyon sok, az egészet átszövő szál, motívum van, az álom, a szerelem, az ifjúság múlandósága, az ember helye és szerepe a világban („Emberek, furcsa szerzetek. Vágyják a jót, miközben minden tettükkel épp azt pusztítják, amire vágynak.” – mondja Puck), környezettudatosság, a kultúra és benne a színház rendkívüli fontossága és még sorolhatnám, mindez a diszkókorszak világába helyezve, olyan slágerekkel, mint a YMCA vagy a Lady Carneval, s az egész valami egészen varázslatos egységet alkot.    

Borzasztóan sajnálom ezt az előadást, mert szerintem is jó (nem azért, mert én csináltam). Eleve nem bérletben ment. Ez volt az utolsó, amit bemutattunk úgy, hogy még megtarthattuk a premiert, de a pandémia miatt már két szék kihagyás, egy ember és utána nem ment egy évig, mert be kellett zárnunk. Közben átment már fölötte ugyan az idő, de a dolgok fölött mégsem. Van, amit most már nem tennék bele, gondolkodom is néha, hogy kiveszek ezt-azt, mert már nem jelenti azt, amit akkor jelentett, miközben az benne van úgyis, ami viszont egyetemes. Például a vége beszédet örök érvényűnek gondolom, mert így kellene, hogy beszéljen egy politikus, hogy el tudja mondani, gyerekek, ez nem volt jó - ez jó volt.
   Kifejezetten kedves előadásom, nem minden munkámat szeretem ennyire. Egyszer megcsináltam Kecskeméten, „rendesen”, ahogy az meg van írva és ott nagyon „untam”, mérges voltam magamra, hogy miért csinálom így, egy az egyben, pedig már ott is ért bennem, hogy a helyzeteket, jeleneteket, figurákat hogyan lehetne élőbbé tenni azzal, hogy újrafogalmazzuk. Arra emlékszem most, hogy nagyon jó volt írni. Próbálni. Igyekeztem koncentrálni a szerelmesekre, (néha azokat hagyni szoktam – hisz a szerelem az szerelem), de ebben a darabban ezek a leghálátlanabb szerepek, mert általános, ahogyan eredetileg meg vannak írva. Túl a viccességén annak, hogy összekeverednek, nincs mögöttük konkrétság. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lesznek itt valódi történések, hogyan lesz a legmélyebb történet a gyerekeknek az elszakadása, hogyan lesz ez generációs kérdés.
   A kiindulás az volt, hogy minden jelenetet lehessen úgy is értelmezni mintha az valakinek az álma lenne. Thészeusz elalszik, álmodik. A gyerekek felébrednek, hogy most mi volt az álom, mi a valóság… Ezért van benne nagyon sokszor, hogy valaki felébred: „Gyerekek én olyat álmodtam…” És az is fontos volt, hogy legyen egy olyan személy, akinek pedig lehet az egész az álma. Ez a fiú, aki az eredetiben, az indiai fiúcska, (a tündérkirály féltékenységének a tárgya) aki a mi előadásunkban azt énekli, hogy: „Alain Delon szeretnék lenni” és a tündérek meg is adják ezt neki. (Ez pl. onnan jött, hogy kerestem egy férfi ideált, a 70-es évekből -hisz az eredeti darab tündérvilág-erdeje a mi elődadásunkban a táncdalfesztiválos diszkóvilág – s így jutottam el Alian Delonhoz. Volt a nagy szerelmi történet, Delon elhagyta Romy Schneidert egy másik nőért. Romy élete megtört, aztán meg is halt. Azt hiszem, Delon rossz döntést hozott. Az én előadásomban „jól” dönt. Az előadás végén álmából ébredve őt keresi: „Hol vagy? Olyan furcsát álmodtam, el akarom neked mondani.”

Személy szerint nagyon szeretném, ha harcolnál érte, hogy a következő évadban is műsoron legyen.

Megpróbálom. Tudom, hogy nagyon sokan szeretik. A vidéki színháznak ez az átka. Voltam olyan színházban, ahol egy előadás, ami jó volt, hatszor ment összesen, mert így fért a rendszerbe, csak amivel egyeztethető volt, azzal lehetett együtt játszani. Az ember tudja, hogy egy ilyen SzentivánéjiÁ! Budapesten mehetne, mondjuk 10 évet, akár telt házakkal is, vidéken meg ennyi jut rá, De hát, ez ilyen…
   Színházba, járnak ugye, a diákok, mert őket viszik, azután 18 éves kortól, mondjuk 35-ig  van egy szünet, amíg kialakul valakinek az egzisztenciája, elindulnak a gyerekek. Akkor megint jön, hogy mit csináljunk otthon anyával, nem nagyon tudunk mit csinálni és akkor anya elhívja a barátnőjét színházba, már apát is elhívják, elkezd megint járni az ember. De van egy nagy hiátus. Nekem mindig fontos volt és ezt ezzel az előadással is elérni reméltem, hogy a színház a fiataloknak olyan élmény legyen, ami igenis kell nekik! Azt érezzék, hogy ott valami olyan dolog történik velük, ami jó volt!
   Megértem azt is, aki beül és azt akarja, hogy gyönyörködhessen, jól akarja érezni magát, énekeljenek, táncoljanak, jöjjön-menjen a fény, de azt gondolja az ember, hogy ezt meg lehet tenni úgy is, hogy közben történjenek értelmes dolgok. De nem mindig van így.
 

Úgy gondolom, a zene számodra nagyon fontos, a rendezéseidben is, zenei tanácsadóként is, gondolom a magánéletben is (az Adventi forgatagban magad is muzsikáltál, duettben Szabó Mátéval). És úgy érzem, különösen közel áll hozzád a régi tánczene világa.

Abszolút. Imádom. Bele is nőttem, édesanyámék rengeteg ilyet hallgattak. Van ezeknek egy színházilag nagyon izgalmas csengése. Látszólagos szépség és nyugalom, némi feszültséggel, a kellemességük sokszor nagyon jó kontrasztot ad egy-egy éles helyzetben. Ezért szeretem kifejezetten használni. De most például készülök egy darabra, amiben olyan lesz, amivel még sosem foglalkoztam, rap zene. Mindig igyekszem olyan helyzeteket teremteni a magam számára, hogy ne tudjam ismételni magam. Persze vannak dolgok, amik mindig megjelennek, amiket cipelek magamban, de azért próbálkozom. Nyitottnak maradni. Néha sikerül, néha nem.

Ibsen Vadkacsájában is hangsúlyos szerepet adtál a zenének. A másik jellegzetessége ennek az előadásnak (tudom, hogy valóban, egy filmváltozatot figyelembe véve készült) a filmszerűség – színpadon.

A filmszerűség, gondolom, a zene miatt is van. Sosem csináltam ilyet, ki akartam próbálni, hogy mi van akkor, ha szinte minden jelenetnek van egy zenéje. Ezeket úgy válogattam össze, hogy a számoknak a szövege valahol találkozzék a jelenet helyzetével.
   Én egyébként mindig szinte dogma-szerűen beszélek a zenéről. Nem szeretem, ha kihasználják. Szeretem a betéteket, elfogadom, ha egy szereplő már nem tudja máshogy kifejezni magát, dalba kezd, de nem szeretem az olyan aláfestő zenét, amikor az egy hangulatot akar aláhúzni. Neves rendező kollégám a Nemzetiben csinál mindig olyan előadásokat, hogy egyfolytában szól a zene. Ami a legerősebb színházi effekt talán. Én azt gondolom. Meg tud határozni egy érzelmet, de ezzel vissza is lehet élni.
   Az eredeti műben nagyon hamar kiderül, a gyerek nem az „apjától” van, én azt próbáltam, hogy hogyan lehet ezt minél tovább, a végéig elvinni, a helyzetet, hogy ennek az embernek ez még egy ráadás pofon legyen.

Beszélgetésünk estéjén egy Feydeau bohózat, a Bolha a fülben van műsoron.

Volt egy élményem Kaposvárról, ahol Mohácsi János rendezett ebből egy nagyon jó, de nagyon hosszú előadást. Hogyan tudom én úgy megcsinálni, hogy tíz óráig beleférjen? Tudok-e igazán „vicceset” írni? Úgy és olyan dolgokat, amin nevetnek a különféle emberek? Legyen benne, ami a legegyszerűbbeknek szól, de legyen intellektuálisabb humor is! Az eredeti műben a szerzőt tulajdonképpen csak az érdekli, hogy működjön, ami abban a pillanatban van. Azzal nem nagyon foglalkozik, hogy a szereplővel utána lélektanilag majd hogy lesz, mint lesz, csak a pillanatból akarja kifacsarni a legtöbbet, a legviccesebb helyzetet. Rengeteg következetlenségbe botlik az ember, azokat próbáltam íróilag „kijavítani”. Bár az erős szó, hogy kijavítani mert Feydeau az Feydeau, csak mégis követhetőbbé tenni a színészek számára is.
   De fontos volt – a pandémia nagy hulláma után volt a bemutató -, hogy nevessenek a nézők. Volt egy előadás, én sajnos nem láttam, azt mesélték a színészek, hogy ilyet még nem tapasztaltak, olyan nevetés volt az elejétől a végéig, pedig ők nem csináltak semmit másképp, tehát egyszerűen a közönség annyira ráhangolódott.
   Azért macerás volt összerakni, tényleg idegölő, volt benne nagy adag matematika is, de hál’ Istennek, nagyon jó próbafolyamat volt. Én is jó formában voltam a színészek is, akiknek fontos volt, hogy még ha szélsőséges színészi eszközökkel is, de mégiscsak létező emberként, létező helyzetekben legyenek benne, mert ha nem, akkor csak „tolják” a mondatokat és az egész tényleg csak egy kabarétréfa, mint amikor bejön Hacsek és Sajó és nem érdekel, hogy kik ők, csak mondjanak vicceseket.

Időnként beugrasz előadásokba, láttalak a szóba kerültek közül a Tartuffe-ben, a SzentivánéjiÁ-ban, sőt, most Gogol: A revizor című vígjátékában, Béres Attila rendezésében, Miska szerepét eleve te kaptad.

A legelső beugrásom A tanítónőben volt, Gyuriska János helyett. Ha az ember belülről néz valamit, (főként ha saját munkát) kegyetlenül szembesül azzal, hogy mit is rendezett, ez olykor nagyon tanulságos, ugyanakkor felszabadító érzés is hirtelen átkerülni a másik oldalra.


 

Tartuff-beugrás / Fotó: Éder Vera