Fotó: mnsz-blog

Talán meglepő felsorolással szeretném kezdeni: „vad tigris, sziszegő, maró kígyó, hízelkedő macska, hűséges kutya”.

Csak nem rám gondol esetleg?

Fordult a kocka, én lepődtem meg. Ez idézet volt Öntől, a felsorolás után az következett, hogy „tudok ilyen lenni”. Egy régi interjújában olvastam, s azt gondoltam, talán nem fog rá emlékezni.

Valószínűleg így is lett volna, de – milyen érdekes egybeesés! – éppen most olvastam el ezt a cikket, mielőtt idejöttem. Nézegettem az eltett írásokat, fényképeket.

Érdekes ez az önjellemzés - nyilván nem lehet teljesen elválasztani a magánembert és a színészt – azt a kérdést vetette fel bennem, ezek a tulajdonságok mennyiben segítették a pályáját.

Gertrudis 1998 - fotó: Déli Hírlap

Hogy kiemelve példaként az egyiket, megmagyarázzam, van az emberekkel szemben egyfajta elvárásom – de én szerintem minden embernek van a másikkal szemben – és ha valaki engem nem bánt, akkor hajlandó vagyok vele kommunikálni, de ha úgy áll a dologhoz, akkor tudok kígyó is lenni. A konfliktushelyzetekben hajlandó vagyok egy bizonyos kompromisszumig elmenni, de utána ütök-vágok. Na most ez és a többi is azért segített nekem a pályámon, mert a karakterek így állnak össze gyakorlatilag. A színészi pályámon volt olyan szerepem, ami szinte kifejezetten „farkas” volt, egy rendkívül komplex tulajdonságokkal rendelkező karakter, aki tud hűséges is lenni, de tud marni, a farkastörvényeket követni. És így vehetnénk sorra mindegyiket. Nagyon nagy mértékben segítették. 
  Alapvetően operaénekes vagyok, csak eldöntöttem, hogy abbahagyom az éneklést, mert egy bizonyos koron túl – nem a megterhelésről van szó –, megkopik a hang és az már olyan nevetséges, amikor az ember operaszínpadon úgy teljesít.
   Van egy fotóm, amit borzasztóan szeretek. Énekeltem a Bánk bán Gertrudisát. Ez egy rettenetesen kemény mezzo szerep, megkoronázva egy nagy C-vel a végén és van egy csodálatos fotóm róla. Véletlenül sikerült (nem szeretem a beállított fotókat), egy nagyon jól elkapott pillanat volt. Féltve őrzöm. Kaptam egy „VERS-GONDNOKI” díjat. Lutter Imrével (*Radnóti-, Wlassics- és Bánffy-díjas előadóművész, drámapedagógus, műsorvezető, producer, előadóművész, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke) csináltuk a Kaleidoszkóp VersFesztivált.: A díjat a Költészet Napján a Merlin Színházban adták át és én azt hiszem, hogy erre büszke lehetek. Amikor ennek kapcsán megkérdeztek, ezt a fotót mellékeltem. Olyan méltóságteljes, én saját magamat nem is tudtam elképzelni ilyennek.

Még le sem érettségizett és már a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. Hogy történt ez?

Az általános iskolát a Martintelepen (ma már Martin-kertváros a neve) végeztem, azután fölvettek a Földes Ferenc Gimnáziumba. Soóky Pista bácsinál kötelező volt annak, akit kiválasztott kórusra járni. A Földes kórusa nagyon híres volt országszerte, sőt országhatáron túlra is mentünk, abban az időben az nagyon nagy szó volt. Például jártunk Prágában. Valami többezer férőhelyes, hatalmas teremben léptünk fel, amely az épület utcaszintje alatt helyezkedett el.

Ez valószínűleg a Václav Havel író, köztársasági elnök nagyapja által épített Palác Lucerna nagyterme volt, a Vencel tér közelében, a Vodičkova utcában.

A kórusban kezdtem szólókat énekelni és Pista bácsi azt mondta, menjek a zeneiskolába, ének szakra, onnan pedig továbbküldtek, szakiskolába. Ott H. Kovács Irénnél énekeltem, aki Romániából jött át Magyarországra, fantasztikus operaénekes volt, csak kettétört a pályája a háború miatt. Az énekvizsgámon ott volt a színház akkori igazgatója, Sallós Gábor. Nem Mohamed ment a hegyhez, hanem a hegy Mohamedhez, kaptam egy táviratot, még majdnem egy hónappal az érettségi előtt, hogy fáradjak be a színházba. A direktor úr elém tette a szerződést, az énekkarba. Én meg ott álltam: Még csak most fogok érettségizni. Nem baj! Aláírtam, megmondta, mennyi lesz a fizetésem – ezeregyszáz forint. A balettmester pedig azt mondta, „te jössz táncolni is”. Nem esett nehezemre, én rengeteget sportoltam a gimnáziumban is, előtte is, úsztam lovagoltam, bicikliztem.

Mi volt az első színpadra lépés?

Az Egerben történt – mert 1966 és 1985 között a miskolci és egri színházat összevonták –, a Hello Dolly című musicalben. A címszereplő Koós Olga volt, akivel azután nagyon jó barátságba kerültünk. Ott az énekkarban egy picike szerepet kaptam.

És az első Miskolcon?

Antoinette, a Bolha a fülbe című Feydeau bohózatban.

1983-ban elhagyta a színházat, a Tokaj Varieté kedvéért.

Igen, volt egy kitérőm. Csiszár Imre is foglalkoztatott, szeretett engem és ideadta a Marica grófnő, Kálmán Imre operettje szubrett szerepét, én pedig közöltem vele az évad végén, hogy elszerződöm. Csináltuk a nyári játékokat a belvárosi szabadtér színpadon, Hegyi Árpád Jutocsával, Selmeczi Györggyel, Mozart Don Giovanniját, Cimarosa Titkos házasságát (azt én is láttam, ma is szívesen emlékszem rá), s megkeresett egy miskolci vállalkozó, felkínálta nekem a lehetőséget, hogy „valósítsam meg magam”.

Tokaj Varieté 1988, Money Money - fotó: Déli Hírlap

Barna György volt ez a vállalkozó.

Igen. Sajnos most már az enyészeté a Tokaj vendéglátó ház. Volt egy hatalmas étterem, ott működött a varieté. Tényleg, szívem szerint rendezhettem be mindent. Technikailag különb volt a gépezetünk, mint a színházé. Egyszer eljött megnézni Galgóczy Judit rendező és Molnár László karmester, nekünk nincs ilyen – mondták. Én csináltam díszleteket, jelmezeket, esténként műsort vezettem lengyelül vagy angolul vagy éppen, amilyen nyelvre volt szükség, mert a Tokajnak az Ibusz utazási irodával volt szerződése és természetesen fel is léptem.

Honnan jött a jelmeztervezés? Korábban is foglalkozott vele?

A színpadi, tehát nem a hétköznapi ruha, mint olyan, engem mindig foglalkoztatott. Az, hogy valaki jól tud varrni, nem jelenti, hogy tud tervezni ruhát. De ha van egy tervező és megtervezi, akkor azt kell végrehajtani, mert a jelmeztervező nagyon jól tudja például, hogy milyen anyagokat lehet kombinálni egymással szálirányba, vagy nem szálirányba, hogy bebéleljünk vagy sem egy színpadi ruhát (ami most már sajnos nem nagyon divat).

Kicsit beszéljünk arról is, milyen volt egy-egy előadás!

Szinte elmondhatatlan, olyan látványos volt. Például még „sehol” sem tudtak a lézerről, amikor mi már lézershow-t csináltunk. Ez a vállalkozó gyakran járt ki Németországba és szerte a világba. Bármire szükség volt, megszerezte. Nagyon sok pénzt invesztált bele. Egyébként az első pillanattól minden este fel lett véve videókazettára, most úgy tudom, hogy Városi Tv kezelésében van, mint hagyaték. Saját kezünkkel építettük, találtuk ki a színpadot, a forgó portálokat, a hátteret, világítást. Voltak saját művészeink, illuzionista, tánckar, zenekar, énekegyüttes. A műsorban musical részletek, rengeteg akkoriban divatos, új zene, de… Kodályt is énekeltünk (Kodályra nemigen gondolna az ember egy varieté műsorában…).

Mégis visszatért a színházhoz.

   Sokat hívtak a belvárosi nyári játékokra, az Akropolisz szabadtéri színpadra, ahol olyan emberekkel dolgozhattam, amit természetesen nem hagyhattam ki: Csákányi László, Pécsi Ildikó, Psota Irén, Turay Ida…
  De ezek a fellépések ütköztek a varieté kezdési időpontjával, így végül kenyértörésre került a sor. És éppen akkor jelent meg Galgóczy Judit, aki odajött hozzám és azt mondta: „Figyelj csak! A jövő évadban Carment rendezek a színházban. Gyere el! Csináljunk egy úgymond próbaéneklést! Kicsi fiamat kézen fogva elmentem és megkaptam a szerepet. Azért az ember negyven éves kora körül elkezd gondolkodni, hogy kell-e neki még a varieté, hát még ha jön egy ilyen ajánlat! Visszajöttem a színházba. Két gyerekkel meg sok mindennel az oldalamon jártam a Zeneművészeti Főiskolára és miután nekem volt szakmai papírom és voltak éveim, elmentem vizsgázni a Filharmóniához. Így lettem opera- és hangverseny énekes. Ma is megvan a Lakatos Éva által aláírt működési engedélyem.

Herédi Éva, Molnár Anna, Olgyai Magda, Várhegyi Márta…

Mi voltunk a „négy grácia”. Ők nagyon sokat segítettek nekem. Mindig azt mondtam, hogy belőlük nőttem ki, egyszerűen „mint fatörzsből gyönge ága”. Éva és Márta sajnos már korábban meghalt, az elmúlt ősszel Magdika is elment, előtte még beszélhettem vele telefonon.



Olgyai Magda és Molnár Anna, vidám műsor a Bányász Trösztnél, 1986 - fotó: Olgyai Magda gyűjteményéből

Kilencvennyolcadik évét töltötte. Büszke vagyok rá, hogy rám bízta bőröndnyi emlékét (a későbbiekben majd a blog olvasói is megismerhetik), újságkivágásokat, kritikákat, műsorfüzeteket és rengeteg fényképet – családiak is, de főként szerepek, fellépések – és beszélgethettem vele mindezekről. Hallottam tőle a közös haknikról is.

A miskolci gyárak és a környező bányásztelepülések folyamatosan hívtak minket. A Digépbe, az LKM-be jártunk. Éppen a Kityrákoty mesét énekeltem (Én elmentem a vásárba félpénzzel) és valahányszor a gőzkalapács ütött egyet, mindig megemelkedtem. A bányákban a ”leszálló műsorok” 5 órától 5:45-ig tartottak. Hatkor mennek le a bányászok. A névsorolvasásig énekeltünk, verseket mondtunk. Gondoljon bele, amikor szemben ül velem hatvan bányász, fiatalabb és idősebb, bányászlámpa a lábánál, sisak a fején, elmondhatatlan arckifejezéssel. Azért elmondhatatlan, mert ott a riadalom, hogy följövök, nem jövök föl, kenyeret kell keresnem én vagyok a családfenntartó. És közben hallgatja Kodályt, Bartókot, meg mindenféle gyönyörűségeket és egy teljesen ismeretlen világ kezd feltárulni. Engem egyszer levittek, negyvenkettes gumicsizmában, sisakkal a fejemen kúsztam a sárban a bányavájatban. Alig vártam, hogy kijöjjek. Valami iszonyatos és itt emberek dolgoztak. Ugyanakkor boldogok is voltak, mert volt munkahelyük.
   Így négyesben, lányok, illetve még jött hozzánk Kanalas László és Rózsa Sándor, annak idején csináltunk művelődési házakban szovjet operett műsorokat. Nem ideológia kérdésekről, csak a zenéről beszélek. Hát, ha el lehet képzelni csodálatos zenét, az biztos, hogy azokat elénekelni nagyon komoly fizikai munka. A Dohányon vett kapitány belépőjéhez például olyan tenor kellett, aki reggel 6:00-kor is tud legalább C-t énekelni és Rózsa Sanyi tudott.

Ma már sajnos nagyon kevés helyen lehet hallani zenés játék betétdalokat, sanzonokat, kuplékat. Örültem neki, amikor az egyik Adventi forgatagban énekelt egy dalt, abban biztos vagyok, hogy az is zenés játékból volt, de nem tudom melyikből. Bár a blog interjú sorozatában szokásos videó melléklet mindig új, az alkalomra készült szokott lenni, kivételesen legyen most annak felvétele!


Behár György Éjféli randevújából. Az is nagyon értékes zene. Behár olyan zeneszerző volt, akinek már annak idején külföldön is játszották a darabjait. És nem értem, hogy miért tűnik el. Én emlékeztem rá és „kitúrtam” egy kézzel írott kottát.

 

Közelebb értünk a jelenhez és közelmúltbeli vagy mostani szerepeihez.

Nagy fájdalmam az, ahogyan eltűnnek a palettáról, ahogyan eltűnt a Kivilágos kivirradtig, a Mester és Margarita és még sok más. Azért én visszaemlékszem, amikor itt kezdő voltam énekkari tagként, hatvannyolcban és csináltuk a János vitézt, százhuszonötöt játszottunk és még mindig nem volt vége. Énekeltem Tangolitát (*Ábrahám Pál: Bál a Savoyban) hetvenötször, de kettőzve voltunk Komáromi Évával és ez csak az én előadásaim száma. Akkor ilyen szériák voltak. Eltűnt a SzentivánéjiÁ is…

Rettenetesen szerettem azt az előadást!



SzentivánéjiÁ - Kerekes Valériával, fotó: Gálos Mihály Samu

Mesélek egy kedves dolgot. Gáborról (*Rusznyák Gábor Shakespeare nyomán írta és rendezte az előadást). Ahogy néz az emberre, az olyan édes, hogy elmondani nem lehet, azt hiszed, csak téged figyel, de közben nem is létezel számára, hanem megy a fejében a dolog, az előadás. A második felvonásban, amikor megjelennek a tündérek, volt egy beszélgetés. Olvasom a szövegkönyvet… mondom, te Gábor, hát ezt én mondtam! Válasz: De le van írva és benne lesz a darabban. Hallotta egy beszélgetésemet Kerekes Vali kolléganőmmel, amikor arról beszéltem, hogy vendégszerepeltem sokat Debrecenben, ott volt egy ilyen mondásom: „Hát persze meg egy kétméteres néger alaszkai favágó!” – és ez így rajtam maradt. Csak az alaszkai szót cserélte grönlandira.

Augusztusban volt a Miskolci nemzeti Színház 200 éves jubileuma. Kisfaludy Károly: A tatárok Magyarországban volt az ünnepi díszelőadás.

Úgy gondolom, Szőcs Artur nagyszerű ember és rendező, egyre értékesebbek a munkái. Amit most ebből kihozott – az olyan, mint egy gyönyörű fényképalbum, amit az ember lapoz és ha ezt felgyorsítja, akkor egy csodás „filmvetítés” jön létre belőle. Nagyon jól szolgált a jelmez és díszlettervező is. 

Amikor még csak a beszélgetésünk időpontjának egyeztetésénél tartottunk, azt mondta, olyan nap nem jó, amikor előadása van, mert akkor nem vállal semmi mást.

Debrecenben volt egy csodálatos hangú énekesnő, Simon Kati. Ő mondta nekem, hogy amikor előadása van, az utcára se megy ki. Én ezen eltűnődtem és amikor rájöttem arra, hogy miért nem – mert tartalékolja az energiáit és hogy ne érhesse baleset, ne legyen semmi vis major, ami miatt nem tud színpadon lenni – bennem ez megragadt.

Déryné-díjas és az MNSZ örökös tagja.

A hőskor, az nagyon szép volt, már csak azért is, mert fiatal voltam. De azóta is nagyon gazdag életem volt. Szerencsém volt a barátaimmal, ahogyan a színházi életem, a pályám alakult, nem vagyok elégedetlen. Csinálom úgymond – nagyon idézőjelben „csinálom” – a színházat és szeretem csinálni. Egy kicsit munkamániás vagyok, ha nincsen elfoglaltságom, bénának és kirekesztettnek érzem magam. Érzem a közönség szeretetét. Rengeteg virágot kapok, a mai napig. Hoznak, küldenek, a színházba leteszik.

Feketeszárú cseresznye - fotó: Gálos Mihály Samu

A Feketeszárú cseresznye ötvenedik előadásán például két fiatalembertől, testvérektől kaptam és írtak nekem egy verset is. Teljesen elképedtem, hogy ilyen van a világon, tizenévesektől a hetvenen túli felé ilyen gesztus. Nagyon meghatódtam.

Kónya Barnabás – Kónya Máté:
Kedves Anna néni

Kedves Anna néni, kit annyira tisztelek,
Egy rövid versben csak ennyit üzenek:

Mint fehér hattyú a fekete tavon a kacsák között,
Úgy tündököljön Művésznő is a függönyök mögött.
Tűnjön ki a tömegből káprázatos hangjával
S csábítsa a nézőket a színházi világba.

Mint egy primadonna, mint egy díva, úgy ragyogjon,
Ha hang száját elhagyja, az emberre úgy hasson,
Gondolataira emésztő nyomást gyakoroljon,
Nekünk a színpadon örökké megmaradjon.

Piros rózsái szirmai lehullanak,
A művészet kiszárad.
Meglátja ezt Anna néni, a szirmokat fölszedi,
Összerakja újra a rózsát, s a színpad kivirágzik.
 

Fotó: mnsz-blog

Felfigyeltem a közösségi oldaladon egy – német nyelvű – üzenetre, egykori tanárnődtől. Arról írt, milyen öröm látni, hogy a tanítványa sokra vitte, de hiszen már az iskolában főszerepeket kaptál.

Kedves, amit írt. Általános iskolában volt osztályfőnököm, szívesen emlékszem rá, nagyon kedves, jóban voltunk. Egy picit talán túlzásba esett a tanárnő, nekem nem rémlik, hogy irdatlan főszerepeket játszottam volna az iskolaműsorokban. Meglehetősen gátlásos voltam, tulajdonképpen nehezemre esett, nem jött könnyen, természetesen, magától. Nagyon későn, talán már az érettségi évében volt az, hogy elmondtam két verset irodalomórán és akkor éreztem először, hogy van értelme, érdemes lesz próbálkozni ezzel.

Mi volt az a két vers?

Babits: Húsvét előtt és Radnóti Tétova ódája, ha jól emlékszem.

De ez még mindig nem indított el egyértelműen a színház felé vezető úton, noha családi példa is volt előtted, édesanyád, Herceg Csilla színművésznő – aki sajnos fiatalon meghalt.

Igen, akkor azt hiszem már sejtettem, hogy az ő útját fogom követni, már ami a színházat illeti, csak hát nehéz elhatározni magát az embernek, meg voltam rémülve.

Pedig valami – számomra meglepő – módon akkor már egy ideje foglalkoztál a későbbi hivatásoddal, sok drámát olvastál. Ez azért meglepő, mert drámát olvasni még felnőttként is különös odafigyelést igényel.
 

Vittek minket színházba a gimiben, elkezdtem megszeretni és jártam magamtól is. Érdekelni kezdett, hogy ami ott történik a színpadon, az milyen leírva. Miből lesz a színház, mivel kezdenek el dolgozni és aztán mi lesz a végeredmény. A fejemben megpróbáltam a színpadra alakítani az olvasottakat, próbáltam megjeleníteni ezeket a figurákat. Ez egy izgalmas játék volt. Mivel osztrák gimnáziumba jártam, eléggé mások voltak a kötelező olvasmányok. Például Georg Büchner Woyzeckje, nagyon szerettem. A Leonce és Léna (Georg Büchner), amit ebben az évadban játszani fogunk itt a színházban, nagyon örültem, amikor ez kiderült. Vagy Max Frisch-től az Andorra, ami kevésbé ismert, na meg Friedrich Dürrenmatt művei.

De a gimnázium végén, az első lehetséges évben végül mégsem mentél el a felvételire.

Nagyon féltem a kudarctól.  Annyira, hogy fel sem készültem rendesen. De egyáltalán nem bántam meg, mert így is nagyon fiatal voltam, amikor odakerültem egy évvel később. Nem akartam megélni a kudarcot. Ennyi.

Helyette az ELTE-re kezdtél járni.

Az túlzás, hogy járni, mert igazából egy-két órára mentem be, azt is csak azért, hogy úgy érezzem, történik valami az életemben. Nem azért, mert nem érdekelt, csak azt éreztem, biztos, hogy úgysem fogom elvégezni, nem ez az én utam.

Mi segített végül a döntésben, hogy mégiscsak a Színművészetire jelentkezel?

Nem volt egy meghatározó pillanat. Egyre biztosabban kezdtem érezni, hogy ott a helyem, míg végül már nem szólt közbe félelem, gátlások, engedtem a vonzásnak.

Amikor jött a következő színművészetis felvételi, amire már felkészültél, miket vittél?

Eléggé gondosan kiválogattam az anyagomat, a megelőző évet azzal töltöttem, hogy olvastam és kutattam, milyen számomra tetsző és hozzám passzoló anyagokat tudok találni.

Nagyon érdekel, mit éreztél hozzád passzolónak.

Tíz vers és 5 monológ volt a követelmény. Elég sok idő eltelt, nem emlékszem valamennyire, de az biztos, hogy vittem a Leonce és Lénából monológot és Ibsen Peer Gyntjéből. Ezek a mai napig nagyon kedves drámák nekem. Emlékszem Petri György: Demi sec című versére. (* A beszélgetés végén található videó mellékletben szintén egy Petri György verset találnak, Bodoky Márk rendhagyó tomácsolásában.) Igazából azokra emlékszem, amiket el is mondtam a felvételik során. Volt Ady is, az Új vizeken járok, József Attila, a Kései sirató.

Hogy érezted, minden rendben, biztos sikerült vagy bizonytalan voltál benne?

Az első forduló baráti volt, hárman ültek bent, elmotyogtam, amit kellett, továbbjutottam. A második forduló sokkal ijesztőbb volt, bekerültem egy nagy bíráló csapat elé, ültek ott talán vagy tizenöten, én meg azt éreztem, hogy el akarok süllyedni, el akarok innen menekülni. Még énekelnem is kellett, az akkor még nagyon nagy nehézséget okozott, szóval ott nem voltam egyáltalán biztos benne, hogy továbbjutok. Aztán mégiscsak így történt. A harmadik fordulóban, ami egy egyhetes együttélés, már éreztem, hogy értem a feladatokat, meg tudom csinálni, szimpatikus vagyok az osztályvezető tanároknak - még az is lehet, hogy sikerülni fog. Máté Gábor és Dömötör András osztályába jártam.

Kik voltak az osztálytársaid?

Akik talán szélesebb körben ismertek, akiket moziban, tévében, netflixen lehet látni: Ember Márk, Olasz Renátó, Rujder Vivien… azt hiszem, ők azok, akiket biztosan ismernek. Meg a Dezső. Meg a Bazsi. De akkor már inkább felsorolok mindenkit: Baki Dániel, Blahó Gergely, Dér Zsolt, Ember Márk, Figeczky Bence, Georgita Máté Dezső, Gyöngyösi Zoltán, Medveczky Balázs, Olasz Renátó, Osváth Judit, Papp Endre, Rujder Vivien, Waskovics Andrea.

És milyen volt a Színműre járni?

Nehéz erre válaszolni. Az egyetem azóta megszűnt, pontosabban deformálták, a felismerhetetlenségig. Én is rengeteget változtam és többször is átértékeltem magamban az ott töltött éveket. Lehetett volna jobb is, azt hiszem. Az biztos, hogy amikor az egyetem végeztével Miskolcra jöttem, nem voltam egy felszabadult ember. Szerencsére itt ki tudtam nyílni. Nem érzek haragot vagy dühöt, csak sajnálom, hogy mennyire más is lehetett volna az a négy év, amibe mindent beleraktam. Hogy nagyobb kreativitást lehetett volna felszabadítani, jobban ösztönözni arra, hogy kibontakozzunk. De azért nagyon sok pillanatát, nagyon sok részét élveztem a dolognak. De így felnőttebb fejjel visszagondolva az is elképzelhető, hogy szenvedtem akkor is, amikor azt hittem, hogy boldog vagyok.

Azt mondtad, hogy Miskolcon – ahol megkaptad a Soós Imre pályakezdő díjat, kaptál közönség díjat és a társulat is megszavazott az évad legjobbjának – ki tudtál nyílni.

Abszolút befogadó közösség ez a társulat. Jó itt dolgozni, akkor is, ha lassan itt az ideje, hogy hét év után felfrissítsem magam.

Ezt hogy érted?

Szeretnék közben mással is dolgozni, új arcokat, hangokat is megismerni, új impulzusokat kapva picit „eltávolódni”, hogy aztán még nagyobb lelkesedéssel tudjak visszatérni.

Ha másfajta impulzusokról van szó, az Ének az esőben Don Lockwoodja is az lehetett.

Óriási kihívás volt, szükségem volt rá, tökéletes időben kaptam. Szőcs Artur rendezte, elég szoros a kapcsolatunk barátként is, szakmailag is, mindig ráérez, mit kell nekem adnia. Komoly kihívás volt a sztepptánc is, az ének is, kétszer annyit dolgoztam vele, mint egyébként szoktam. Nagyon belevetettem magam. Egyébként nagyon nehéz műfaj. Én azt gondolom, hogy aki tökélyre fejleszti musical- és operettjátszási képességét, az egy másik, nagyon komoly szint. Nagy öröm volt, hogy helyt tudtam állni.



Börcsök Olivér, Bodoky Márk és a Miskolci Balett

Én úgy képzeltem, s eddigi beszélgetésünk meg is erősített benne, hogy kételkedő-vívódó alkat vagy. Jól gondolom?

Tény, hogy sokszor kételkedem magamban. Sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok elég, nem vagyok elég jó, elég vonzó, elég okos, elég vicces, satöbbi. Hajlamos vagyok bántani, ostorozni magam. Igyekszem leszokni erről, küzdök a dologgal. Egyre inkább érzem a mentális egészség fontosságát és azt is kezdem belátni, hogy maguktól nem fognak megoldódni a problémáim, a szorongásaim nem fognak csak úgy megszűnni. Az elme és a lélek ugyanúgy edzhető és fejleszthető, mint a test. Ezzel igyekszem minél többet foglalkozni mostanában. Megértettem, elkerülhetetlen, hogy az ember szembenézzen a démonaival és megpróbálja őket legyőzni. Fontos dolog, igen, úgyhogy járok pszichológushoz, azt mindenkinek ajánlom.

A vívódás színpadi létedre is vonatkozik? Nézőként én mindig azt érzem, teljesen természetes módon létezel a színpadon.

Jó ezt hallani. Színészként egyre kevésbé kételkedem magamban. Rájöttem az elmúlt években, hogy ha nem hiszem el, hogy meg tudom csinálni, akkor nem is tudom. Önbizalom vagy magabiztosság nélkül nem lehet. El kell hinnem, hogy képes vagyok rá, különben a legegyszerűbb dolgok is nehézséget okoznak. Az meg senkinek nem jó, ha egy erőlködő, "dolgozó" színészt lát. Kell egy lazaság ahhoz, hogy ne csináljak többet, mint amire szükség van, hogy ne akarjak többet mutatni, mint kell, hogy ne magamat akarjam mutogatni, hanem a szerepet, azt is lehetőleg érvényesen. Persze ez nem egyszerű. Többször előfordult velem is, hogy hasztalan erőlködésbe fulladt egy szerepem. Legutóbb talán a Kasimir és Karoline volt ilyen. Csodálatos darab és elég komoly szerep. Nem tettem egészen a magamévá. Szerencsére jött utána A Mester és Margarita, amiben, azt hiszem, elég jó voltam. Nagyon magaménak éreztem Woland szerepét. Imádtam csinálni, nagyon nagy élmény volt.

Woland szerepében - partnerei Rudolf Szonja, Kokics Péter, Feczesein Kristóf
(Előadás fotók: Éder Vera és Gálos Mihály Samu)

Szeretem ezt a regényt. Színpadon Egerben láttam, Csizmadia Tibor rendezésében. Nagyon kíváncsian vártam a miskolci változatot. Érdekesnek találtam, hogy te kaptad a szerepet, mert olvasva a művet, nem biztos, hogy ilyen fiatal emberre gondolunk. Persze jogosan lehet azt is kérdezni – az előadás és a te megformálásod igazolta is ezt a gondolatot –, hogy, de miért is ne? Hiszen végül is az egy időtlen figura.

Nekem is óriási élmény volt kamaszkoromban a regény, Wolandért különösen odavoltam. Volt akkoriban egy MSN Messenger nevű chatprogram, a fél életünket ott töltöttük, nekem Woland volt a felhasználónevem. Izgalmas szerep, izgalmas figura. Nagyon szeretem az ilyeneket, bár nem is tudom, miért mondom, hogy ilyeneket, mert azért ehhez hasonlítható nem is igazán van. Szerintem nagyon jó előadás lett. Kár, hogy ilyen keveset élt meg. Vidéken ez persze nem ritka, de még rontott is a helyzeten a Covid és az energiaválság.

Egyetértek és sorolhatnánk más előadásokat is, amelyek így méltatlanul keveset kerülhettek színpadra. Hogy csak egy példát mondjak, Szomory Dezső Hermelinje.

Benne voltam, de csak alig, mindig néztem az előadást az én jelenetemen kívül. Lenyűgözve figyeltem őket, Harsányi Attilát és a többieket is, de amit Mészöly Anna csinált benne, az egészen fantasztikus volt.

A Feketeszárú cseresznyének több szerencséje van.



Bodoky Márk (Péterházy Gézaként), Czvikker Lilla, Lajos András

Ötvenen felüli előadást éltünk már meg. Meghatározó számomra. Érettebb színész lettem általa. Majd’ mindent szeretek benne, nincs olyan pillanat, ami ne lenne meg a fejemben, mit, miért, mikor, mi történik – bele tudtam költözni. Egyáltalán nem esik nehezemre elkezdeni koncentrálni, minden annyira magától értetődő. Minden pillanata következik a másikból.

Egyébként te az a színész vagy, aki egész nap koncentrál már az estére vagy nincs erre szükséged?

Szerintem koncentráció az vagy van vagy nincs, be kell tudni kapcsolni és ezen nem segít, ha már reggeltől kezdve erőlködöm. Az persze nem árt, ha nem vagyok rohadt fáradt vagy nem fáj mindenem, arra érdemes odafigyelni, hogy az előadás előtt ne nyúzzam magam a kelleténél jobban, de bekapcsolom az agyamat – és akkor az be van kapcsolva, tudom, mit kell csinálni.



Gyévuska, Kovács hadnagy

Ugyanilyen könnyű az előadás utáni kikapcsolás is?

Az azért még attól is függ, hogy mit csináltam aznap este. Ha rosszabbul sikerült, emésztem magam. De igyekszem erről is leszokni, mert borzalmas és minek ostorozza magát az ember egy olyan dolog miatt, ami már ugye, úgyis megtörtént. Érdekelni érdekeljen, csak ne bántsam magam emiatt, hanem tudjam, mit rontottam el, mit lehet jobban csinálni és reménykedni, hogy legközelebb jobban fog sikerülni.i.

 

Fotó: mnsz-blog

"Minek nekünk Paks2, amikor itt van ő?" - komment egy hozzászóláshoz, amiben az szerepelt, Rózsa Krisztián "ezerrel pörög". Kollégáitól is hallottam már ezt és elég csak egy-egy produkcióra gondolnunk (Déjá Vu, Producerek, de prózai előadások is), hogy elismerjük találó.

Igazából gyermekkorom óta így van, izgő-mozgó kissrác voltam, de azért most már megtanultam kicsit megnyugodni. Régebben, ha nem volt akkora a pörgés, szinte nem tudtam értelmezni magam. Mi van velem?! A családban – négyen vagyunk testvérek – senki sem ilyen, sem a húgom, sem öcsém, sem bátyám. Ebből a szempontból kakukktojás vagyok.

A család hogyan viselte ezt a nagyfokú aktivitást?

Nagyon jól. Felnézek a szüleimre, mert egészen fiatalon is pontosan tudták, melyikünkkel hogyan kell bánni. Négyen vagyunk testvérek, de egyikünkre sem parancsoltak rá semmi olyat, amit nem akartunk. Én például odamentem édesapámhoz azzal, hogy pehelysúlyú bokszoló akarok lenni. Ő annak ellenére, hogy a körülmények nem voltak adottak, utánanézett. Ez bennem volt 2-3 hónapig. Aztán változtattam. Kaszkadőr akarok lenni. Ennek is utánanézett, még azt is megkerestük, hogy akkor hová kellene menni továbbtanulni. Majd, amikor jött a színészet vágya, azt mondta, itt van Nagykállóban – nincs is olyan messze – egy drámatagozat. Így indultam.

Honnan jöttek ezek a vágyak? Miért éppen bokszoló, kaszkadőr?

A bokszoló és a kaszkadőr onnan, hogy engem „kiraktak” az udvarra és egyedül verekedtem. Elképzeltem, hogy vannak nyolcan-tízen körülöttem. Aztán meg mentem összevissza, mozogtam, fára másztam, ugráltam le róla. Magamtól megtanultam előre szaltózni, ami sokkal nehezebb technikailag, mint a hátraszaltó. Mindig valami mást akartam – valami nem hétköznapit. Most már, így túl a harmincon, azért jó néha a csend, béke, kicsit elvonulni, de régebben egyszerűen ki nem állhattam a csendet, megőrültem attól, hogy a faluban még kutyaugatást sem hallottam. Az volt a bajom, hogy nem tudtam a szabad napomat jól felhasználni, akkor is akartam valamit csinálni, megőrültem attól, hogy nem történik semmi. Ezért kezdtem el magamnak kialakítani valami saját világot. Most már örülök, ha tudok pihenni, töltődni, kimenni a természetbe, azt nagyon szeretem vagy főzni – szeretek főzni.

A legszívesebben mit?

Húslevest és most már nagyjából meg tudom csinálni – ami nekem nagy szó – anyukám szabolcsi töltött káposztáját, ami édes káposztából készül.

Megosztod másokkal is a főztöd?

Harangozó Lili és farkas Sándor kollégáimmal szoktunk csereberélni, adni egymásnak, legutóbb éppen Sanyi vendégelt meg krumplifőzelékkel és pörkölttel, nagyszerű volt.

És honnan a színészet felé fordulás?

Sétáltam egyszer haza, jött velem szemben egy öreg bácsi. Elmentünk egymás mellett és azt vettem észre magamon, hogy ugyanolyan lettem, mint ő. Nem a gesztusait vettem át, hanem az állapotát. Mi történik velem? Hátra is néztem. Ez annyira megragadt bennem, hogy azt mondtam magamnak, nekem színházat kell csinálni, embereket és helyzeteket megfogalmazni.  Szóval, pontosan emlékszem, ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy nekem színésznek kell lennem. A szüleim pedig azt mondták, menjek, csináljam, mert látták rajtam, hogy nagyon érdekel és valószínűleg ez lesz az utam.

Reginald Rose: 12 dühös embere volt életed első színházi élménye, azzal a Gáspár Tiborral a szereplők között, aki most kollégád Miskolcon.

Elkezdtem a gimnáziumot és elvittek színházba, Nyíregyházára. Nagy hatással volt rám, annyira megütöttek azok a helyzetek az előadásban. Még jobban megalapozta azt, hogy nekem ezt muszáj csinálni. Ott akarok lenni, mondani akarom, át akarom élni a dolgokat, azt, hogy egyik mondatról a másikra hogyan jutunk, mi van akkor, ha ő azt mondja, mi van, ha én ezt… Nagyon erős alapkő volt akkor ott az az előadás, a szereplők közt Tiborral, akivel – milyen a sors – most közös az öltözőnk. És ezen valahogy még nem is gondolkodtam, most döbbentem rá, a kérdésed nyomán.
   A szokásos gimnáziumi tantárgyak igazából annyira nem is érdekeltek, csak, amit a drámatagozat adott. Alig vártam, hogy mehessek már felvételizni. Első helyen jelöltem meg Pestet, de én nem akartam odamenni egyáltalán, hanem Kaposvárra, csak anyukám rábeszélt – „Olyan messze leszel, kisfiam”. Az első rostán ki is dobtak, látták rajtam, érezhető volt, hogy nincs bennem az a tűz, hogy én ide akarok járni. Azután elmentem Kaposvárra, oda pedig elsőre fölvettek.

Kik voltak az osztálytársak?

Bende Kinga, Benkó Bence, Dobó Enikő, Fábián Péter, Horváth Szabolcs, Jerger Balázs, Kátai Kinga, Kiss Emma, Kopek Janka, Máté Anett és Szakács Hajnalka.

És kik voltak a tanáraitok?

Kelemen József volt az osztályfőnökünk, Mohácsi János, Rusznyák Gábor, Jászay Tamás, Csáki Judit, ők azok, akik állandóan ott voltak, aztán jöttek vendég tanárok is, Molnár Piroska, Valló Péter, Pál András, Rába Roland… Az osztályfőnökünk azt akarta és nagyon figyelt arra, hogy minél több emberrel találkozzunk.

Ott már játszottatok is.

Igen. Harmadévben. És mit játszottunk? A Tizenkét dühös embert!

Kaposvár után mi következett?

A K2 Színház. 2014-ben végeztem. Negyedéves voltam, amikor két előadásba beugrottam a Vígszínházba. A gyakorlati évemet, az ötödévet Debrecenben töltöttem. De mindezek közben ment A K2, amit mi már 2012-ben elkezdtünk ( 2016-ban lettünk társulat) az egyetem mellett és folyamatosan dolgoztunk addig, amíg el nem köszöntünk egymástól az Ördögkatlan Fesztiválon. Fél évig csak a K2 volt, majd felhívtam Béres Attilát, hogy szeretnék ide jönni. Nagy macera volt, három hónapig mentek a telefonálgatások. Ascher Tamással dolgoztunk éppen a Jurányi Házban – Át az ingoványon –, amikor hívott Attila, találkoztunk, megtette az ajánlatát.

Fotó: juranyihaz.hu

Egy nap gondolkodási időt kértem, de amint mentem vissza a próbára, már a villamoson tudtam, hogy Miskolcra fogok jönni. De, hogy mondjam el ezt a társulatnak, akikkel két nap múlva lesz premierem a Jurányiban, akikkel felnőttem, akikkel együtt csináltunk mindent? Nagyon megterhelő volt lelkileg. Egész este, sőt reggelig gondolkodtam. Tudtam, ez azzal jár, hogy ott kell hagynom a barátaimat, a barátnőmet (aki egyébként szintén a K2-ben dolgozott), mindent. Végül másnap összehívtam a társulatot és elmondtam, hogy elmegyek. Megértették. Következő nap pedig megvolt a bemutató és nagyon jól sikerült.

Fel sem merült más Miskolcon kívül?

Ide akartam jönni, de Szombathelyre is szívesen mentem volna, a biztonság kedvéért őket is megkerestem. Mindkét igazgató, Béres Attila és Jordán Tamás is kedves és nagyon emberi volt. Jordán azt mondta, megvan a társulat, de nagyon köszöni, hogy rájuk gondoltam és ha lesz lehetőség, szólni fog. Attila szokta követni a főiskolásokat, színészeket, de itt több szál is volt. Szőcs Arturral dolgoztam egy beugrás során a kaposvári színházban, Rusznyák Gábor pedig a tanárom volt, nagyon jól ismert.

Azóta egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy máshová mennél?

Úgy jöttem, hogy 2-3 év, aztán meglátjuk. Most a nyolcadik évadomat fogom kezdeni. Itt jól érzem magam. Az az az igazság, hogy – nem olyan nagy ez a szakma, mindenhol van ismerősöd, barátod, kollégád –, ritka az ilyen környezet, ilyen közösség, ilyen emberközpontú társulat.

Fotó: Gálos Mihály Samu

Tudsz mondani olyan előadást, amelyben nagyon szerettél volna, de nem voltál benne?

A Kivilágos kivirradtig. Akkor jöttem ide, a Viktóriát próbáltam. Megnéztem az előadást és utána odamentem Rusznyák Gáborhoz, a rendezőhöz. „Gábor! Légy szíves! Csak hadd üljek a színpadon egy széken, nem kell nekem szöveg, semmi, csak hadd legyek benne!” Egy másik előadással a közelmúltban már szerencsésebb voltam. Nagyon szerettem a SzentivánéjiÁ-t. Mivel engem állandóan elvittek a zenés darabok, Gáborral (ezt is ő rendezte) már régen dolgoztam, csak a Bolha a fülbe előadásban. Odamentem hozzá: Amikor te próbálsz, nekem nincs próbafolyamatom. Én ebben benne szeretnék lenni, ha csak egyetlen mondat erejéig vagy ha bármit kell csinálni is, de benne lenni… és nagyon kedves volt, belekerültem, részese lehettem az előadásnak, amelyben számomra is fontos ügyről beszélhettünk a közönségnek, fölkínálva egy gondolkodási teret.

A 2015/16-os évadban jöttél Miskolcra és rögtön közönségdíjas lettél. 2018-ban a POSZT-on Básti Lajos-díjat kaptál. 2021-ben újabb díj következett, a Junior Príma. Ezekhez képest, idézek tőled: „Soha nem vagyok megelégedve önmagammal”. 

Ezt biztosan régebben mondtam.

Miért, most már igen?

Dehogyis! Nem. Csak már jobban elfogadom magam.

Mondj egy előadást, amelyben benne vagy, és azt gondolod magadról, lehetne még jobb is! Kérlek, ne azt válaszold, hogy mindig, mindent lehet még jobban csinálni!

Nem, nem! De igen! A Jézus Krisztus Szupersztárt mondom. Az elmúlt pár évad nagyon telített volt, állandóan színpadon, zenés produkciókban. Ráadásul én prózai színész vagyok, az a végzettségem. Ehhez képest operetteket is csinálok, musicalben énekelek és a rockoperában Júdás szerepét. Ha kipihent vagyok, akkor el tudom énekelni. Irgalmatlan nehéz és nagyon magas. 

Fotó: Éder Vera

A Jézus Krisztus Szupersztár és az Ének az esőben két merőben különböző zenei világ.

Nagyon szerencsés vagyok, mert van ritmusérzékem, hallom a zenét, van egy kis hangom is és tulajdonképpen mindent magamra tudok húzni. Ott volt A falu rossza, szintén nagyon sok énekkel. Az népzenei gyökerű. Júdás szerepében kőkemény rockot kell tolni, az Ének az esőben előadásban pedig tulajdonképpen egy szerelmes bonvivánt kell csinálni. Ez sokkal lágyabb és énektechnikai szempontból nem kívánja meg azt, amit a Júdás. Ilyen szempontból könnyebb, nem halok meg bele. De a táncba, a szteppbe igen.

Fotó: Éder Vera

A sztepptáncról mindenki azt mondja, hogy nehéz megtanulni. Valaha én is szerettem volna, attól tartok, abból már semmi sem lesz.

Nagyon nehéz, de – megint a szerencse –, általában hirtelen ráérzek mindenre. Így történt a szteppeléssel is. Amit már a Bál a Savoyban előadásra megtanultam, így most előnyöm volt.

Említetted A falu rosszát. Mennyiben vagy te azonos azzal a figurával, ha egyáltalán? Mert szerintem, igen.

Fotó: Éder Vera

A szereposztás szerint Göndör Sándor, rosszéletű legény… hát egy az egyben. Nagyon szerettem.

„Egy az egyben?”

Nem azt mondom – nevet -, hogy én tényleg egy rossz életű legény vagyok, de egyezünk azért. Mohácsi János rendezte. Szeretek vele dolgozni. Sajnálom, hogy a Hermelin már nincs műsoron. Mekkora előadás volt! Ott volt például a premierbuli jelenet, amikor ott voltunk huszonhárman a színpadon és gyönyörűen hallottad a fő szólamot meg az alsó szólamot, az párszor úgy tudott sikerülni, ahogyan más emberekkel nem lehet megcsinálni. Kell hozzá Moha (* Mohácsi János) és egy ilyen társulat. Azt a 20 percet több mint két hétig próbáltuk, s közben az volt bennünk, ha ezt megcsináljuk, az világszínvonal!
   Édesapám megnézte a bemutatót – 4 órás előadás volt, szerintem az egyik legjobb előadásunk – és másnap azt mondta, nem menne haza. Nem tudná megnézni még egyszer? Azért fontos a színház, hogy olyan teret adjon az embereknek, ahol nem csak a telefonjukat nyomkodják állandóan, hanem emberi helyzetekkel, kapcsolatokkal találkozzanak. Nekem ez fontos!
   Ennél jobb munkahely nincs! Olyan dolgot csinálsz, amit szeretsz, rengeteget dolgozol, de változatos az életed, fejlődni tudsz, adsz az embereknek és ehhez még egy kis pénzt is kapsz. Nyilván van egy sötétebb oldala azért, mert élni nem nagyon van időd. Fiatalon nagyon meg kell tolni, de aztán egy idő után már erre is figyelni kell.

De azért közben jó is a sok feladat, mert azt jelenti, elismernek.

Abszolút. Tudom, hogy figyelnek rám, szeretnek, nagyon köszönöm is a Játéktanácsnak – ahogyan én a Művészeti Tanácsot nevezem.

Én pedig köszönöm a beszélgetést és a blog interjú sorozatában már hagyományos videó mellékletet, amely ezúttal Szabó Lőrinc: Tengeren című verse, az előadásodban.

 

Fotó: mnsz-blog

Szülei mindketten színművészek, édesanyja Nagy-Kálózy Eszter, édesapja Rudolf Péter (a Vígszínház igazgatója). Gondolom, ez a tény segítséget jelentett a színpadi létezéshez.

Azt hiszem, anyukámra jobban hasonlítok (ez magából a nőiségből is következik). Mondta is, hogy néha felfedezi magát a gesztusaimban. Már mások is észrevették egyébként, hogy hasonlóan mozgunk a színházban. Akár színpadon, akár a takarásban. De szerintem azért apukámból is rendesen van belőlem. Nem tudom, elég nehéz ezt innen belülről megítélni. Hál’istennek, azt hiszem, elég nagy „keverék” vagyok.

Nyilván követik miskolci jelenlétét.

Igen, fontos nekik, hogy kövessék az utam, de Miskolcra speciel nem csak miattam jönnek. Szeretnek itt lenni és érdekli őket, hogy mi történik a színházban. Legutóbb is úgy voltak Miskolcon, hogy nem is engem néztek. De igen, eddig minden darabban láttak. Ha a premieren nem is mindig tudnak részt venni, amint idejük engedi, pótolják.

Meg is beszélik?

Igen, ez egy természetes elvárás. Akár ők néznek engem, akár mi a testvéreimmel őket. Fontos nekünk egymás véleménye. Talán a legfontosabb. Nekem legalábbis. De szerintem nekik is... Természetes, hogy elkezdünk róla beszélgetni. Nagyon fontosak az észrevételeik, mert ők ismernek engem. Tudják honnan indultam.

Mi volt az, amiben a leginkább tetszett nekik?

Én azt hiszem, hogy  eddig A Mester és Margaritában, Hella szerepében. Olyan magabiztosságot láttak tőlem, amelyet addig talán nem. Érezték, hogy nagy szabadsággal tudok részt venni benne. Én is így éreztem. Kicsit el lehetett bújni egy kitalált vagyis félig kitalált karakter mögé. Néha könnyebb ez, mint egy velünk hasonlatos ember bőrébe bújni. Ott muszáj az embernek valahogy csupaszabbnak lenni. Ebben az esetben pedig igazán el lehet engedni a képzeletet, és nyomni, ami a csövön kifér. Remélem, hogy még elővesszük az előadást és most csak jegelve van, mert azért mégiscsak az egyik kedvencemmé vált. 

Nem is igazán kérdezem, hiszen sugárzik, hogy szereti a Miskolci Nemzeti Színházat.

Nagyon élvezem, hogy itt vagyok. Legfőképpen a társulat miatt, most már nagyon otthon érzem magam. Van egy amolyan „kollégista” hangulat attól, hogy itt a színészház, ilyen közel a színházhoz, közel élünk egymáshoz, ismerjük, segítjük egymást, amiben tudjuk. Mint egy összetartó család. Nekem ez fontos. Legyen egy környezet, ahol biztonságban érzem magam, mert akkor tudok minél bátrabb lenni magánemberként és színészként is. A próbafolyamat például nagyon érzékeny dolog. Ha ott nem érzem biztonságban magam, akkor nem fogom tudni a legjobbat nyújtani. Itt Miskolcon érzem ezt a védőhálót. Remélem, a nézőtérről is érezni, milyen közük van itt egymáshoz az embereknek, nem csak arról van szó, hogy bejövünk, megcsináljuk a munkát és „Szevasz, tavasz!”, hanem ennél jóval többről.

Érződik, ezt megerősíthetem.

Mielőtt idekerült, nem látott (élőben legalábbis) miskolci előadást, de tudta, hogy nagyon jó színház. Azt mondta, szeretne hozzájuk felnőni. Ezek szerint felnőtt már.

Lehet, hogy erről őket kellene megkérdezni, de azt, hogy ide tartozom, itt van a helyem, azt nagyon erősen érzem. Persze, mindig van mit és kitől tanulni, de igen, már közelebb érzem magam ahhoz, amit szerettem volna, amikor idejöttem. Haladok... azt gondolom.  Megfogadtam, amíg jól érzem itt magam és jó feladatok vannak, addig mindenképpen maradok.

A feladatokra pedig, azt hiszem, nem lehet panasz.

Eddig nagyon érdekes szerepek találtak meg. És sokféle. Ezért nagyon hálás vagyok.

Az itteni bemutatkozás a Bolha a fülbe című bohózat volt. Ahol mellesleg rögtön táncolni is kellett. Ezt azért említem, mert hiszen a Színművészeti előtt táncot tanult, adott volt a mozgáskultúra.

Fotó: Gálos Mihály Samu / Partnere: Harsányi Attila

Igen, az volt az első. Nagyon izgultam, mert az ember egy bemutatkozó előadásnál még százszor jobban akar teljesíteni, ”megmutatni”, hogy nem véletlenül került ide. Nagy súly ez, ezért nem is feltétlenül az első szerep lesz a legjobb teljesítmény. Nehéz volt vígjátékkal indítani... mert abban nem lenne szabad görcsösnek lenni. Nyilván semmiben, de egy drámába azért jobban belefér. Bele lehet rejteni. Itt nem. Mert itt egyből látszik. A tánc segített benne, hogy lazább legyek Az egy nagy kapaszkodó volt nekem. Hogy a táncból visszafejtve jobban elengedjem magam. Akkor még nem sikerült annyira. Mármint a premieren, de azóta szerintem sokat fejlődtem, azzal párhuzamosan, hogy itt Miskolcon is elkezdtem otthon érezni magam.

Időben a másik végpont a most játszott Ének az esőben, ott is táncol.

Fotó: Éder Vera / A Miskolci Balettel

Korábban csak részleteket láttam az előadás alapjául szolgáló filmből, de amint megtudtam, hogy megcsináljuk, megnéztem. Kedves, szívmelengető sztori. Mondjuk, nem feltétlenül a történet miatt magával ragadó, hanem maga a kor és a közeg miatt. Valahogy az az érzésem, jó lehetett abban a korban, ott Hollywoodban „éldegélni”. A filmben elképesztőek a táncok. Ami igazán csodálatos, hogy annyira lazán csinálják, nem is látszik, hogy mennyi munka van benne. Mintha csak levegőt vennének. Azért eleinte kérdőjel volt bennem, hogy ennyire monumentális táncjelenetek nélkül hogyan működhet a dolog, de végül minden összeállt. Mindenki beletette a legtöbbet, amit tudott. A sztepp idegen volt számomra. Tánc, tánc… de azért nagyon más, mint amit eddig csináltam. Mégis, amitől még jobban féltem, az az ének volt, mert az meg éppen egy olyan dolog, amiben nem érzem biztonságban magam, legalábbis egyelőre. Remélem, egyre több lehetőségem lesz ilyen szerepekre is és akkor majd talán ehhez is hozzászokom.

Szubjektív, amit mondok, én úgy érzem, a visszafogottsága és szerénysége mellett megvan az is, ami – ha úgy adódik – elemi erejű kitöréshez vezethet. Jól gondolom?

Szeretném én is ezt gondolni és hinni magamról. És igen, sokszor szeretek kicsit a háttérben, visszahúzódva nézelődni. Elsőre sokan azt gondolják, hogy nagyon félénk vagyok. Nyugodt vagyok, de azért van bennem izzás és valami belső hit. Csak a felszín az, ami mindig elbizonytalanít. Sok mindentől félek, de aztán mindig ellene megyek és nem hagyom, hogy ezek a félelmek gátat szabjanak annak, amit szeretnék. Ha így lenne, nem jelentkeztem volna a Színművészetire sem...

A magánéletben van, amiért hajlandó lenne – nem is tudom, mi volna jó szó – mondjuk „tombolásra”?

Igen. Valószínűleg sokan el sem tudják képzelni, hogy robbanni tudok, de tudok. Ha az igazságérzetemet bántják, vagy valakiét, aki közel áll hozzám, akkor bizony érzem azt a tüzet, ami kitöréshez vezethet. Akkor el tudom képzelni, hogy kicsattanok és mindent elkövetek azért, hogy ne úgy legyen.

A Mester és Margarita már említett Hellája eléggé szélsőséges személyiség. Első pillantásra egy aranyos „kisgyermek”, azután kiderül, sötét oldalakkal is rendelkezik.

Fotó: Gálos Mihály Samu

Talán erre a szerepemre kaptam eddig a legtöbb pozitív visszajelzést. Mindig nagyon örülök egy olyan feladatnak, ahol nincs igazán előre kitalálva a dolog, hanem rendesen el lehet ereszteni a fantáziát. Amikor Szőcs Artur rendező elmondta, hogy ő egy kislány figurára gondol, felcsillant a szemem. Az egyetemen sokat improvizáltunk az osztályban, ha unatkoztunk vagy fáradtak voltunk, akkor ilyesmikkel szórakoztattuk egymást. Nekem volt egy Sárika nevű kislány karakterem. Naiv, de szókimondó. Gyermeki hanggal és gyermeki rácsodálkozással a világra. Volt egy egyetemi vizsgánk, amit ifjabb Vidnyánszky Attila rendezett. Abban már feltűnt egy picit Sárika. Nem tagadom, hogy Hella is belőle nőtte ki magát. Amikor a Mester bemutatója után egyszer összefutottam Attilával, büszkén meséltem neki, hogy Sárika már bizony a nagyszínpadon játszik Miskolcon.
   A sötét oldal pedig ebben az esetben Hella környezete. Nyilván, ha egy kislány feltűnik egy ördögi karakter és egy beszélő macska mellett, az mindenképpen disszonáns lesz és furcsa. Ezért is találta ki Artur – gondolom –, hogy  a mi előadásunkban Hella ne egy meztelen vámpírnő legyen. Amiért hálás is vagyok. Szerintem ez így sokkal izgalmasabb lett. Mindenkiben van sötétség. Erről szól az élet. A döntéseink. A jó és a rossz oldalunk verseng egymással. Csak a tétek nem ugyanazok. A színész dolga, hogy amiket észrevesz magában, apró „sötétségeket”, ”gonoszságokat”, felnagyítsa és el tudja képzelni nagyobb dimenzióban is. Szóval, valahogy így született meg Hella. Játékból.

Szép Ernő Lila ákácának Tóth Mancija nagyon más karakter. Önnel közös talán benne a szerénység, visszafogottság. Ez a szerepálma.

Nagyon közel érzem magamhoz Szép Ernőt. Rajongója vagyok a nyelvezetnek, amit használ és annak, ahogyan látja az embereket. Nagyon fájdalmas sorsokról ír és szerelmekről, de közben mindig ott van a humor. Engem ezek érintenek meg a legjobban. Amikor egyszerre nevethetek és sírhatok. (A  mellékletben egy Szép Ernő verset hallgatnak meg!) A Lila ákáchoz az is köt, hogy a felvételire vittem egy Tóth Manci monológot. Minden rostán kérték tőlem és valahogy ezért ezt összekötöttem azzal, hogy neki is köszönhetem, hogy felvettek az egyetemre. Jó lenne pontot tenni a történet végére és egyszer eljátszani a szerepet. Az nagyon boldoggá tenne.

És mennyi van meg A revizorban a polgármester lányából?

Fotó: Gálos Mihály Samu / Partnere: Simon Zoltán

Azt hiszem, hogy abból szinte semmi. De az is jó feladat volt. Pontosan ezért. Hogy ennyire ilyen legyen, amilyen lett, ezt  a rendező, Béres Attila kérte. Az eredeti írásban nem teljesen ilyen karakter Marja... de miért ne lehetne akár ilyen? Tetszett, hogy kicsit más irányba kellett elindulni vele. Volt, hogy azt éreztem, ez ütközik azzal, ami a jelenetben adva van, hogy honnan, hová kell eljutni, de ez volt a „meló” és még mindig az. Meg kell találni, mi a jó arány. Mennyire lehet életunt ez a lány és mennyire szakadhat ki belőle. Mennyire lehet szerelmes, ha ez ugye egyáltalán szerelem. Nekem az volt a legfontosabb, hogy megpróbáljak következetes maradni. Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályába jártam az egyetemen és azt hiszem,  Marton László mondta, hogy: „Egy színésznek az az egyik legfontosabb feladata, hogy következetes maradjon és hiteles”. Meg kell találni a szerep igazságát. Ebben az esetben néha még mindig azt érzem, hogy keresem. De talán ez nem baj. Azért játsszuk még, hogy ezt keresni lehessen. Ez a jó a színházban, hogy erre lehetőség van.

A „K” ügy című előadás?

Fotó: Éder Vera / Partnere: Prohászka Fanni

Az elején bajlódtam vele, nem igazán értettem, hogy mit szeretne Rusznyák Gábor, a rendező. Most már kezdem megszokni. Nála sosem lehet tudni az elején, hogy mi lesz az egészből, de bízni kell benne, mert a végére mindig minden összeáll valami egészen különlegessé.

Arról már beszéltünk, hogy miért jó miskolci színésznek lenni. Miért jó egyáltalán, színésznek?

Mert szabadságot jelent. Igazából tényleg olyan, mintha megélhetne az ember több életet, mint ami adatott. Kinyit 3-4-5, nem tudom, hány dimenziót és megadja annak a szabadságát, hogy én is több lehetek. Azt, hogy nem maradhatok meg a saját kis világomban, muszáj belőle kilépni, a muszáj nyilván jó értelemben. Egyszerűen több mindenben kell gondolkodnom, empatikusnak kell lennem és érdeklődőbbnek a világ felé.

A még nagyon messzi nyugdíjas életet valahol vidéken, csendes nyugalomban képzeli el. Mi lesz ott – színház nélkül – a szabadsággal?

Jó kérdés. Most így gondolom, de ki tudja, lehet, idővel változik majd a terv. De, hogy valami módon része legyen életemnek a vidék, azt nagyon szeretném.  Elmenekülni oda, kicsit lecsendesedni, nagyon jó. Most is éppen az Őrségből jövök... A szabadság? Ott egy másfajta szabadságot lehet megélni...de hogy a színházi szabadság hiányzik e majd akkor, ezt nem tudom még szerencsére megjósolni.

Mi nyújt még igazi kikapcsolódást ezen kívül?

Például, ha nagyokat kirándulok. Barátokkal, családdal, kutyákkal... belefeledkezni egy könyvbe, vagy egy hímzésbe. Mozizni, kávézni. Megállni és élvezni kicsit a pillanatot, amikor épp nem színház van, hogy aztán megint nagy kedvvel lehessen játszani. 

 

Fotó: mnsz-blog

Az olvasók – ahogyan az már megszokott a blog interjú sorozatában – videó mellékletet is kapnak, s abban két verset. Mondjuk úgy, különleges a választásod, de természetesen semmi gond nincs ezzel, sőt, nekem tetszik! Viszont kíváncsivá tett arra, melyek a kedvenc olvasmányélményeid.

A választáson sokat gondolkodtam, mert az én kedvenc verseim azok mind… szerintem rájöhettél, hogy kicsit őrült vagyok. De én ezt vállalom.
   Kedvenc olvasmányélmények? Imádom Douglas Adams könyvét. Galaxis útikalauz stopposoknak, de a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája című regényét is kedvelem. Kevesen tudják a szerzőről, hogy nagy állatvédő volt, az orrszarvúak mellett sokat kardoskodott Nem véletlen, hogy egyik művében is megjelenik egy, bebódul egy kerti partira, szétveri, belemegy a medencébe - és az egész az orrszarvú szemszögéből van leírva. Csodálatos. Jo Nesbø svéd regényíró is elképesztő dolgokat ír. Szeretem ezeket a modern írókat. De természetesen nem csak őket. Drámatagozatra jártam a gimnáziumban. Tizenöt éves voltam, betegen feküdtem otthon. Édesanyám bement, beszélt a tanárnővel, hogy amíg otthon vagyok, mit csináljak? Azt mondta, olvassam el a Bűn és bűnhődést. Nem értettem. Ilyen fiatalon nem tartottam izgalmasnak, hogy egy fickó 99 oldalon keresztül tépelődik, azon, hogy leüsse vagy sem az áldozatát, majd 200 oldalon keresztül azon, jaj, de kár, hogy megtette. Eltelt jó pár év, olyan huszonöt évesen újraolvastam, és azt mondtam, életem regénye. Hamvas Béla Karneváljáért odáig vagyok. Egyszerűen, ami abban a regényben nincs, az nincs is! A K2 Színház csinált belőle egy előadást, sajnos nem tudtam megnézni, pedig még azt is el tudom képzelni, hogy ők jól csinálták meg - mert nem mindegy, ki, hogyan nyúl hozzá.

Beszélgettünk már korábban is, tudom, hogy különleges kapcsolat fűz Weöres Sándorhoz, akit sokan csak a játékos verseiről ismernek, komoly, filozófia gondolatait már nem.

Pedig ezekkel a gondolataival napokig el lehet merengeni egy tengerparton vagy egy hosszú tél során.

Van otthon egy tárgyi emléked is tőle. Elmondanád az olvasóknak is a történetét?

Nagy büszkeségem, hogy eredeti Weöres Sándor kézirat lóg a falamon. Egy távolabbi rokonom, a nagyapám testvére és a költő szomszédok voltak. Én talán kétszer találkoztam Bözsi nénivel, de nagyon sokat hallottam róla. Miután elhunyt, pár évvel később felhívott a fia, Ákos bácsi, akivel még ritkábban találkoztam addig, hogy nagyon szeretné, ha Erzsébet napra kimennék hozzá ebédre. Nagyon jót beszélgettünk, majd közölte, Bözsi néni nagyon büszke volt rám és arra is, hogy színész vagyok, így a művészet képviseltetve van a családban (munkáscsaládból származom, én voltam az első diplomás) és ő most szeretné, ha elfogadnék valamit. Nem akartam, de bevezetett a szomszéd szobába, ahol Weöres Sándor kéziratok lógtak a falon és azt mondta, bármelyiket választhatom, azt az egyet kivéve, ami nekik volt dedikálva. Könnybe lábadt a szemem, ezt az ajándékot természetesen elfogadtam.
   Amikor másfél évvel ezelőtt zajlottak a Színművészeti Egyetem körüli események, nagyon szimpatizáltam velük. Voltam őrködni is, többen is voltunk innen. Volt az egyetemistáknak egy felhívása, bármilyen adományt szívesen látnak, amivel kicsit el tudnának indulni, és egy ideig forgott a fejemben, hogy felajánlom nekik ezt a kéziratot árverezésre, azt hiszem, nem keveset érne, de mégis, nem tudtam volna tükörbe nézni, ha megválok tőle. Úgy éreztem, imádom és amivel tudom, támogatom őket, de ezt nem tudnám kiadni a kezemből.  
   Évek óta gondolkodom azon, amit választottam. Az van ráírva, hogy „Végül három szóra találsz, de egy is sok…” Egy szót, azt hiszem, már megtaláltam. Egy barátom mondta mindig, hogy saját magadnak neveket kell adni, mert hiszen mindig szintet lépsz, amikor új ismeretekkel gyarapodsz, akkor már valaki más vagy - és ő valóban, neveket adott magának, kérte, hogy másképp szólítsuk. És szerintem is, az ember rátalál bizonyos dolgokra az életében. Nekem valahogy az „önazonos” lett egy jó szó. Próbáljak önazonosan viselkedni! Ezt általában az ember otthon, egyedül tudja megtenni vagy a nagyon szűk családdal.

Vagy egy olyan baráttal, akivel annyira mély a kapcsolat.

Igen. Vannak az otthonról hozott „bőröndök” vagy „hátizsákok”, amiket a neveltetésem, a szüleim rám pakoltak vagy rám kerültek és ezeket nehezen tudom levetkőzni, ha beszélgetek valakivel, de közben csomószor rájövök, miért ne beszélgethetnénk úgy, ahogy én igazából kívánom. 
   Volt az életemben, amikor produkciót hagytam ott, mert 10 nap után kiderült, hogy nem beszélünk egy nyelvet a rendezővel és úgy voltam vele, mindenkinek jobb lesz, ha nem kerékkötője leszek a dolognak, hanem inkább bocsánatot kérek és kiszállok. Bocsánatot kérek azért, hogy cserben hagyom a társaságot, de pontosan tudom, senkinek nem lenne jó, ha maradnék.
   Megesett, hogy megkérdeztem egy igazgatót, miért bizonyos ember rendezett egy előadást. Azt mondta: Nézd, három lehetőségem van. Az egyik, hogy hívok egy jó nevű pesti rendezőt, aki jól megcsinálja, de arra nincsen pénz. A másik, hívok egy főiskolás rendező szakos hallgatót, itt két verzió van, elsülhet jól, de előfordulhat, hogy nem, akkor nekem utána rendbe kell tenni az egészet. A harmadik, hogy odaadom neki. Tudom, hogy nem születik belőle a világ legjobb produkciója, de legalább korrekt előadás lesz. De a színészeid szenvednek – válaszoltam, mert nem megfelelő munkát biztosítotok nekik. Hogy képzeled, ilyen módszerekkel vezetni színházat? És ezeket gond nélkül kimondtam. Elhiszem, hogy nem voltam szimpatikus neki. Egy másik helyen a megbeszélések lassan már kezdtek hosszabbak lenni, mint maga a próbafolyamat. És az egyik során beindult a mentegetőzés. Jaj, az én hibám. Nem, az én hibám, te jól csinálod. Ment egy darabig, aztán megszólaltam: Figyeljetek, az én hibám, csak menjünk már tovább! 
   És például azért szeretem a miskolci színházat, mert bennem tényleg van egyfajta deviancia, és valahogy tolerálják, néha talán még igénylik is. Emiatt is jó itt lenni. Talán pont ettől vagyunk jó kerekek, mert az én hülyeségem a másikból hiányzik és kiegészítjük egymást. Tudják, hogyan kell engem kezelni. Néha felrobban az agyam, de soha nem vagyok haragtartó és én hiszek abban, hogy bizonyos dolgokat inkább ki kell mondani, mert akkor abban a pillanatban egy kicsit fáj, de ha nem mondom ki, akkor robbanok. Tudják, hogy oké, nincs semmi gond, majd beszélünk egy félóra múlva. Én is sokszor van, hogy azt mondom, most inkább ne szóljanak hozzám. Beszéljünk egy félóra múlva, addig pedig kiengedek, lenyugszom.

Megvan tehát az egyik szó, az „önazonos”. De a kéziratban az áll, három szóra találsz.

Ezt még nem fejtettem meg. Néha, ha eljutok valakivel a beszélgetés egy jó stádiumába, fel szoktam tenni a kérdést, neki mit jelent a Weöres-i gondolat. Volt egy érdekes válasz, egy táncos fiú mondta, hogy tulajdonképpen a „de” előtt lévő dolgok soha nem számítanak. „Én nagyon szeretlek téged, de… és akkor úgyis ott van az igazság. Amikor egy „de” bekerül a mondatba az mindig megváltoztat mindent. Tetszik ez a gondolat.

Én úgy érzem, az önazonosság már nagyon fiatalon jellemző volt rád.

Nyolcadik osztályos voltam, amikor szólt egy tanárnő, aki engem akkor már nem is tanított, igazság szerint nem tudom, miért éppen nekem, hogy a debreceni Csokonai Színházban a Légy jó mindhalálig előadáshoz fiú szereplőket keresnek. Én nem indultam versmondó vagy prózamondó versenyeken, nem voltam igazán jó tanuló, inkább közepes, de elmentem. Mondták, hogy egy verset, egy monológot meg kell tanulni, meg énekelgetni kell egy kicsit. A százhuszon-valahány gyerek közül kiválasztottak huszonnégyet, köztük voltam. Egy hete ment a próba, amikor közöltem a szüleimmel, hogy én ezt akarom csinálni. Nem tudom, mi az útja-módja, miket kell tanulnom, hova kell mennem, de én ezt a világot akarom. Nyilas Misi Tannenbaum nevű osztálytársa voltam, igazából semmi különös, egy a sokból, de nagyon élveztem a játékot, ami a színpadon ment és valahogy mintha úgy minden a helyére került volna.   
   Érdekes módon már kiskamaszként is nagyon késői fekvő voltam. Képes voltam hajnalig olvasni. Amikor bekerültem a színházba és tényleg nagyon későn jártam haza, nekem ez természetes volt. Sosem voltam fáradt, nem volt gondom a másnap reggeli korai kelés.
   A nyarakat nagyszüleimnél töltöttem, volt egy telkük Veresegyházán és egész nyáron jártam lovagolni, egy öt kilométerrel arrébb lévő helyre. Tulajdonképpen ingyen tanultam, viszont cserébe mentem segítőnek bármikor, ha kellett. Elég jól megtanultam a lovaglást Ennek köszönhetem lovas élményeimet. Például egy kisfilm forgatásán egyszer csak hozzám fordult a rendező. Bevállalom-e, hogy lóval, kötélen húzzanak? Ránéztem a mesteremre, aki alapból lovas kaszkadőr volt, s mondtam, persze. Adtak gerinc protektort, annyit mondtak, ahogy húz a ló, háton, a fejem mindenképp tartsam fent. Végigjártuk előtte az utat, az összes követ, kiálló vastag ágat eltüntettük. A kötél a kezemen, elindultak a lovak, lépés, ügetés. Amikor az ügetésből vágtába ugrottak, akkor kellett nekem először hasra, majd onnan átfordulni, kiáltani és mehetett a sebes vágta. Megvolt a felvétel, megálltunk, én a földről felugrottam, szerintem az adrenalintól legalább két métert. 
   Hívták a lovasmesteremet egy kisvárosba fellépni. Valami nagy rendezvényre, mert csinálták a trükklovaglást, álltak a lovon, pörögtek, lecsúsztak, bajvívást csináltak. (Büszkén mondom, hogy néhány trükköt én is meg tudok csinálni, megfordulok a lovon, felállok vágta közben, ilyesmit.) Mi végeztünk a műsorral, de ott volt Pintér Tibor Lovas Színháza is, ők voltak a legvégén. Megkérték a mesteremet, maradjunk ott az ő fináléjukra, mert milyen jól nézne ki, hogy húszan mennek körbe a lovakkal, a belső körben pedig a négy kaszkadőr.  Megvolt a nagy finálé, felállt a 24 ló sorba, s akkor a városvezetés meglepetésként tűzijátékot indított el. Kell tudni, hogy a lovak menekülő állatok, félnek a hangos durranásoktól és a fényektől. Csodálatos volt nézni, hogy elindult a tűzijáték, a huszonnégy lóból húsz ledobta a lovasát, elszaladt, csak a négy kaszkadőr lova állt fegyelmezetten, csak a fülük mozgott.

Ezek az élmények persze, csak később következtek. Az általános után jött a gimnázium.

Az Ady Endre gimnázium, nagyon jó iskola. Onnan jött Hajdú Steve, Szabados Misi, Gubás Gabi, hogy csak hirtelen pár nevet mondjak és Szabó Mátéval, az MNSZ művészeti vezetőjével, rendezőjével például osztálytársak voltunk. A drámai tagozatra járó kilenc fiúból ma csak egynek nincs köze a szakmához, a többiek közt van rendező, színész, zenész, a Csokonai Színház felügyelője. 
   A Csokonai színészei tartottak nekünk délutáni órákat, tehát már szinte olyan volt, mint egy kis Színművészeti. Volt beszéd-, ének-, mozgás óránk és ezek mind délután, délelőtt meg a rendes óráink. Ezért nekem már 14 évesen az volt az életem, hogy elmentem fél nyolcra az iskolába, az órák után megebédeltem, délután 3-6 óránk volt és utána mentem be a színházba, mert előadásom volt és mentem haza fél tizenegyre. A szüleim elfogadták, mert látták, hogy jól érzem magam. Annyit mondtak csak, hogy vigyázzak magamra. Sokat játszottam a gimnázium alatt, a Légy jó mindhaláligban, a Julius Caesarban is benne voltunk, a Sztárcsinálókban, volt egy Bolondóra című produkció, tehát majd minden évben volt előadásom.

A Bolondórában - balról a harmadik álló alak. Az arckép a Légy jó mindhalálig stáblistájáról való.

   Azt hiszem, hogy már akkor is borzasztó jó agyam volt. Büszke vagyok rá, hogy ha valamire odafigyelek megjegyzem.

Van erre egy kedves példád.

Jó pár évvel ezelőtt festettük a szüleimnek debreceni lakását. Hazamentem segíteni. Három fal van tele könyvespolccal. Édesanyám porolta könyveket, mi apuval festettünk, majd visszaraktuk a polcokat, én fel a létrára, visszapakoltam mindent. Olyan 3 évvel később felhívott anyu: „Petikém kéne Petrának (az unokahúgomnak) a Családom és egyéb állatfajták című könyv. Nekünk ez van itthon, nem tudod?” Mondtam, hogy „Anyu, a főfallal szembe állsz, balról az első sor, felülről az első polc középen. Öt perc múlva visszahívott, hogy honnan tudtam. 
   Pont ez a képességem volt, amiért a gimiben én soha nem tanultam, de az órán mindig figyeltem, mindent megjegyeztem, évszámokat, adatokat, mindenfélét. Ha még tanultam is volna, ha csak annyi energiát szánok rá, hogy elolvasom, lehet, hogy lehettem volna ötös tanuló. Igazság szerint most már bánom, mert mi speciális tanrendben tanultunk, aminek az volt a lényege, hogy fizikát, kémiát, biológiát könnyítve, de irodalmat, történelmet, bővebben. És a tanárok együttműködtek. Egy-egy korszakot egyszerre vettünk történelemből, irodalomból, képzőművészetet is hozzáadva, például milyen hatással volt a francia forradalom a kor képzőművészeti filozófiájára, vagy egy kulturális forradalomra milyen hatással volt a politika. Olyan megvilágításban, nézőpontokból tanultunk, hogy most verem a fejem a falba, mert tök jó lenne tudni ezeket így, de már esélyem sincs és meg se tudom találni a gimnáziumi jegyzetfüzeteim, szerintem a kézírásom sem tudnám kiolvasni.

Mindezek után biztosnak tűnne az egyenes út a Színművészetire.

De elsőre nem vettek fel, a harmadik rostán estem ki. A Madách Színházban voltam egy évet, amit akkor Kerényi Imre igazgatott. Közölték, hogy Kerényi szeretne velem beszélni. Én nem tudtam róla semmit, a debreceni tanáraim mondták, hogy ő fog jövőre osztályt indítani, úgyhogy, ha szeretnék vele jóban lenni, menjek. Azt mondta, látott engem, tetszettem és szeretné, ha odamennék a Madách Színházba, stúdiósnak. Megígérte, hogy lesznek óráink, foglalkozásaink. Ez volt a nyáron. Elkezdődött az évad, mindez nem volt, csak csoportos szereplők voltunk, olcsó munkaerő. Sőt, ott az volt a szokás, hogy a csoportos szereplőkkel világítottak be, éjszaka.  Miskolcon az van, hogy bent van a díszlet, és azt mondják, hogy mondjuk: „Ott áll majd Kokics Péter, ott világítsd meg!” És akkor Kokics Péter majd oda áll be. Ott azt mondták, állj oda, ahol majd X.Y. fog állni, kicsit húzd össze magad, mert nem vagytok egyforma magasak, és velünk világítottak éjszakánként. Nagyon megalázónak éreztem, és azt pontosan tudtam, hogy itt nem akarok maradni, akkor sem, ha továbbra sem vesznek fel a Színműre. De hál’ Istennek, fölvettek. Tulajdonképpen az új évezred első színész generációjába tartozom, mert 2000-ben diplomáztam. 
   Egy alkalommal megkérdeztük Hegedűs D. Gézát, aki a beszédtanárunk volt és nagyon szerettük, hogyan születik a harmadik rostán ténylegesen a döntés. Merthogy az első rostán a felvételiző bemegy, ott ülnek öten, meghallgatnak és a harminc emberből továbbjuttatnak, amennyi nekik tetszik. A második rostán már ül bent olyan húsz tanár körülbelül, ők döntik el, a felvételiző megy-e tovább vagy nem. A harmadik pedig egy egyhetes együttélés. Be kell költözni, mindenfélék vannak és van egy vizsga, mindent meg kell mutatni, amit abban az egy hétben készítettünk, s egyéni felvétel van. Mi azt hallottuk, hogy kézfeltartással szavaznak. Hegedűs D. Géza elmondta, hogy ez tényleg így működik. Mindenkinek van egy szavazata, de ugyanúgy az osztályfőnök is egy szavazatot ér, meg mondjuk, a beszédtanár is. És tudja a titkár, hogy hányan vannak bent szavazati joggal tanárok. Kimegy a felvételiző és kézfeltartás után 50 százalék alatt nem veszik föl, ha 50 és 75 százalék között van, akkor beszélgetnek róla. Olyankor általában az osztályfőnök szava dönt, hogy ő szeretné vagy nem szeretné. 75 százalék fölött fölveszik, de akkor már úgy is, ha mondjuk az osztályfőnök nem akarja, de az összes képességtanár rá szavaz. Én Horvai Istvánnál voltam először felvételizni. Később tudtam meg, hogy egy szavazaton múlt, én pont a hetvenöt százaléknál voltam, akikről még beszélgetnek, és Horvai közölte, hogy én még nagyon fiatal vagyok. Mérges voltam rá. Évekkel később értettem meg, hogy igaza volt, mert amikor egy évvel később fölvettek, még akkor is nagyon kölyök voltam. Talán valahol a harmadik év környékén kezdtem megérteni, hol vagyok, mit csinálok.

A diplomáddal a kezedben viszont nem szerződtél sehova.

Volt egy darabom a Thália Színházban, volt egy a Budapesti Kamaraszínházban, egy a Vígszínházban, és egy Tatabányán. Mind a négy hely szimpatikus volt, de itt ez nem tetszett, ott az, egyik helyre sem tudtam volna teljes szívvel menni. Úgy voltam vele, hogy nekem jobban tetszik ez az élet, el is engedtem azt, hogy leszerződjek valahova. Érdekes, hogy egyébként jöhettem volna Miskolcra, még voltam is megnézni két előadást. Hegyi Árpád Jutocsa volt éppen az igazgató. Két osztálytársammal voltunk itt, kaptunk arra az időre színészlakást, azokat akkor csinálták meg, nagyon tetszett. Végül kettejüknek lett munkája Pesten, így nem jöttek, én pedig úgy döntöttem, hogy akkor inkább választom a szabadúszást. És az két évig nagyon jól is működött.
   Azután kerültem Nyíregyházára. Egy barátom éppen ott rendezett, nagyon szerette volna, ha az egyik főszerepet én játszom. Ezért hívott fel Tasnádi Csaba, az ottani igazgató. Azt is megkérdezte, esetleg lenne-e kedvem szerződni. Akkor volt ott már pár barátom, akivel együtt végeztem, jókat meséltek Nyíregyházáról. Két évet voltam ott, amiből volt egy nagyon jó másfél és egy borzasztó félév. Ott is történtek velem jó dolgok, mind szakmailag, mind a magánéletben, de éreztem, hogy el kell jönnöm. A borzasztó félév után úgy döntöttünk páran fiatalok, hogy inkább megpróbálunk saját lábon megélni. A teljes semmibe, ismeretlenbe ugrottunk bele, alakítottunk egy saját független társulatot, a saját fejünk után.

Ez volt a...

Több nevünk is volt, Homo Ludens Társulat, aztán voltunk Háló, Meridián 42 Színház és Filmműhely… már nem is tudom mi voltunk még, de mondhatom, hogy nagyon jó előadásokat hoztunk létre. A legelső, amit saját kútfőből csináltunk, éppen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből készült. Az első kilencvenkilenc oldalból vettünk ki jeleneteket és ezt játszottuk Kilencvenkilenc címmel. Életem egyik legjobb előadása volt. Van egy rész, amikor két ember be akar menni, éppen miután Raszkolnyikov megöli az öregasszonyt. Rángatják az ajtót és konstatálják, hogy biztosan otthon kell lenni valakinek, mert a lánc bent van feltéve. Lemennek a házmesterért, hogy jöjjön fel. Na, mi ennek a két embernek (akikről csak ennyi van a regényben) a találkozásáról csináltunk egy harmincöt perces, activity játék szerű jelenetet. Én olyan embert játszottam, aki mindent elfelejt. Civil ruhákban voltunk, rajtam egy kék melegítőfelső, ment már negyedórája a jelenet, a nézők is már rájöttek, ebben az emberben tényleg semmi életképesség nincs. Levettem a kék felsőt és alatta ott volt egy pont ugyanolyan. Még ezt is kétszer veszem föl. Néha nevetett fel egy ember a nézőtéren, aki megértette, de szerintem csodálatos poén volt. MGP (* Molnár Gál Péter / 1936-2011, neves és igen szigorúnak ismert kritikus) eljött, megnézte az előadásainkat és az egekbe dicsérte. Azt írta, ez egy olyan étterem, ami nem az az előkelő, hanem egy piroskockás abroszos, régimódi, de nagyon jó kajával tehetséges színészekkel. Rólam azt írta, „Kokics Péter kezénél hajlékonyabban beszédes végtagot még sosem láttam.”
   Nagyon szerettem azt az időszakot az életemben, a független létet, de megvolt a maga hátulütője is. Nagyon kevés pénzből kellett megélnünk, de tökéletesen működött köztünk az összetartozás és összetartás. Ha egyikünknek volt, akkor mindenkinek volt! Valaki forgatott egy napot és kapott pénzt, valakinek feljöttek a szülei és teletömték a hűtőjét, akkor nála ettünk… Az tartott életben, hogy próbáltunk. Valahogyan csak próba közben tudtunk élni, amikor nem próbáltunk, akkor is próbáltunk, mert akkor is együtt voltunk és a darabról beszéltünk. Két barátommal ültünk egy lakásban és sokszor hármunknak nem volt 100 forintunk összesen. Lisztlevest főztünk, mert lisztet találtunk otthon, egy Vegeta kocka még volt, találtunk egy félig már enyészetnek induló hagymát, amit még azért bele lehetett vágni, 90 forintból tudtunk venni 3 zsemlét. De közben Dosztojevszkijt elemeztünk! Feljegyzések az egérlyukból - tehát, még annyira pofán is vágott minket. Néha nehéz volt felállni és továbbmenni, de amikor egy előadást bemutattunk, amilyen tekintetekkel találkoztunk, amilyen energiák jöttek vissza, az kárpótolt. 
   Függetlenként az ember azt csinál, amit akar. Megbeszéltük, hogy ha többen vagyunk a színpadon, mint a nézőtéren, nem tartjuk meg az előadást. És volt egy előadásunk, amelyre egy alkalommal összesen hárman jöttek el, egy színművészetis haver, aki elhozta a barátnőjét és egy idegen lány. Mondtuk, hogy ne haragudjatok mi öten vagyunk a színpadon, ti hárman a nézőtéren ezt most nem tartjuk meg. Mire az idegen lány megszólalt, ő valakitől hallotta, hogy ez nagyon jó előadás, születésnapja van és úgy volt betervezve a program, hogy megnézi egy barátjával, aki sajnos mégsem tudott eljönni, utána mennek bulizni. Születésnap?! Csak neki, szülinapi ajándékként megtartottuk, nagyon jól is sikerült. A végén ott maradt velünk még egy óráig beszélgetni, már hívogatták, hogy menjen már bulizni.
   Olyan élmények értek fiatalon, amik simogatták az ember lelkét. Mint a versenylovak, olyanok vagyunk. Lehet hajtani, de néha-néha jó megpihenni és ha valaki cukorkát ad a szájukba és megsimogatja a hátukat. Kellenek a lelket, szívet simogató gesztusok.

2012-ben szerződtél végül Miskolcra. Van olyan szerep, amit nagyon szerettél volna, de nem kaptál meg?

Rostand: Cyrano de Bergerac. Nagyon szeretem, valamiért már gyerekkorom óta. Persze, tudtam, amikor meghallottam, hogy lesz, hogy nem én leszek Cyrano. Tudom, hogy nem vagyok egy átlag főszereplő alkat, bár játszottam nagyon sok főszerepet. Pontosan tudtam, hogy nem én fogom játszani, de azért rossz volt, hogy nem.

És az ellenkezője? Volt, amit nem vártál, de megkaptad? 

SzentivánéjiÁ - partnere Bodoky Márk / fotó:: Gálos Mihály Samu

Pukk, a SzentivánéjiÁ-ban. Ehhez hozzátartozik, hogy pont Rusznyák Gáborral (a rendező) dolgoztam a legkevesebbet. Nincs köztünk semmi feszültség, tök jól elbeszélgetünk, imádom az előadásait, nagyon jókat csinál, mégis valahogy egyszerűen érezzük, hogy más a habitusunk, nem illünk igazán össze. De, amikor kell, akkor jól megvagyunk. Nem gondoltam volna, hogy én leszek Pukk, meglepődtem, de örültem neki. Nagyszerű feladat volt. Lehet, hogy eggyel még nagyobb őrültnek kellett volna lennem benne, de azért így is nagyon jó volt.

Mondod, hogy nem vagy főszereplő alkat. Szerintem külön érték, ha emlékezetes marad egy mellékszereplő, akinek nem volt igazán hosszú ideje a színpadon.

Szeretek valami olyat csinálni, ami így is emlékezetes. Páger Antal játszott egy előadásban, meg nem mondom a címét. Amikor elindultak a rendelkező próbák, rögtön kért egy állófogast a bejárattól három méterre. Onnantól kezdve próba után és próba előtt fél órával azt gyakorolta, hogy belép a szobába és feldobja a kalapját a fogasra és az ott pörög.
   A Viktóriában egy orosz tiszt voltam, akit az első felvonás elején a főszereplő magyar huszár meglő a gerincén. Később összetalálkoznak, a tiszt felismeri, de a huszár tagadja, hogy ő az. A nyilvános főpróba napján jutott eszembe egy ötlet. Mi lenne, ha amikor azt mondja, hogy nem, kitépném a mankó kapaszkodóját? Azt mondták, nem tudom megcsinálni. Nem tudom?! Addig szereltem a kellékessel, hogy megoldottuk. Nem szóltam, csak a két kollégának, aki szemben állt velem a színpadon, hogy ne lepődjenek meg, lesz egy ilyen gesztus. Kitéptem. Majd még beszélgetünk! – azzal kimentem. 
   Volt a Hóhérok című előadás, amiben a legelején felakasztottak, nem kerültem többet a színpadra. Még évekkel később is megállítottak az utcán, hogy milyen jó volt az az egész.
   Én hiszek az egy, de erős gesztusban.

Erős gesztusokról bízvást beszélhetünk A falu rossza kapcsán is. Kónyát, a részeges kántort játszod (szöveged alig-alig van), gyakorlatilag „ugyanazt” csinálod, dűlöngélsz folyamatosan, de nem lehet levenni a szemünket rólad, akkor is figyelni kell rád, ha a színpadon egyébként mindenféle fontos dolog zajlik. Nem mellesleg ez a részeges kántorság még elég komoly fizikai megterhelésnek is tűnik, hosszú időket töltesz egy villanyoszlopon, ölelgetve azt…   

A falu rossza - partnerei Gáspár Tibor és Tegyi Kornél / fotó: Éder Vera

A premier után mondta az egyik táncos kolléga: „Kokszi, elbűvölt, amit művelsz. Ott voltál egyedül a színpad bal oldalán, a jobb oldalán állt huszonhárom ember és hogy ott mi történt, nem tudom, mert téged tudtalak csak nézni.” Valóban el is fáradok alaposan a végére.

Erős gesztus akár egy tekintet is lehet. A Színházcsinálóra gondolok.

Szerintem korszakos előadás. Jelenleg az energiaválság miatti helyzetben a Csarnokban játsszuk, de az igazi helye a Játékszín, ahol bemutattuk. Remélem, mielőbb visszakerülhet. Szépen épül fel, mint egy homokvár. Először volt egy nagy kupac homok, aztán megjelentek a tornyok, egyre szebb tornyok, azután megjelent már a falnak a mintázata is, az ablakon a függöny, szép lassan a legvégére ott van előttünk egy gyönyörű várkastély. Amit Görög Laci csinál ebben az előadásban, arról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Nagyon nehéz volt a próbafolyamat számomra, akinek a szerepe igazából semmi, mert eltöltök negyvenöt percet vele a színpadon és van öt megszólalásom. Az elején az volt, hogy Laci és a rendező, Keszég László a négyórás próbát végigelemezték, beszélgettek és én álltam két órát a jobb oldalon meg két órát a balon (aztán kicsit természetesen én is próbáltam beleszólni), figyelve őket. Koncentrációs játékokban elég jó vagyok, szeretem őket. Nagyon érdekel, hogy lehet közben tanítani vagy tanulni. Van egy játék: Üljetek le egymással szemben! Kezdjétek el egymást vizsgálni, a szemöldök ívét, hol van ránc az arcán, hol kezd nőni a haj, a fülnek az élét, utána kezdd el fiatalítani az arcot, amit nézel! Képzeld el, milyen lehetett mondjuk öt évvel korábban, milyen volt óvodásként, aztán vissza a jelenbe és elkezdeni öregíteni! Szimpatikusan fog megöregedni vagy sem? Ezt Lacival nagyon sokszor végig tudtam volna játszani a próbák alatt. De nagyon szépen van kitalálva minden pillanat és csak hallgatni őket is jó volt.
 

A színházcsináló - partnerei Kerekes Valéria, Rusznák Adrienn, Farkas Sándor, Görög László / fotó: Éder Vera

   Viszont azt hiszem, hogy mégis majdhogynem egyenértékű partnerek vagyunk a színpadon, ő sokkal többet beszél, de közben mondat értékű gesztusok, tekintetek vannak tőlem is.
   Ez is olyan előadás talán, mint A Mester és Margarita, nincs benne sok dolgom, de az fontos. Jó érzés a részese lenni.

A Mester és Margarita - partnere Mészöly Anna / fotó: Gálos Mihály Samu

Többször említetted már a táncosokat. Nemrégen mutatták be Petőfi komikus eposzának, A helység kalapácsának új filmváltozatát. Te voltál a narrátor abban a táncelőadásban, amit a műből a Kamarába készítettetek. Vagyis, az 1965-ös, még fekete-fehér, nagyszerű és máig friss, szerintem az eredeti mű hangulatát, humorát tökéletesen visszaadó tévéfilm (rendezte Zsurzs Éva) Gábor Miklós játszotta szerepe volt itt a tiéd.     

Azt is nagyon szerettem. Úgy alakult, hogy évek óta dolgozom a táncosokkal, hosszú múltú a kapcsolat. Volt például beavató táncszínházi előadás gyerekeknek, a Hamupipőke, ott is engem kértek narrátornak, volt pár éve a Fenevadak című előadásunk, amiben hat táncos és három színész volt benne… Szeretem őket, nagyon jó társaság. A helység kalapácsa pedig nagyon jó anyag és Kozma Attila koreográfusként-rendezőként nagyon jó kézzel nyúlt hozzá.

Biztos vagyok benne, megnézed azokat az előadásokat is, amelyekben nem vagy benne.

Igen. Általában a bemutatókat, erre szoktak figyelni, hogy olyankor ne legyen más előadás. Azt gondolom, illik megnézni a másikat, tudni, ki, hol tart. Nem tudok civil nézőként nézni előadást. Nagyon sok mindent észreveszek, megfigyelek, amit egy egyszerű néző nem.

Mondtad korábban, hogy szereted a koncentrációs játékokat. Játékot vezetni is szeretsz. A „Kilépő – improszínház, a Miskolci Nemzeti Színház beugró”-jának te voltál a házigazdája. „Szereti a rögtönzést? A váratlan helyzeteket? Amikor csak a játékszabály fix, minden egyéb változik? Azt, amikor kiforgatjuk a közhelyeket? A szerepeket összecseréljük, a sémákat felrúgjuk. Senki nem lehet biztos a következő mondatában - se színész, se néző. Ha szereti az ilyesmit, akkor itt a helye.” Bízzunk benne, hogy ennek lesz még folytatása!
   De van még egy játékfajta, aminek a színházhoz ugyan nincs köze, de amiért élsz-halsz, a társasjáték.

Igen! És azt hiszem, hál’ Istennek ez fertőző. Itt is több embert megfertőztem már vele. A keresztfiamnak három szekrénye van, tele társasjátékkal. Augusztusban voltam úgy játszani az unokaöcsémmel, hogy egy hónapig szervezte. Mert olyan játék volt, amiből hat és fél óra egy parti. Ehhez tényleg megszállottak kellenek, akik végig merik játszani és utána az van, hogy játsszunk már még egyet, mert ezt még csak most ismertem meg.

Közeledve lassan beszélgetésünk végéhez, ezen a ponton elárulhatjuk, mit is láthatnak-hallhatnak az elején már beharangozott  videó mellékletben, annál is inkább ezen a ponton, mert a válaszott versek is valamiképpen a játékossághoz, ezúttal a hangokkal, szavakkal való játékhoz kapcsolódnak. Egyikük Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő című gyermekregényéből Aromo, a nyúl verse. Másikuk a vogon költészet egyik példája, Douglas Adams regényéből: Galaxis útikalauz stopposoknak. 

Az olvasók nem láthatják, ragyog a szemed, miközben a munkádról beszélsz. Összegezve, jól érzed magad a pályán és jó helyen vagy Miskolcon.

Imádom a hivatásom, ami a hobbim is, így sikeres embernek érzem magam. A hivatásomnak különleges élményeket is köszönhetek, például, hogy találkoztam személyesen Angelina Jolie-val, Brad Pittel, Gerard Depardieu-vel, magyarországi forgatásukon. Angelina megjelent reggel fél hatkor, smink nélkül, kicsit kialvatlanul, és amikor elmosolyodott, akkor kisütött a Nap. Egyszerűen csodálatos volt. Brad Pitt halál közvetlen, ebédnél nem tudott sehova leülni, mert nagyon sokan forgattunk, már készültem, felpattanok, de ő egyszerűen leült kezében egy üdítővel, a földre.
   Ami Miskolcon – éjszakai emberként – hiányzik, hogy itt az előadás utánra már nagyon csendes az élet. Nem tudok elmenni, mondjuk biliárdozni vagy bowlingozni, beülni valahova a barátaimmal. A környéket viszont imádom. Bringás vagyok, bebicikliztem az egészet.
   A színházban abszolút jól érzem magam, a közönség pedig tényleg csodálatos. Rendszeres a telt ház. Most, hogy nem mehet a megszokott fűtés, pesti barátaimtól hallom, hogy hozzájuk alig járnak, van, hogy le is kell mondani előadást. Ehhez képest nálunk a legnagyobb hidegben, kabátban is itt ülnek, jönnek az emberek.
 

Fotó: mnsz-blog

* A beszélgetést a szinhaz.online portál is átvette.

2008 óta vagy tagja a Miskolci Nemzeti Színháznak. Előtte voltál Budapesten több helyen, a Nemzetiben, az Arany János Színházban, a Kamaraszínházban, egy kicsit a Radnótiban is és vidéken Szegeden, Szolnokon, Pécsett. A kezdet rögtön az ország első színháza volt.

Amatőr csoportban, a Pécsi Sándor Guruló Színházban, Szép Lászlónál kezdtem, itt, Miskolcon, 1988-ban. Egy budapesti fiatalember, Csík Csaba, aki valamikor szintén itt volt, de akkor már a Nemzeti Színházban (ez ma a Pesti Magyar Színház) volt stúdiós, rendszeresen lejárt hozzánk előadásokat nézni. Az egyik alkalommal elkezdett verseket mondatni mindenkivel a csapatból és nekem azt mondta, szerinte menjek én is Pestre. Addig próbált meggyőzni róla, hogy ezt kell tennem, míg fogtam magam, összecsomagoltam. Édesanyám és mindenki tiltakozott, de 17 évesen bekerültem stúdiósként a Nemzetibe, és ott álltak előttem Agárdi Gábor, Mensáros László, Raksányi Gellért, Sinkovits Imre, Tolnay Klári - óriási egyéniségek! Valahogy így kezdődött az ámokfutásom ezen a pályán. Az ember elgondolkozik néha, milyen élete lett volna, ha nem ezt csinálja. Bútorasztalos az eredeti szakmám, de abban nem dolgoztam soha. Már el sem tudom képzelni.

Miért "ámokfutás"?

Beindított bennem egy másik Harsányi Attilát. Munkamániás emberré tett. „Futkároztam” az országban és kikerültem Romániába is, az Aradi Kamaraszínházba. Úgy értettem az ámokfutást, hogy hihetetlen tempóban kezdtem dolgozni mindenféle színházakban, hihetetlen elánnal, hihetetlen meggyőződéssel, hihetetlen hittel.

Másképp nincs is értelme. Annál szomorúbb nem sok van, mint amikor érezhetően fásult, hitüket vesztett emberek próbálnak közvetíteni valamit a színpadról a nézőnek.

Bolondnak is tartanak talán a mai napig amiatt, hogy ennyire „nyomom” én ezt a dolgot, még így 50 évesen és 30 év pályán töltött idő után is ennyire érdekel. Én magam is csodálkozom, hogy semmi módon, egy szemernyit sem kopott a lendületem, még mindig ugyanaz az ember vagyok. Persze sokat nyugodtam színészileg, de azért még mindig eszement tempóval vetem bele magam egy-egy figura megformálásába. Nem is tudom, minek, kinek köszönhetem ezt a belső lendületet.

Hogyan kerültél az Aradi Kamaraszínházhoz?

Végigkísért életemben a szerencsés véletlenek sorozata, amikor valahonnan már nagyon kifelé állt a szénám, akkor mindig összefutottam valakivel, aki tanácsot adott, így mentem Szegedre, vagy például, amikor éppen ott voltam, valaki azt mondta, szerinte nekem el kell mennem onnan, akkor jöttem ide. Araddal is véletlenül esett, Szegeden szerveztünk különböző előadásokat pályázati pénzekből, csináltunk egy egyszerű honlapot, oda felraktunk részleteket. Akkor, 2008-ban indult az Aradi Kamaraszínház magyar részlege. Az ottani igazgató, Tapasztó Ernő keresgélt a neten, mert meg akart hívni Magyarországról előadásokat és rátalált a honlapunkra. Meglátott tőlem egy részletet Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepülnek című verséből, amelyet szeretek a mai napig. Másnap felhívott telefonon. Majd küldött nekem egy szövegkönyvet, Alina Nelega: Rudolf Hess tízparancsolata. Bemutattuk még ugyanabban az évben és azóta már tizenvalahány előadást csináltunk közösen, gyakorlatilag tehát az elejétől fogva jelen vagyok az aradi színházban. A Rudolf Hess tízparancsolata óriási sikerszériát indított be, halomra nyertük a díjakat, felléptünk sok román városban, Bukarestben, Nagybányán, Nagyváradon… Ettől a reveláció szintű produkciótól kezdve mindig készítettünk olyan előadásokat, amelyek szintén jók voltak. Saját büszkeségem, hogy még az Arad Kiválósága díjat is megkaptam, egyetlenként Magyarországról.

Rudolf Hess tízparancsolata - az Arad Kiválósága-díj indoklása szerint „Harsányi Attilának köszönhetően Arad ismertté és elismertté vált a romániai és a nemzetközi színházi életben." (A fotó forrása az Aradi Kamaraszínház honlapja.)

Teljesen úgy megyek Aradra, mint haza. Sok időt töltöttem ott és fogok is tölteni még, nagyon fontos állomása az életemnek.

Milyen érzések vannak benned mostani helyeddel, a Miskolci Nemzeti Színházzal kapcsolatban?

Úgy érzem, mintha azért mentem volna ide-oda, amoda, hogy végül a miskolci színházhoz kerüljek és itt tudjak érvényes dolgokat csinálni. Nyilván, a színház sok színész vállán nyugszik (a művészeti tanácsot most nem is említve, akik a fő koordinátorok), óriási megtiszteltetés, hogy valami súly nyomja az én vállamat is abban, hogy művészileg ez a színház hova fejlődött, milyen stádiumban van. Irgalmatlan büszkeséggel tölt el, hogy én is fontos eleme lehetek, mert én nem végeztem színművészeti egyetemet, nagyon kívülről jöttem a pályára. Felelősségünk van sok mindenért, de leginkább önmagunkért, saját művészeti teljesítményünkért. Vidéki gyerek vagyok, van bennem a mai napig egy ilyen komplexus szerűség, zavar. Óriási megtiszteltetés, hogy egy ekkora múltú intézményben komoly dolgokat játszhatok, alapoznak rám, hogy az a kis szirmai csávó, aki voltam vagy aki még most is vagyok valahol, az egyik pillér. Nagyon jó rágondolni. De mindannyian ugyanazt a szekeret toljuk, a színpadon nem csak a saját sikerünket keressük, közösen akarjuk eljuttatni a nézőkhöz, amit a darab képvisel. Veszítünk, ha az egyén uralkodik a színpadon, ha csak magadat mutogatod. Kizárólag a csapatmunka tud győzni. Ezt ez a színház nagyon tudja. Szerintem egyikünkben sincs az, hogy mekkora szerep jut éppen neki. Mindenki tudja, fogaskerék ahhoz, hogy minden működjön, a lényeg, hogy pontosan eltalálja az akár kisebb, akár nagyobb fogaskerék hogyan lökheti tovább a gépezetet. S ha buknánk is, együtt buknánk, de én azt gondolom (bár erre régen nem volt példa), hogy ebben a színházban még megbukni is jó lenne, mert felállnánk azzal, hogy tanultunk és nekilátnánk csinálni valami mást, valami jobbat! 

A nézők érzik és értik ezt a fajta viszonyulást, hálásak érte.

A miskolci közönséget az jellemzi, hogy odavannak ezért az épületért és azért, amit a benne lévők nyújtanak nekik. Szerintem a kenyér mellett nagyon fontos itt Miskolcon a színház is.

Gyakori, hogy egyszerűen nem lehet jegyet kapni.

Ilyenkor jönnek a telefonok. „Nem tudok jegyet szerezni, nem tudok bejutni három hónapja. Nem tudsz valamit csinálni?”
 

Nyilván ti sem tudjátok teljesen függetleníteni magatokat az energiaválságból eredő gondoktól, magánemberként sem, de színészként sem, hiszen olyan döntéseket kellett vagy kell még ezután is meghoznia a színháznak, amelyek befolyásolják a művészi alkotómunkát is. Mennyire viseli ez meg a társulatot?

Én biztos vagyok benne, hogy nagyon. A pandémia után azt hittük, már megnyugodhatunk, egy év alatt szerintem nagyjából mindenki visszazökkent mentálisan is a régi kerékvágásba és azután meg jön ez. De azért hozzá kell tenni, hogy felnőtt emberek vagyunk, pánik nincs. A színház vezetése mindent megtesz, hogy ne legyen.  Az itteni alaptézis az volt, márpedig mi nem fogunk bezárni. Ezért ment az iszonyú energia bedobás, adománygyűjtés, minden… Nyilván betudható annak is, hogy kétszáz éves lesz a színház, nagyon rossz ómen lett volna a kétszázadik esztendőt bezárással indítani, de szerintem, ha nem lenne még csak százkilencvennyolc, ugyanez lenne a hozzáállás. Egyszerűen itt ilyenek az emberek. Akarjuk csinálni! Nem ítélkezem a többi színház fölött, a saját helyzetükben vannak, azokat nem ismerjük, de büszke büszkeséggel tölt el, hogy mi nem adjuk fel.

Szeretnék felsorolni három produkciót a közelmúltból, amelyekben benne voltál és amelyeket én nagyon kedveltem. Szeretném, ha mondanál róluk néhány gondolatot! Az első Harold Pinter: Hazatérés című darabja. A vége felé volt egy jelenet, amikor perceken át nem szóltál semmit, csak figyelted a többiek párbeszédét, de a szemed, az arcod változásai, ahogyan talán többet is elmondtál így, mintha szavakkal reagáltál volna, igazi élmény volt. 

Hazatérés (partnere Gáspár Tibor), fotó: Éder Vera

Köszönöm. Nagyon szerettem az előadást. Ascher Tamással akkor találkoztam életemben először, mint rendezővel. Azt hittem, be leszek tőle gyulladva, de nem. Külön próbákat írattam ki magamnak, mert akit játszottam, egy tőlem jóval idősebb ember volt, nehéz volt elhitetni magammal, hogy tudok belőle bármit csinálni. Nagyon sokat beszélgettem Tamással, mert ez a figura többnyire csak jelen volt a színpadon és nem volt 15-nél több mondata (nyilván a puszta jelenlét, szemkontaktus, más is „beszél”). És Tamás olyan jókat mondott. Ha pedig valamire mégis azt mondtam neki, hogy ezt viszont nem érzem, azt felelte, gondolkodik rajta és másnap előállt egy újabb ötlettel. Máskor én hoztam valami pici szösszenetet. Ültem bent a próbákon, néztem, hallgattam, hogyan is szólít meg minket és azon kaptam magam, hogy semmi ismeretlen dolgot nem mond, amin én ne gondolkoztam volna. Azt éreztem, ugyanazt az utat járom, mint ő, az érzéseim, az ösztöneim eleve afelé mennek, amerre instruál. Tényleg nagyon megkedveltük egymást.

A második a Hermelin, Szomory Dezső írta, Mohácsi János rendezte. Örültem volna, ha még műsoron maradhat.

Hermelin (partnere Mészöly Anna), fotó: Éder Vera

Azt is nagyon szerettem. Nagy szerelmi történet, sokféle dolgot lehetett benne színészileg csinálni, széles volt az érzelmi spektrum, és én színészként szeretem ezeket a nagyon szélsőséges dolgokat, ahol az ösztöneidet sokkal jobban tudod használni. Természetesen meg kell említenem partneremet, Mészöly Annát, mert vele teljes ez az egész. Olyan magától értetődően megvolt köztünk valami viszony, emberileg, színészileg is olyan harmonikus volt minden, hogy nem volt nehéz szerelmesnek lenni bele a színpadon. Sajnos a pandémia miatt nagyon keveset ment, de ha jövőre ki lenne írva, még mindig tudnánk, annyira „belénk verte” Mohácsi János, akivel nincs minden pillanat előre eldöntve, csomó minden ott, menet közben születik meg, akárcsak a színházunk főrendezőjénél, Rusznyák Gábornál.

Aki a harmadik előadást, Molière: Tartuffe-jét rendezte.

Tartuffe (a háttérben Máhr Ági és Börcsök Olivér), fotó: Éder Vera

Jó kis előadás volt, ha nem jön a rezsiválság, biztosan játszottuk volna még. Rusznyák Gáborral dolgozva az az érzése az embernek, hogy belekerül egy kicsit az ő fejébe, ahol éppen az megy, ami. Te jó Isten! Rettenetesen összetetten gondolkodik. Mindenféle módon megvizsgálja az embert. De az a jó benne, hogy rá lehet bízni magadat, mert pontosan tudod, hogy valami jót fogunk csinálni.

Játszol az Ének az esőben című, a Metro–Goldwyn-Mayer klasszikus filmje alapján készült musicalben, Szőcs Artur rendezésében. Hogy vagy a zenés műfajokkal?

Néha nehéz vékony ecsetvonásokkal megfestett figurákat hitelesíteni a színpadon, de szakmailag teljesen rendben való dolog, hogy az ember ilyennel is foglalkozzon. Már megszoktam. Sok operettben, musicalben voltam. Az elején nagyon idegenkedtem tőle, de sikerült ebből kitörni. Mindig az ott is az az elsődleges szempont, hogy akit játszom, emberi formát öltsön a színpadon. Azok is emberek, csak máshogy vannak megírva.

Nemrégiben vehetted át (már néhány évvel ezelőtt is jelöltek rá egyszer) a Kaszás Attila-díjat, amelyre több mint 40 társulatból érkeztek nevezések.
 

Egyszerre csak megcsörrent a telefon, benne vagyok abban a hármasban, akik bekerültek a döntőbe. Onnan kezdve viszont a néző szavaz. Az csak a helyszínen derül ki, hogy a három közül (rajtam kívül Ötvös András és Rába Roland) ki a nyertes. Velem jött anyukám, a feleségem és a kisfiam is. (* Harsányi Attila édesanyja nézőtéri dolgozó a színházban, felesége amatőr színészként főszereplője volt „A miskolci boniésklájd” című 2004-es magyar játékfilmnek.) Valami egészen hihetetlen élmény volt, hogy megkaptam. Valahogyan felbotorkáltam a színpadra, átvenni. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy gyerek, hogy akkor most mit csináljak itt? Mondták, mondjak valamit, beszéltem és közben néztem a fiam, aki szerintem semmit nem értett az egészből, csak annyit, előtte mondtam neki – viccesen -, hogy ha megnyerem, kérhet, amit akar. Visszatértem a nézőtérre és azt kérdezte: Na, akkor megyünk a játékboltba? Régebben sokkal, de sokkal többet dolgoztam, mert évekig csináltam 4-5-6 előadást nem csak itt, mentem mindenhova az országban. Amikor a kölyök megszületett, eldöntöttem, csökkentem, hogy többet lehessek vele. Például, általában ugye, az anyuka szokott altatni, de nálunk úgy alakult ki, hogy egyik nap én, másik nap a feleségem. És én ezeket a dolgokat borzasztóan komolyan veszem. Nekem meghalt az apám 3 éves koromban. Nem kompenzálni akarok semmit, szó nincs róla, csak nagyon komolyan veszem azt, hogy a gyerek életében valósan jelen legyek. Úgyhogy sok munkát le is mondok (előadóestjeim is szünetelnek) vagy pedig úgy próbálom meg ütemezni, hogy ne sérüljön ez a dolog. És ha úgy döntök, hogy nem csinálom, akkor inkább elmegyek a kölyökkel moziba vagy csinálunk valami közös dolgot. Mert hosszútávon ez lényegesebb, mint az, hogy a karrieremet építgessem. Bár nem is építgettem, soha. Inkább csak mentem előre, mint egy tulok, a saját törvényeim szerint és egyszerűen jött, következett minden, egyik a másikból.
   Egyébként a díj kint van vitrinben a színház előterében, mert azt gondoltam, nem csupán az enyém, hanem a miskolci közönségé is, akik szavazataikkal segítettek elnyerni. Arról pedig, hogy én mit tettem érte, azokat kellene megkérdezni, akik a színházon belüli előzetes véleménynyilvánításon komolyan gondolták, hogy engem szavaznak meg. A Jászai-díjnál, más díjaknál is ugyanazt éreztem, ezek szerint tényleg csináltam valamit, amivel kiérdemeltem. És ugyanúgy, mint a Jászai után, most is sokan írtak, telefonáltak, akiket szeretek, komolyan veszem a szavukat - nem szoktak nekem hazudni -, hogy méltó helyre került a díj. Ilyenkor picit el is hiszem, hogy igen, aztán persze másnap már nem. Soha nem tudtam és ma sem tudok úgy tekinteni magamra, mint akinek bármilyen díjat is meg kellene kapnia, bennem mindig csak az van, hogy „melózzunk”, csináljuk, izzadjunk le, pusztuljunk, haljunk bele! Aztán meg majd lesz valami.

Az MNSZ-en kívül hol láthatnak most vagy a jövőben?

Romániában csinálunk egy újabb monodrámát: Kean, a színész. Ez már előzetesen meghívták Örményországba, Jerevánba egy fesztiválra. A Pesti Magyar Színházban két musicalben vagyok benne, az egyik az Oliver (Fagin), a másik a Valahol Európában (Simon Péter).

A Pesti Magyar Színházzal visszataláltál oda, ahol kezdted a pályát. Vannak még ott az akkoriak közül?

Ott van még az egyik súgó, az egyik ügyelő, van öltöztető is; akikkel együtt voltam stúdiós, közülük is 2-3 ember. Szeretek ott lenni, és tényleg különlegesség, hogy ott kezdtem a pályámat. Furcsa érzés volt 30 év után visszamenni. Szétnéztem és visszajött sok minden. Bementem ugyanabba a terembe, ahol Csernus Mariann tartotta nekünk az órákat. Bubik Pista is tanított… Elkezdtek jönni az emlékek. Mutatták, hol fogok öltözni. Ott van egy üveglap alatt: itt öltözött Sinkovits Imre! Fura érzés, hogy valamikor stúdiós voltam ott, most meg az ő egykori öltözőjét kapom.

Beszéljünk még arról, hogy a közösségi oldaladon igen aktív vagy. Világnézetedre, a társadalmi folyamatokra adott saját válaszaidra is következtetni engednek a bejegyzéseid, megosztásaid, kommentjeid, de most valami egészen másról szeretnélek kérdezni. Van egy másfél-két perces felvételekből álló videós sorozatod. A műfaját nemigen tudnám meghatározni, viszont nagyon élvezetesek.
 

Eszembe jutott valami „agyvérzés-szerű” hülyeség és azt felmondtam. Megmutattam Fandl Ferinek, azt mondta, ő ehhez csinál videót. Így születtek először verses videók, majd ezek az improvizációk, amelyekről valaki azt fogalmazta meg, szerinte nekünk sikerült nyakon csípni a semmit. Borzasztóan élveztem, mindig valamire reagálva jöttek össze ezek a kis szösszenetek. Röhögtek rajtuk az emberek, mondták, hogy csináljuk még! Arra is jó volt nyilván, hogy bármilyen rossz érzésből egy kicsit kizökkentett. Gyakorlatilag se füle se farka irgalmatlan hülyeségek, de valamitől mégis van valami bájuk.

Ha valaki szerint „sikerült nyakon csípni a semmit”, én pedig azt mondom, azon túl, hogy nagyon szórakoztatóak, az ember úgy érzi, tulajdonképpen nem tudja, mit is mondtál, de mégis sokat elmondtál vele: Nézzük-hallgassuk csak meg mégegyszer!
   Most viszont egy egészen más hangulatú videó a melléklet. De abban közös, hogy ez is elgondolkodtató. Köszönöm a beszélgetést!

 

Fotó: mnsz-blog

* A beszélgetést a szinhaz.online portál is átvette.

Édesapád ötven évig volt a felvidéki magyarság kulturális szervezete, a Csemadok dunamocsi alapszervezetének elnöke. Fellépett nótaénekesként, alapító tagja a Vadvirág folklórcsoportnak - de más műfajokat is kipróbált. Valamiféle indíttatást már ez is jelenthetett a fellépések, a színpad világához.

Ahogyan gyerekfejjel általában történik, én is szavalóversenyeken kezdtem a szereplést. Már nyolcadikos voltam, amikor a Légy jó mindhalálig Nyilas Misi szerepét osztotta rám a tanárnő. Jó élmény volt, bár, noha zongorára jártam és tangóharmonika órákat is vettem, az éneklésem meglehetősen képzetlen volt. Meghatározóvá azonban a gimnáziumi éveim váltak.  Révkomáromba jártam, a Selye János magyar tanítási nyelvű iskolába (ahová korábban Kaszás Attila). Ott végzett Soóky László költő, író, drámaíró, publicista is, az ő nevét azért említem, mert tőle egyszemélyes előadást hármat is színre vittem. Ebben a gimnáziumban tevékenykedett Kiss Péntek József. Amatőr színházrendező volt, korábban színköröket vezetett a környező falvakban és egy időben volt a Komáromi Jókai Színház igazgatója is.
   Negyedévben mindig a végzős gimiseknek állított össze egy előadást, ez többnyire zenés volt és a szalagavatóra készült el. A Gimisz Színpad (neve a gimnázium szó első szótagjának és Magyar Ifjúsági Szövetség rövidítésének összekapcsolásából született) talán tizedik éve működött. Mivel négy osztály végzett párhuzamosan egy évfolyamban, ezért a 120 gyerek közül, aki szeretett volna benne lenni, A dzsungel könyve musicalben tudott szerepet adni. Megcsinálta Á és B csapattal. Az A csapat volt a végzősöké és másod-, harmadévesekből állt össze a B. Mi eljátszottuk 17-szer, azután már készültünk az érettségire, de a másik csapattal még ment tovább, 35 előadás a 600 fős nézőtérrel. Én Balut alakítottam.


Balu és Bagira (Csáky Ágnes)
 

Ezért az alakításodért a Jókai napokon a legígéretesebb fiatal tehetségnek járó Ferenczy Anna-díjat kaptad (ő a csehszlovákiai magyar színjátszás kiemelkedő alakja, a komáromi Magyar Területi Színház alapító tagja volt).

A Gimisz bemutatóinak tényleg nagy híre volt. Amikor a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadást csinálta a Komáromi Jókai Színház, Jóska bácsi is megcsinálta a végzősöknek. A színház igazgatója megkérdezte, milyen dolog ez, hogy párhuzamosan mutatjuk be. Mekkora elismerés volt, hogy a Gimisz „elszívja” a nézőiket!

A színjátszást azonban megelőzte a néptánc.
 
Az osztályfőnököm Keszegh István volt és az első osztályfőnöki órára jött Keszeg István, a Hajós Néptáncegyüttes vezetője a Városi Művelődési Központban.
   Volt egy nagyon tanulságos helyzet. Bejáró voltam, Dunamocs a szülőfalum, napi szinte buszoztam. Nem mindig volt az jó, hogy háromnegyed 9-re hazaérve még akkor tanuljak, néha elmaradtam a táncpróbáról. Akkor készítette Can Togay, török származású magyar filmrendező Eperjes Károllyal a főszerepeben az Egy tél az Isten háta mögött című filmjét, amihez a Hajós Néptáncegyüttest felkérték egy gyertyás tánchoz. A Tátrában forgattak. És a vezető nekem azt mondta:  Bandi, te nem jössz. Hogyhogy? Ott lenni egy filmforgatáson, kamaszként! Miért nem? - Nem jártál próbákra. - De én ezt meg tudom csinálni. - Akkor sem. Attól kezdve, úgy jártam próbákra, mint a kisangyal. Az utazások, fellépések sora a környékbeli falvakban akár a legszélsőségesebb körülmények között, nyári melegben vagy a novemberi András napi vásárok során, egy hurka-kolbász honoráriumért, nagy élmény voltak gyermekként. De eljutottunk Csehországba, Olaszországba, Svédországba is.

Hogyan kezdtél a színészet felé orientálódni?

Kamaszként az ember nem igazán tudja, az energiáit milyen irányba csoportosítsa és használja. Mindig érdekelt a fára mászás – ez meg is látszott a testalkatomon meg a hegeimen -, illetve nagyszüleimnél ott volt az udvar, állatok, volt kutyájuk és a kutyával én minden délután kimentem a határba biciklivel. Ezt nagyon élveztem. Utólag tudatosult bennem, milyen fontos és meghatározó napi program volt az életemben. A mindennapi sportot adta, a jó levegőt, a szabadban voltam, a természetben, belebicikliztem a naplementébe! Ezt nagyon élveztem.
   Hogy az energiákat milyen irányba hasznosítsam, a néptánc az egy jó irány volt, ugyanakkor volt, hogy elmaradtam az órára való felkészüléssel. Úgy gondoltam, cirkalmas körmondatban fogalmazom meg a tanáromnak, miért nem sikerült – rajtam kívül álló okok miatt! – felkészülni. Volt, akit hidegen hagyott és beírta az elégtelent, de volt, akit szórakoztatott, akceptálta. „Ezt olyan élvezhetően mondtad el, hogy… oké.“ Az ilyen megnyilvánulásaim miatt mondták az osztálytársaim, hogy én úgyis színész leszek.


1999. március 15.
 

   Jóska bácsi március 15-i műsorokat is szervezett. Az egyik ilyen eseményt közvetítette a Duna TV is a Klapka térről, pár éve került a kezembe a felvétel, és én voltam a legjobban meglepődve, hogy mennyi mindent csináltam: konferáltam, verset mondtam, énekeltem és néptáncoltam.

Eljött az érettségi, dönteni kellett

Jelentkeztem a Színművészetire Pozsonyba és Budapestre is, de nem sikerült. Beadtam a jelentkezést közgazdaságtanra Pozsonyba. Azon a felvételin, abban a közegben, annyira idegen volt minden, nem tudtam elképzelni, hogy jól tudnám magam érezni.

Miért éppen oda?

Gondoltam, közgazdasági diplomával csak tud majd az ember valamit kezdeni.
   Egy évet az Új Színház stúdiójában töltöttem, azután kerültem be a Színművészetire, Hegedűs D. Géza osztályába. Az alatt az egy év alatt is, amióta a gimiben végeztem, amikor csak tudtak, visszahívtak a Hajósba fellépni, hiszen tudtam az előző négy év munkájából a műsoron lévő koreográfiákat.

A szülőföldre mai napig is vissza-visszatérsz fellépni, a már említett Soóky László előadásaiddal, de volt látható Prágában is, a Nemzeti Kisebbségek Házában és itt, Miskolcon is. A Színművészetire hogyan próbáltál felkészülni?

A felkészülés a verstanulás volt. Az is úgy zajlott nálam, hogy kimentem a határba, vittem magammal a szöveget és elindultam egy óriási szántóföldön átlósan, mentem akár még szemerkélő esőben is. Nagy energiát fektettem abba, hogy valamit kihozzak a szövegből, meg leginkább magamból. Otthon, íróasztalnál erre nem volt meg a lehetőség, inkább kivittem a határba az energiát, ahol az Isten ege alatt igazán egyedül lehettem és nem kellett pironkodnom afölött, hogy most éppen milyen hangon nyilvánulok meg egy verssorral. Ott bármit szabadon kipróbálhattam.
   Nagyon érdekes élményem már az egyetem idejéből, harmadévről, amikor Zsámbéki Gábor rendezett nekünk egy Csehov vizsgát. Egy-egy felvonást vittünk színre a darabjaiból, és a Cseresznyéskertből Lopahin szerepét osztotta rám. Lopahin hazajön a vásárból, elmondja, hogy megvette a birtokot, a cseresznyéskertet, ahol az apja jobbágy volt. Ez egy jelentős monológ. Kerestem azt az élethelyzetet Budapesten, a Rákóczi úton, hogy ez most én hol tudnám kipróbálni. Kimentem az Erzsébet hídra és ott, a Dunának mondtam, a szélnek és az elemeknek nekifeszülve. Ott találtam meg a fővároson belül azt a helyet, ahol valamelyest olyan körülmények között éreztem magam, mint otthon, a határban. Olyan anyagra készültem, aminek nem tudtam, hogy mi a vége, hova tud kifutni, viszont mindenáron szerettem volna kezdeni vele valamit, azt hiszem, attól tartottam leginkább, hogy csak felmondom középszerűen a szöveget és az mindennél rosszabb, akkor nincs értelme foglalkozni vele. Hála Istennek meghatározó élmény lett, el is vitt vele bennünket Zsámbéki tanár úr a Teatro Piccoloba, Milánóba.
   Amikor visszajöttünk, aznap délután a Pesti Színházban szerepeltem a János vitéz című előadásban, este pedig a Vígszínház Házi Színpadán, McDonagh Alhangya című tragikomédiájában. A János vitézt akkor nézték a szüleim és nagymamám. Előttem van, hogy Börcsök Enikő játszotta a mostohát és mama előadás után mondja neki, hogy „Ezt mink is színre vittük Mocson, de mi teknőben mostuk ám a ruhát. Nem ilyen volt ám a díszlet.” Ő pedig kedves, ártatlan mosollyal hallgatta.

Végzés után a Vígszínházba kerültél, s egy megszakítással ott voltál a miskolci évek kezdetéig.

Igen, volt egy gyakorlati évem a Vígben és azt követte hat szerződéses évad. Onnan átmentem Bodó Viktor társulatába, a Szputnyik Hajózási Társaságba, három évadra. Az egy teljesen másféle színházi forma volt, mint az addig tapasztalt kőszínházi lét (kezdve például azzal, hogy saját magunknak kellékeztünk, mi viseltük gondját a jelmezeinknek). Német nyelvterületen készítettünk koprodukciókat, minden évben benne voltam egy bemutatóban Grazban, emellett készült a Katonában az Anamnesis című előadás, a magyar egészségügyről, valamint a három velük töltött év meghatározó előadása, az Antigoné, amit drámapedagógiai előadásként vittünk középiskolákba. A Szputnyik után visszakerültem a Vígbe, két évadra, majd Kiss Csaba, az akkori miskolci direktor hívott 2014 őszén, nagy szerepeket ígérve.

Nem lehetett nagyon könnyű a döntés, hiszen Budapesten éltél már a családoddal.

Menjél, ezt vártad! – mondta a feleségem. Akkorra már megtapasztaltunk egy olyan helyzetet, hogy nem mindig vagyok a városban, hanem, mondjuk másfél hónap Graz, ahonnan csak hétvégente tudtam hazamenni. Kétségtelenül vágytam rá – ez okozta ez első váltásomat is -, hogy komoly szerepek találjanak meg, feszült bennem egy érzés, hogy a színház vezetése talán nem azt gondolja rólam, mint amit én saját magamról.
   Voltak jó lehetőségeim a Vígben is, amikor a 2. évadot töltöttem ott, D’Artagnant kínálta nekem Méhes László, a következő évadban a Pán Pétert rendezte, akkor az egyik iker fiú voltam, a másik Telekes Péter barátom. Ő is felvidéki születésű, szintén Komáromhoz közel született, gimnáziumba ugyan ő nem oda járt, de ugyanúgy ismerte Kiss Péntek Jóska bácsit, ugyanúgy részt vett a Jókai Napokon, amatőrszínjátszó fesztiválon. 2004-ben kezdtem a pályát, 2006-ban lettem családos ember, megszületett az első kislányom, feleségem azt mondta, hogy a szülővárosában Érsekújvárban legyen saját lakásunk, mert ha én estéről estére nem vagyok elérhető számára, legalább a szülei legyenek olyan távolságban, hogy tudjon a segítségükre számítani. Pepe albérletet keresett Budapesten, megosztottam vele a sajátomat és az a két év fűzte szorosra a barátságunkat. Új Színház – egyetem – Vígszínház – elmentünk - visszamentünk. Ilyen érdekesen, párhuzamosan alakult a sorsunk.
   Miskolcra Kiss Csaba hívott, Szabó Máté szerződtetett 2015 tavaszán és évadkezdésre Béres Attila lett az igazgató.

Az első igazán nagy itteni feladat a Zorba volt. (A blog írása az előadásról   olvasható.)

Zorba - Szegedi Dezső és Niko, író - Lajos András / Valamennyi miskolci fotó: Gálos Mihály Samu
 

Igen, jól mondod. Az első itteni évadomban készült, azt megelőzően kettő előadásban álltam színpadra. Ezek a szerepek szintén fontosak voltak, Aemilianus, római patrícius, a Nagy Romolusban és Péter, az Egy csók és más semmiben. Ezeket követte a Zorba, Gáspár Tiborral, Szegedi Dezsővel, Nádasy Erikával, Seres Ildikóval és a teljes csapattal, a színtársulattal, a balettkarral, az énekkarral és a zenekarral is megismerkedhettem közelebbről.
   Még ugyanabban az évadban volt Caragiale vígjátéka, a Zűrzavaros éjszaka, ebben Rica Venturio. Rusznyák Gábor rendezővel akkor találkoztam először. Adott nekem egy feladatot, hogy amikor jövök udvarolni Jancsó Dórához, de a félhomály miatt eltévesztem és Ullmann Mónikának udvarlok hosszasan, amint kiderül a tévedés, csináljam meg a jelenetet visszafelé. Sokáig nézték a kínlódásomat, a szöveget visszafelé mondva az összes mozdulatot megcsinálni visszafelé a próbák alkalmával rémes volt. A főpróbahétre kanyarodtunk már rá, amikor azt mondtam Gábornak, hogy pontatlan a „halandzsához” illesztett mozgás és ettől pontatlan az egész. Hát akkor csináld, ahogy gondolod, ezt felelte. Kijelöltem az adott mozdulathoz tartozó szövegrészt, leírtam visszafelé, másrészt felolvastam odafelé és megkértem a hangosítókat, hogy fordítsák meg. Bejelöltem magamnak a szöveg dallamát, melyik szótagnál milyen hangmagasságban szólalok meg, ezt a visszafelé lejátszott felvétel visszaigazolta. Gábor azt mondta, jó, akkor tanuljam meg. Ez már a pénteki bemutató előtti hétfőn volt, már „csak” az volt a feladatom, hogy Fekete Zsolt súgó segítségével megtanuljam ezt a látszólag értelmetlen szöveget, amihez viszont már sikerült annyira pontosan illesztenem az egész mozgássort, hogy az előadásban talán élvezetes volt a nézők, de még magam számára is. Tehát ez is egy nagyon fontos tanulási folyamat volt, egy színpadi eszközhöz hogyan érdemes hozzányúlni és energiát fektetni bele úgy, hogy ne rekedjen meg az ötlet szintjén, hanem a megvalósítása is élvezhető legyen.    
   Aztán még évad végén elkezdtünk dolgozni a Kivilágos kivirradtig előadáson (Móricz Zsigmond), nagyon sok jó élmény, szép este köt hozzá. Shöller Karcsit játszottam. Akkor jött a társulathoz Bodoky Márk, akivel később Vörösmarty Csongor és Tündéjében voltunk Csongor és Balga párosa és másban is dolgoztunk együtt, míg egyszer csak elérkeztünk a Feketeszárú cseresznye című előadáshoz.

Tudom, hogy nagyon fontos állomásnak tekinted a pályádon.


Feketeszárú cseresznye - Czvikker Lilla, Bodoky Márk, Lajos András

2019 októberében volt a bemutatója. Kétségtelenül nagyon meghatározó előadás a szakmai életemben. Maga a mondanivalója, Dusán szerepének megformálása nagyon magasra tette nekem a lécet, nagyon sok energiát kellett belefektetnem, hogy meg tudjak felelni annak az elvárásnak, amit a szerep megkívánt. Úgy érzem, szintet tudtam lépni benne. Nem szeretném, ha elbizakodottságnak hangzanék, a munkához, egy szerep megformálásához való hozzáállásban segített szintet lépni. Még a Zorba alatt Gáspár Tibi mondta nekem, hogy ne mutasd, nem kell mindent megmutatni a közönség felé mimikában, csak létezz! Amikor megnézte a Feketeszárú cseresznyét, őszintén gratulált és én elmondtam neki, ebben az is benne van, amit tőle tanultam. Amikor idejöttem, nem tudtam feltétel nélkül mindent elfogadni, szakmai fogásokat, amit mondott – teljesen segítő szándékkal! -, de ekkorra megértem oda, hogy saját magamon tapasztaltam ezeket a dolgokat. Hogy egy párbeszédben elég csak meghallani, elég csak belegondolni abba, amit a partner mond. Az életben is így van, beszélgetünk, meghalljuk egymást, reflektálunk a másikra. Balikó Tamástól származik az az örökbecsű mondat, hogy a színpadon két dolog látszik, a gondolat és annak hiánya. Tehát ennek a szerepnek kapcsán kezdtem el érezni, hogy nagy jelentőséggel bír, ha az ember megáll a színpadon és nem csinál semmit. Előtte, utána történnek vele dolgok, a néző is látja. Éppen ezért, amikor csak megáll és belegondol, akkor az a néző számára is jelentőséggel bír.

Egy szerep megformálása mindig felelősség.

Igen. Az egy élet, amit te odaviszel a színre. A Játékszínben játszott Élektra első felében például Agamemnon hadvezért formálhatom meg - öt percben! -, az egy felelősség. Hogy a második felében egy hajléktalant kaptam feladatul, vagy ha nem is okvetlenül hajléktalan, de talajvesztett ember megfogalmazását, ebben a városban, Miskolcon, ahol a kohászat felszámolása számtalan embert hozott olyan helyzetbe, hogy elveszítette az egzisztenciáját, lakását, más irányba terelődött az élete, próbál megkapaszkodni a mindennapok sodrásában, itt egy ilyen feladatot kapni nagy felelősség.


Élektra - partnere Molnár Anna 

  Sajnos találkozunk rendszeresen olyan emberekkel, akik az utcán megszólítanak, segítségre szorulnak, kéregetnek. Lehetőség szerint szoktam is adni, azzal együtt, hogy tudom, pár száz forint nem fogja megváltoztatni az életét. Éppen az Élektra bemutatója után, amikor kiléptem az épületből, ott ült egy ember a művészbejáróhoz legközelebb eső padon, hatalmas Télapó szakállban és úgy nézett ki maga is, a ruhája is, mint én az előadásban. Sem korábban, sem azután nem találkoztam ezzel az emberrel, de éppen az Élektra premierjének éjszakáján, igen… Olyan kisugárzása volt, oda kellett mennem, hogy megszólítsam. Beszéltünk kicsit az életéről, azt mondta, várja, hogy reggel kinyisson a bolt, ahová viheti leadni az üvegeket. A DIGÉP-ben dolgozott valamikor.  

A Nagyszínházban jelenleg is fut a Producerek című nagy sikert aratott musical. Max Bialystockot játszod (a másik szereposztásban Salat Lehelé a szerep).

A Producereket megelőző két vagy három évadon keresztül a zenés szerepek elkerültek, prózai feladataim voltak. Max szinte az elejétől a végéig színen van és sok minden történik vele.
   Készül az előadás és lehet, hogy már játszottunk is belőle néhányat, de kell egy bizonyos rálátás, hogy ez mekkora ív és honnan hova fut ki, olyan szövetben, ahol két mondat próza, alatta szól a zene, utána dalban nyilvánul meg az ember, majd megint visszatér a próza. Kifejezetten olyan zenés anyag, ami nem a klasszikus értelemben vett zenés színházi előadás, mint például egy operettnél, ahol van egy felvezető zene és onnan kezdve a felfokozott érzelmeket már dalban fejezzük ki, hanem átszövi a zene jeleneteket, cikázik és váltakozik folyamatosan próza és zene. Ilyen szempontból nagy tanulási folyamat volt, a zenei vezetővel, Cser Ádámmal való együttműködés, Rákai András korrepetitorral való rengeteg munka és Szitás Marian énektanárnővel való találkozás.


Producerek

   Az első dalom az előadásban a Broadway császára. Az egyik délelőtti próba során összevissza énekeltem, más szöveget mondtam… a rendező megkérdezte: Bandi, mi a baj? Semmi. Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy összeroppantam a teher súlya alatt, hogy ott állok a színpad közepén és egy gesztusomra, végszavamra a karmesteri pálca közvetítésével negyven ember szólaltat meg hangszereket a zenekari árokban, a teljes társulat ott áll ugrásra készen, a balettkar, az énekkar, a műszak. Nem hibázhatok. És amikor újra kezdtem a dalt, az volt a különbség, hogy körülnéztem és azt láttam, a súgó az énekelt sorom alatt már a következőt mondja, a rendezőasszisztens mutatja, melyik irányba lépjek, a korrepetitor lekövet mindent, ahogy éppen prezentálom a dalt és a takarásban még a koreográfus asszisztense is minden mozdulatával igyekszik segíteni. Megtapasztaltam egy nagyon fontos dolgot, hogy itt mindenki az ügy érdekében munkálkodik és a közös cél érdekében rengeteg munkát fektet abba, hogy a lehető legjobb minőségű produkció szülessen.
   Négykor befejeződött a próba, de ott volt a díszlet és én ott gyakoroltam a szöveget, a színpadon, mint régen a határban. Egyedül voltam az egész nagyszínpadon és kipróbálhattam, mit hogyan szeretnék megvalósítani.
 

Gyermekként szerettél belebiciklizni a naplementébe, felnőttként, színészként ezt az élményt a színpadi reflektorok fényétől kapod. Jól van így.

VIDEÓ MELLÉKLET:

Lajos András az Újpesti vasúti hídon mondja el a blog olvasóinak Juhász Gyula: Filológia című versét. A felvétel  2022. április 26-án készült.

 

* A beszélgetést a szinhaz.online portál is átvette.

A Miskolci Nemzeti Színház társalgójában beszélgetünk, de az egri Gárdonyi Géza Színházzal kell kezdenünk, hiszen nem csak személyes ismeretségünk mélyült el a Piaf című produkciónak (melynek címszerepét játszottad) köszönhetően, hanem Béres Attilát, a jelenlegi miskolci direktort is ott ismerted meg. Miután megváltál az egri társulattól, Szegvári Menyhért rendezővel megalapítottátok a Földszint 2 lakásszínházat, s ennek szintén volt szerepe abban, hogy ma a miskolci társulat tagja vagy.


Fotó: mnsz-blog

A Földszint 2-ben három csoportba sorolható produkciók mentek. Kifejezetten oda készült például már a nyitóelőadás is - Beckett: Ó, azok a szép napok -, s azután még továbbiak, Visky András: Pornó, kedves ismerősünk, Magyar Elemér krimije, Bregyán Péterrel és Megyeri Zolival és mások.


Ó, azok a szép napok - partnere Szegvári Menyhért / Fotó: Gál Gábor
 

A másik csoport: Nagyon sok, azóta már jó barátommá vált ismerősöm játszott ott (a mostani MNSZ-társulatból is, Harsányi Attila), akiknek volt valami előadni valójuk, jöttek és csinálták. Harmadrészt pedig én is játszottam egyszemélyes színházként az egri színházból átmentett előadásaimat. A Shirley Valentine-t (de ezt jogdíj problémák nehezítették), az Ibusárt, aminek némileg egyszerűsített változata ment nálunk, ott arra nem volt lehetőség, hogy rendes díszleteket építsek föl, úgyhogy átkomponáltuk egy székre egy fogasra, egy asztalra és hangosbeszélőre. Ezek adták a díszlet helyettesítő keretét. És természetesen a Piafot, amit előtte már évekkel átírtam saját magamnak egyszemélyesre, szemben a színházban játszott sokszereplős verzióval.
    Ez így működött három éven át. Ezután jött a meglepetés. Béres Attiláról fontos előre elmondanom, hogyan ismerkedtünk össze. Egerben kezdte a pályáját és én csúnyán beszóltam neki, ráadásul nem kis plénum előtt, de úgy éreztem, igazam volt. Nagyon rosszban lettünk. Ez eltartott egy vagy két évadon keresztül, amikor is, egyszer csak megkérdezte, annak ellenére, hogy nem vagyunk jóban, tudnánk-e dolgozni együtt, mert szeretné, ha megcsinálnám Pearcené (a házvezetőnő) szerepét a My Fair Lady-ben. Mondtam, próbáljuk meg, hiszen igazából nem harag volt ez, engem egy helyzet bántott, méghozzá olyan helyzet, amiben én nem is vettem részt, csak szem- és fültanúja voltam és rosszallásomnak adtam hangot. A végeredmény aztán az lett, hogy nagyon jól dolgoztunk együtt. Nem kerültünk ugyan „haveri“ viszonyba, de utána is megvoltunk egymással, sőt, egy-két alkalommal, amikor olyan változás történt a színházban, ami neki is nagyon fájdalmas volt. megbeszélgettük, mi történt, hogyan és miért. Majd egyszer csak felhívott, biztosan tudom, hogy ők - 6 fiú - Miskolcon vannak, feltették magukban hogy a legjobb színházat megcsinálják Magyarországon, mit szólnék hozzá, ha engem ide meghívnának, hogy be tudjon mutatni a barátainak (akik azóta is egy kivételével vezetik a színházat). Eljátszottam a Játékszínben először a Piafot, majd az Ibusárt, több előadásban, a következő évadra pedig már számítottak rám Bródy Sándor: A tanítónő című darabjában. Akkor még úgy egyeztünk meg, hogy egy előadást vállalok, de nem szerződök, mert nekem még ment a vendégházam, annyi dolgom volt még és már annyira elszoktam attól, hogy nekem megmondják, hova menjek, mikor mit csináljak. No, meg attól is tartottam, hogy ha a túlfejlett igazságérzetemmel esetleg megint beszólok valakinek, akkor szégyenszemre el kell húzni az irhámat, és már nem nagyon fogom bírni türtőztetni magam, mert aki egy kicsit beleszimatol abba, hogy a saját maga ura, nehezen teszi vissza a nyakát az igába.
   Na, végül az lett, hogy megkérdeztem Attilától, hogy jutott egyáltalában eszébe, hogy én idejöjjek. Azt mondta, hogy a megismerkedésünkre visszaemlékezve, úgy gondolta, legalább lesz egy ember, aki biztosan az arcába meri mondani, ha valami nem jól megy. „Ha elszállna az agyam, te biztos az leszel, aki megmondja nekem.“ Eddig igazándiból nem volt miért szólnom. Volt egy-két helyzet amire felfigyeltem, elmondtam, nekem mi a véleményem és mindig meg is köszönte. Mondok egy példát, hogy ne legyek ilyen ködös. A tánckarban voltak nagyon alacsony fizetések, voltak nagyon megbecsületlen munkakörök és egyszer, miután nagyon sokat hallgattam erről - és igazuk volt! - továbbítottam (kéretlenül), hogy én ezt nem szeretem hallani. Annyit dolgoznak és nem kapják vissza a megbecsülést, legalább szóban, ha fizetni nem is tudnak nekik többet. Legalább dicsérjék őket nap mint nap! És azt hiszem, hogy ez akkor fogott is a rendszeren, mert piedesztálra kerültek a táncosok és én nagyon büszke voltam - titokban!

2013 szeptemberétől vagy jelen Miskolcon.

Az első évben még nem tudtam eldönteni, akarom-e, hogy újra egy színház tagja legyek vagy inkább visszavonulót fújjak. Közben azonban a Földszint 2-t három évad után be kellett zárni. Nem lehet elképzelni, mennyi munka volt mögötte. Elképesztő sokat dolgoztunk, a próbákról még nem is beszélve, tisztán tartani, fűteni, a kellékeket előkészíteni, a nézőket értesíteni... - párhuzamosan azzal, hogy közben Miskolcon játszottam, már nem ment. De hozzátartozik az igazsághoz, hogy kicsit el is fogytak a dolgok, amiket be lehetett volna mutatni. Amikor a lakásszínházunk híre elterjedt (és akkoriban még nem volt olyan divatos ez a forma, mint később), nagyon pártoltak bennünket. Bárkit felhívtam, hogy lépjen fel nálunk, elutasítást szinte senkitől nem kaptam. Később azonban elkezdtek megkeresni olyan produkciók, amiket én szívem szerint nem engedtem volna oda, na de, ott volt a felelősségem, hogy jól látom-e vagy milyen alapon döntök én így. Döntsön a néző! Viszont ha beengedem és a nézőnek nem tetszik, be fog-e jönni még utána is? Úgyhogy megkönnyebbültem kicsit, amikor hivatkozhattam arra, hogy nincs már időm erre. A lakásszínházunk megszűnt.
   Első itteni évadomban voltak furcsa érzéseim, például ennek a színháznak a fizikai nagyságából eredően. Eltöltöttem Egerben huszonvalahány évet egy akkora színpadon (és ott az volt a nagyszínpad), mint itt a Kamara. Amikor elkezdtünk próbálni A tanítónőben, beálltam ennek a hatalmas színpadnak a közepére, szinte kétségbeestem, hogy nem lesz hangom. Hát hogy fognak hallani az utolsó sorban, miután én már régen a lakásszínházi méretekhez vagyok szokva? Szenvedtem egy kicsit, mire el tudtam hinni, hogy nem lesz gond. Akkoriban még haza is jártam Egerszalókra, minden egyes próba, minden egyes előadás után. Jöttem-mentem, még nem nagyon épültem be a társulatba, kicsit „előkelő idegenként“ léteztem az első évadban. Rögtön arra, jött a My Fair Lady, az egyszer már Egerben játszott Pearcené, amit át kellett vennem egy kolleganőmtől. Egyre sűrűbbek lettek az itt létek, már lakást is kértem a színészházban, hogy a próbák és előadások között ne az utcán csellengjek, mert közben az összes pénzem elköltöttem, mindig megláttam valamit, amit meg „kellett“ vennem. A következő évadban azután nekem szegezték, hogy döntsek. Két szerepre nem tudnak szerződtetni, csak háromra. De már akkor négy lett belőle, mert Máhr Ági kolléganőm a neki szánt szerepet egy filmforgatás miatt nem tudta eljátszani, át kellett vennem. Végül azt vettem észre, hogy éjjel-nappal, mindig itt vagyok.

A fontos nyilván az, hogy vissza- és a mára is tekintve, hogyan érzed, jó döntést hoztál-e.

Olyan szabadságom van itt, aminek köszönhetően sokkal jobban érzem magam, mint bármelyik más (háromban voltam ez előtt) színházban. A magam ura vagyok, tudok és merek is dönteni, ha kell, nemet mondani, be tudom kalibrálni a dolgaimat, nem érzem azt, hogy „szívathatnak“ - nem érzem fölösleges járatoknak az itt töltött napokat (ami korábban, máshol, előfordult: „Kapjátok a fizetést, legyetek itt!“). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nyolcszor annyit dolgozom, a próbafolyamatok egymásba érnek. Most például három hét alatt sikerült összehoznunk egy Elektrát, azt hittem, belerokkanok, mert nem tudom megtanulni a szöveget. Nem tudtam előre készülni, a példány is sokára lett meg, de előtte egy másik bemutatót csináltunk és amint annak vége lett, máris indult a munka ezzel a következővel és a borzasztó nehéz szöveggel.
   Összefoglalva, Miskolcon hasznosnak és nem hasznos idiótának érzem magam. Olyannak, aki szükséges fogaskereke ennek az egésznek, amit úgy hívunk, hogy Miskolci Nemzeti Színház.

A kapcsolat az egri közönséggel sem szakadt meg, vannak, akik rendszeresen átjárnak ide.

A színházzal megszűnt minden kapcsolatom, mert úgy éreztem, működése ellentétes azzal, amit én színház alatt értek, már nincs a térképemen. De, hogy a közönség egy része ide is követett, abban egy ideig magam is erősen ludas voltam. Amíg követelték a Földszint 2-t, egy huszárvágással tudtam azt mondani, hogy buszt szervezek, ott lehet felszállni majdnem, ahol a Földszint 2. bejárata volt, eljössztök Miskolcra és megnézitek itt ezt és ezt az előadást. A különjáratot, a jegyeket elintéztem, Volt olyan előadás, amire két buszt is megtöltöttünk. Ezt nevezték tréfásan-kedvesen Nádasy-bérletnek. Azután a Covid járvány ennek is betett. De járnak át nézők továbbra is, csak most már önállóan.

Nyolc év alatt pedig megismertek a miskolciak is.

Eleinte természetesen volt még, hogy nagyon idegen volt a közeg, de itt is megvan már a nézői szeretet. A színház két oldalról működik, ezt nem lehet elégszer elmondani. Bemegy az ember a színpadra, a másik oldalon ott ül a néző, működik a kölcsönhatás, áramlik az energia oda-vissza. És egyszerűen lehet érezni, ha az embernek van már respektje, ha szeretik.
   2016-ban a társulat az évad színészének szavazott meg, 2017-ben a legjobb női mellékszereplő díját kaptam A hülyéje című előadásban, a vidéki színházak találkozóján és 2020-ban Miskolc város Déryné-díjjal tüntetett ki.

Azoknak, akik még nem járnak hozzátok, mivel ajánlanád az MNSZ-t? Mivel próbálnád meggyőzni őket arról, hogy „Itt a helyem!“?

Az ember eltöltött nagyon sok időt már ezen a pályán, sokat tapasztalt és akár hírből, elmondásokból is tud már érvéyes következtetéseket levonni. Tudom, hogy hol, milyen színházak működnek. Le tudom írni, milyen a szolnoki színház, ahonnan ismerőseim hozták a híreket, a budapesti Nemzeti, ahol pedig csak két rendezését láttam Vidnyánszky Attilának, tudom, milyen a tatabányai színház, ahol ismerek öt embert, tudom, milyenek és olvasom, amiket írnak róluk... Ezeken a szűrőkon keresztül nagyjából be tudom kalibrálni, melyik színház hol tart, milyen színvonalon működik. És én ezek alapján tudom felállítani azt a rangsort, ami szerint a Miskolci Nemzeti Színház az ország egyik legjobb színháza, ha nem „A“ legjobb, de ezt azért nem merem mondani, mert ahhoz valóban el kellene mennem személyesen is mindegyiket megismerni. Nagyszerű előadásaink vannak, nagyon jó színvonalon, remek színészekkel. Én tehát azzal hívnám vendégségbe azt, aki még nem volt itt, hogy még nem látott igazi jó színházat.

Úgy tűnik, a közönség osztja a véleményed, nem is kell mást említeni példának, csak a szó szerint majdnem minden este tapasztalható álló ovációt.

Volt egy idő, amikor mindenről lehetett beszélni. Akkor viccesen azt mondtuk, na ez a színház halála. Nekünk a valóságon belül mindent meg kell mutatni és a színháznak jót tesz, ha van bőven téma. Amikor előtűnik egy-egy merészebb mondat, jelenet, akkor annak ott helye van. „Megerőszakolva“ azért nincsen semmi. Ha jól megnézzük, a darabok egy része - A revizor, Tartuffe... - mind azért születtek, mert abban a korban, abban a helyzetben valami ellen szóltak. Ha ezt most áttesszük a mába, mi is szólunk olyan ügyek ellen, amelyek nem jól mennek. Azokat fel kell mutatni és azt mondani: Barátaim, ezen változtatni kell! Én ezt tartom színháznak. Okosabbak leszünk attól, ha hibáinkat felnagyítva megmutatjuk a fonákját is a világnak. Abból lehet tanulni. Emberek, ébresztő, mert bajban vagyunk!
   Mivel tudjuk, érezzük, hogy ennyire szeretik és várják az előadásainkat, már alapvetően 100%-on megy be az ember. Tehát nincs olyan, hogy „bemelegítés“ és majd ráfutunk. A közönség pedig mindezt érzékeli, s az előadás végén felállnak, így jelzik a köszönetüket, amiért mindent beleadtunk.

A legutóbb bemutatott Gogol darabban, A revizorban (ebben te nem vagy benne), a polgármester sorolja városának szociális intézményeit, és rendezői ötlettel közéjük sorolja a színházat is.

Érdekes felvetés. Van benne igazság, noha szoktuk mondani, hogy nem az, de bizony igen! Világlátásilag is, közérzetileg is. A pandémia karanténos időszaka után sugárzott a közönségből, mennyire hálásak és mennyire örülnek, hogy újra itt lehetnek. Természetesen a mi közérzetünket is javította, hogy végre játszhatunk.

Beszéljünk az itteni legkedvesebb szerepeidről is!


Nem félünk a farkastól - partnere Görög László / Fotó: Éder Vera
 

A legfontosabb és csodálatos ajándék volt Martha, Edward Albee darabjában: Nem félünk a farkastól. Imádtam. Úgy kaptam meg, hogy nem hittem, valaha is eljátszhatok egy ilyen volumenű szerepet. És ami nagyon fontos volt, hogy az életemben bizonyos időszakokként visszatérően jöttek ilyen „vizsgafeladatok“, amelyeken lemérhettem, éppen hol tartok szakmailag, emberileg és egyáltalán.
   Imádtam a Tótékat (Örkény István), még az itt létem elején. Egyszer, amikor panaszkodtam Attilának, nem érzem, hogy a nekem leginkább megfelelő feladatok találnának meg, azzal válaszolt: „És amikor a Tótékat játszottad?“ Én azt feleltem, meg lehetne kérdezni azért egy-két színésznőt, hogy Mariska benne van a szerepálmaikban. Szerepálmokká olyan feladatok válnak, amelyekben nagyobb lélegzetű összefoglalást tudsz adni vagy akár el is viszel egy darabot, hogy lássa az ember, képes-e egy ilyet végigcsinálni. De mégis nagyon jó volt. Imádtam Görög Lacit, mint őrnagyot, Szatyit (Szatmári György), mint Tótot, nagyon jó volt az összes szereplő és szerettem Attilának a rendezését, a próba közben elmondott gondolatait.
   Nagyon szerettem játszani a Boldogtalanokat (Füst Milán), ahol nem volt kellék, nem volt díszlet, mindent mi játszottunk.

Boldogtalanok - partnerei Ulmann Mónika és Simkó Katalin / Fotó: Abrakadabrafotó

   Ajándék szerep volt a Hello, Dolly! címszerepe is. Már nagyon „sírdogáltam“, hogy mindig csak a házi színpadon, meg soha én zenésben nem lehetek benne, pedig imádok énekelni és akkor egyszer csak megkaptam.

Hello, Dolly! - partnere Gáspár Tibor / Fotó: Gálos Mihály Samu

   Most nagyon-nagyon szeretem a Vadkacsát (Ibsen), nagyszerű előadás. Szeretem a tüneményes, aranyos szerepemet Babi nénit, a Vojágerben (a szerző Vinnai András). Ez egy mindenbe belekotnyeleskedő öregasszony, aki megváltja a világot.
   Általában, amikben benne vagyok, azokat úgy megszeretem, hogy nem tudom azt mondani, nem az a kedvencem és azután igazságtalanul jön egy következő, kilöki az előzőt.


Vadkacsa - partnere Gáspár Tibor / Fotó: Gálos Mihály Samu
 

A legfrissebb bemutatód az Élektra (Aiszkhülosz – Szophoklész - Euripidész), te Klütaimnésztra szerepét kaptad. Szomorú aktualitása, hogy megjelenik benne a háború, konkrét eseményként is, átvitt értelemben is a harc, a küzdelem. A szomszédunkban pedig éppen háború dúl, ami sokakat nyugtalansággal, félelemmel tölt el.

Két részből áll a darab (de mi egyben játsszuk), s amikor én befejezem, van olyan 15 perc szünetem, ami alatt átöltözöm az utolsó ruhámba. A legutóbbi előadáson arra gondoltam, ahogy kijöttem a színpadról, hogy atyaúristen, mi most itt játsszuk ezt és máshol éppen lövik egymást halomra az emberek. Arról beszélünk, hogy térjetek észhez, mert ez így nem megy és minél inkább mondjuk, annál inkább semmi foganatja. Azt éreztem, hogy teljesen hiábavalóan mondjuk, mert akik bejönnek megnézni, úgyis tudják, azért jöttek be, mert igazolni akarják látni, amit maguk is gondolnak a világról. Aki pedig homlokegyenest más gondol, az nem jön be erre se, másra sem, annak beszélhetünk, megy és szétlövi a tizenöt emeletes lakóházat és halomra az embereket.

Piaf / Fotó: Majoros Tamás
 

Beszélgetésünk kezdetén szó volt az egri színházban bemutatott Piaf előadásról és a Földszint 2-ben és az országban sok helyen játszott egyszemélyes változatról. Mindkettőt az ikonikus, nagy sláger zárta, a Nem bánok semmit sem! Nádasy Erika, Piaf megformálója, az egri, majd a miskolci közönség egyik kedvence a szerepből kibújva is elmondhatja ezt a mondatot?
 

Ma már nem tudok belefutni olyanba, amit megbánhatnék, mert ha valami nem tetszik, bármikor ott tudom hagyni. De ami a múltat illeti, sokat gondolkodtam már azon, lehetett volna-e másképp. Azt hiszem nem, ha a mai eszemmel csinálnám végig, akkor sem. Kipróbáltam csomó mindent, például elég sokat dolgoztam, mint szakács, mint pedagógus... de minden csak addig volt igazán jó, amíg nem éreztem már „munkának“. Addig élveztem, amíg tudtam, hogy a tevékenységemnek nem csak az az elsődleges célja, hogy pénzt keressek, hanem van mögötte valami plusz. Mégis, ha visszaléphetnék, azt mondanák, mehetsz egy másik úton is, nem biztos, hogy a színházat választanám. Meg tudom fogalmazni, miért. Volt egy időszak, amíg a lányommal nagyon keveset tudtunk együtt lenni, s később ezért ő hosszú ideig sértettként viszonyult hozzám. Természetesen, foglalkoztam vele, amennyit csak tudtam, de ahhoz, hogy tudjam taníttatni és mindent meg tudjak adni neki, nagyon sokat kellett dolgoznom. Alig voltam otthon. Nem látszik ez meg a gyermeken, okos, az ELTE-n végzett, Móricz-kutató volt, a harmincas évei elején most jogot tanul... de sajnálom, hogy így volt.
   Másrészt viszont nem találkoztam volna azokkal a feladatokkal, amelyeknek köszönhetően beépült egy szakmának a tudástára. Kevesebb elem volna a készletemben. Nehéz dolog. De ez az egyetlen, ami korábban is, de az évek múlásával egyre többször eszembe jut. Most viszont van egy olyan párja a lányomnak, aki nagyon szeret engem is, a férjemet is, sokat vannak nálunk és amit akkor elvesztegettem, próbálom, amennyire lehet most pótolgatni.
   Színházon belül valóban nem bánok semmit sem, azt sem, hogy egyik színházból elmentem egy másikba. Az pedig, hogy amikor hívtak ide, jöttem, egy igazi nagy szerencse.

* A beszélgetést a szinhaz.online portál is átvette.

Bosszantóan tehetetlen, mégis rokonszenves figura, kortárs magyar színműben, Szép Ernő színeivel árnyalt karakter, operettben, elkényeztetett csemete, klasszikus darab átiratában – csak rövid felsorolás abból, ahogyan a színpadon én látom. Szerepeiből megismerve azt gondolom, van benne vagányság, de a mélyben rendkívüli érzékenység is. De hogyan látja ő, önmagát színpadon és azon kívül?

Fotó: mnsz-blog

- Vallod, hogy tulajdonképpen már hat éves korod óta készülsz a pályára.

- Tanulgattunk olvasni és könnyen tudtam már akkor is memorizálni. Elküldtek versmondó versenyre, ahol megtapasztaltam, mennyire jólesik, ha mindenki csöndben van és engem figyel. Igazából ez tetszett meg. Valamelyest önző érdek, a magamutogatás indított el a pályára, amelyre már onnantól kezdve meglepően tudatosan készültem. Volt traumatikus élményem is, de az csak még inkább lendületet adott. Az iskolai versmondó versenyeket sorozatosan megnyertem és jött utána a kerületi, ahol az volt a szokás, hogy a felkészítő tanárokból választották ki a zsűrit. Az én tanárom ezt etikátlannak gondolta, hiszen nyilván a saját növendékei is ott vannak azoknak a tanároknak. Volt egy visszatérő gyerek, aki ha nem is mindig nyert, de legalább második volt. A vége az lett, hogy én többször sírva mentem haza. Anyukám pedig azt kérdezte: „Miért mész kisfiam, minek kell ez neked?”. Azért, mert egyszer meg fogom nyerni! Hat éven keresztül ment így, miközben volt, hogy idegen szülők és gyerekek jöttek oda hozzám, hogy milyen jó voltam és mégis vagy csak egy különdíjat kaptam vagy rosszabb esetben semmit. Nagyon nagy igazságtalanságnak éltem meg. Közben az iskolában tagja lettem a színjátszó körnek. 

A Pál utcai fiúk játszóterét 2007-ben adták át, a megnyitón a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatosai  szerepeltek. Kristóf volt Nemecsek Ernő.

   Az osztályfőnököm egy "színész kettőt" is végzett magyartanár volt, akit nagyon szerettem. Ő beszélt nekem a Vörösmarty Gimnáziumról, az ország legnagyobb múlttal rendelkező drámatagozatos iskolájáról. Állomásnak tekintettem a pályához vezető úton. Ott is nagyon jó osztályfőnököm volt, Keresztúri József, akinek köszönhető, hogy az országban elindult a drámapedagógiai oktatás. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, eljött Miskolcra is, látta a Kivilágos kivirradtig, a Bűn és bűnhődés előadásokat. A Vörösmartyban nagyon felszabadító volt a hangulat és éppen ez a lényege szerintem a drámapedagógiának. Mondták is mindig, hogy nem színészeket akarnak képezni, voltak beszéd- és mozgásóráink, színházi gyakorlat óráink, csináltunk monológokat, jeleneteket, de a lényeg inkább a közösségépítés volt és empatikus, nyitott gondolkodásra nevelés, ami egyébként bármelyik szakmában nagyon hasznos lehet.

- Mindezek fényében is hogyan jellemeznéd magad? Kapcsolatokat könnyen létesítő vagy inkább visszahúzódó ember vagy?        

- Vegyes. Mosolygós, udvarias voltam mindig, de van bennem mimózaság. Főként, ha új környezetbe kerülök. Kell jó pár hónap, amíg igazán feloldódom. Ez Miskolcon is így volt.

- Most azonban még a Színművészeti Egyetemnél tartunk, ahová a felvételi elsőre sikerült.

- Igen és ez jó dolog. Tizennyolc évesen, amikor az ember úgy gondolja, ő az élet császára. Mindamellett napokig szinte el sem hittem.

- „A Színmű nem az a hely, ahová az ember azért jár, hogy jól érezze magát.”  - nyilatkoztad valahol.

- Arra értettem, hogy - erről is nyilván sok embernek sokféle a tapasztalata -, alapvetően azt látom, akik elvégezték, mindenkinek volt lelkileg megterhelő időszaka. Ott sok érzékeny ember került össze, egy bizonyos fajta versenyhelyzetbe. Tényleg nagyon intenzíven összezárva, kis létszámú, 10-15 fő közötti csoportokba és a végéhez közeledve már nem annyira, de 3-4 évig hétfőtől szombatig, sokszor vasárnap is, egész évben. Folyamatosan, napról-napra kellett teljesíteni, amit nyilván nem lehet minden nap 100 százalékon, miközben a művészi érzékenységünket tesszük próbára. A a negatív visszajelzéseket fel kellett dolgoznunk. A nehezen feloldódás és a mimózaság miatt nem volt ott könnyű nekem, kicsit önmagam árnyéka voltam. Volt például egy félév, amikor Ingmar Bergman: A legjobb szándékok című regényével dolgoztunk, s én abban a félévben éreztem a legrosszabbul magam, mégis hárman kaptunk ötöst színházmesterségből. Meg voltam győződve róla, hogy csak valamiféle vigaszdíjként kaptam, mert látták, mennyire magam alatt vagyok, holott ilyet nyilván nem tettek volna és annak ellenére, hogy éppen rossz passzban voltam, tudtam olyat csinálni, ami értékelhető volt.

- Tanáraid közül kikre emlékszel szívesen?

- Elméleti tanárunk volt Karsai György, az egyetemes dráma- és színházismeretet tanította. A görög drámákkal kezdtük. Ő tud görögül és ógörögül, sok helyen tanított a világban és azt a fajta szerelmet, ahogyan ezekről a dolgokról beszélt, ahogyan fel tudta nyitni a szemünket az elemzéseivel, egészen ámulatba ejtőnek találtam. Én imádom a görög mitológiát és kultúrát. Pár éve voltunk Görögországban Farkas Sándor barátommal és kollégámmal a társulatban, akkor is Karsai tanár úrhoz mentem el előtte, hogy adjon nekünk tippeket, hová jussunk el, mit nézzünk meg.
  A beszédtanárom, Ságodi Gabriella még Montágh Imrétől tanult. Rendkívül intelligens, s nagyon határozott volt, de empátiával irántunk, valamennyiünkkel személy szerint is és nagyon jól megtanította beszélni az osztályunkat.
  Nagyon szerettem Rába Rolandot, aki elképesztően jó színész és nagyon sokat tud. Csak két évig volt az osztályfőnökünk, de beszédtanárunknk megmaradt. Vele csináltuk meg a Nibelung-lakóparkot, Térey János művét, ami nyelvezetét tekintve nagyon nehéz anyag. Magába foglalja a Nibelung mondavilágot, de áthelyezve a mába, a brókervilágba. Igazából csak kiültünk egy sorba és mindent csak hanggal csináltunk végig. Azzal jelenítettük meg a különböző karaktereket, nem volt semmi akció, szinte semmi kellék, leszámítva egy-kettő tényleg nélkülönözhetetlen jelzést. Olyan színeket tudott nekünk ezzel tanítani, amelyekkel valóban nagyon jó útravalót kaptunk. 

- A Színművészeti után szinte azonnal Miskolcra kerültél.

- Voltam gyakorlaton az Örkény Színházban, benne voltam a Bagossy László rendezte Hamletben, a címszerepben Polgár Csaba, s a többiek Csuja Imre, Für Anikó, Pogány Judit, Gálffi László… fantasztikus színészek körülöttem – és akkor  a főpróbahéten megsérültem, kifordult a bokám és életem első bemutatójából kiestem. De ezután rögtön jött Miskolc.
  Az ötödév, a végzés éve előtti nyáron Szabó Máté, a Miskolci Nemzeti akkori megbízott igazgatója felhívott, hogy a Nagy Romolusban volna számomra egy szerep. Nem is volt kérdés, hogy persze, jövök, megpróbálom. Két osztálytársam már itt volt gyakorlaton, Somhegyi Gyuri és Prohászka Fanni. Őket már a gimnáziumban is ismertem, Gyuri akkor volt végzős, amikor én elsős, Fanni pedig osztálytársam volt és mindkettőjükkel jó volt a kapcsolatom. Abban az évadban csak a Nagy Romolus volt, de bennem volt a vágy, hogy rendben van, csak egy jelenetem van, de azt csináljam meg úgy, hogy felfigyeljenek rá.

- És ez sikerült is. Mit látsz a miskolci színház legnagyobb erényének?

- Egyrészt azt, hogy sok fiatal van. Ezzel természetesen nem a már tapasztaltabb kollégákat akarom sérteni, csak úgy képzelem, hogy a fiatalság mindig hozhat új energiát. Saját magamon is érzem már, hárman vannak itt gyakorlaton Máté Gábor osztályából - Béres Bence, Börcsök Olivér, Tegyi Kornél – és miközben kicsit rácsodálkozom, hogy jé, már nem én vagyok itt a legfiatalabb, generálja bennem is az aktivitást. De az is erőssége a színházunknak, hogy a Művészeti Tanács öt tagjának, öt rendezőnek, mindnek különböző a látásmódja, más, ahogyan a próbafolyamatot menedzselik.
  Másrészt azt, hogy ebben a társulatban van igazi kohézió, nagyon összetartó, van szeretet és tisztelet egymás és a munka iránt. Jó, hogy segítő szándékkal tudunk hozzászólni egymás munkáihoz, elmondani egy előadás után, mi jutott eszembe arról, amit a másik csinált vagy akár hogyan lehetne valamit jobban. Nem tudom, érezhető-e mindez a nézőtéren is, de azt remélem, igen.

- Nagyon!

- A legfrissebb bemutató a Bulgakov regényéből készült A Mester és Margarita. Ebben Behemót szerepét kaptad.

Fotó: Gálos Mihály Samu

- Büszke vagyok, hogy részese lehetek ennek az előadásnak, különleges összművészeti értékének. A díszlettől kezdve a zenéig minden részletében nagyon szeretem. Nagyszerű érzés volt a próbákat nézve látni, hogy mennyire jó mindenki! A sok összeadódó jó közös energiát gerjeszt. Már amikor az éves szerződtetésnél megtudtam, hogy egyik előadásom ez lesz, Behemót szerepéért szorítottam. Imádom a macskákat – s picit végig is kísérték a miskolci pályámat. A Kivilágos kivirradtigban „macskára” ittam magam, nyávogtam, az Elza, avagy a világ vége című előadásban szerelmespár voltunk Fannival, macskának becéztük egymást és a végén a nagy vallomásom az volt, hogy én már nem Nyilas Mihály vagyok, én már macska vagyok. Most pedig tényleg az lehettem. Kocsis Andrea, a koreográfus sokat segített szerepem megformálásában. Ő vette fel kamerával, hogyan mozog, gömbölyödik és vele gyakoroltuk ki a macska farkát jelképező csuklómozgást is, ami egyébként a rendező, Szőcs Artur ötlete volt.

- Említsünk meg más előadásokat, amelyeket szeretsz!

Vojáger / Partnerei: Nádasy Erika és Farkas Sándor / Fotó: Gálos Mihály Samu

- Szeretem a Vojágert és a csapatot, akikkel csináljuk, bár ambivalens érzelmeim vannak, mert van bennem egy alapvető hiányérzet, mintha valamit nem csináltam volna meg, amit kellene. Az is igaz, hogy általában nem szoktam elégedett lenni magammal. Ez kicsit bosszantó. Mondják, hogy a tökéletességre törekvés az, ami előre visz, de annyira jó volna, ha egyszer igazán azt tudnám mondani: „Ez az!”. Bagossy László mesélt egyszer egy sztorit neves fővárosi művésznőnkről. Látta egy előadásban, olyan alakítást nyújtott, hogy a szája tátva maradt. Bekopogott az öltözőjébe, gratulálni szeretett volna és azt látta, hogy a művésznő zokog, hogy ő ilyen borzasztó, mint ma este, még soha életében nem volt, abba kellene hagynia a pályát. Tényleg eléggé szélesre tud nyílni az olló aközött, hogy mit érez az ember belül és mit lát a közönség.
   Azt, hogy milyen karakterekre szeretnek használni nyilván befolyásolja a társulat összetétele is. Ebben az évadban az öt bemutatóm közül háromban is jellemző az intelligens, de félénk, visszahúzódó típus. El kell persze fogadnom, hogy ez függ az ember alkatától. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a hangunk, jellemünk, az egész külsőnk önmagában mit jelent, hogy a szerep kedvéért el tudjuk ide-oda tologatni. Ha meg kell formálnom egy karaktert, tudnom kell, mi az alapanyagom hozzá. Csak az a rossz, hogy az ember nem akarja kétszer ugyanazt csinálni, szeretne mindig újra törekedni, nem akarja, hogy a nézők azt mondják: „Ó, ezt már láttuk tőle”.   
 

 SzentivánéjiÁ / Partnere: Czvikker Lilla / Fotó: Gálos Mihály Samu
 
  A SzentivánéjiÁ Rusznyák Gábor munkája, akinek  kedvelem a gondolkodásmódját, amit néha nem is egészen értek, de valahogyan mégis igen… Na, éppen ebben az előadásban kicsit más figura volt az enyém. Tetszett az ötlete Gábornak, hogy Demetrius legyen Theseus fia és lássuk, milyen fajta ember lehet, aki mindent megkapott. Élveztem, hogy ellentéte az említett félénk típusnak.

Ördögök / Fotó: Éder Vera
 

   Már nem most futó előadásunk, de szerettem az Ördögöket - amiben kopaszra le kellett borotválnom a hajamat a szerep kedvéért -, mert egy szélsőséges figurát (Kirilov) játszottam. Szerintem sok színész van úgy vele, hogy felszabadítónak érzi, amikor a személyiségétől egyébként teljesen távol álló alakot kell megformálni. Éppen, mert annyira semmi közöm hozzá, sokkal jobban izgatja egész idegrendszeremet, gondolkodásomat, képzelőerőmet, bátrabb tudok lenni benne. Míg ha egy szerep kiköpött olyan, mint én volnék az életben, akkor az beszorít egy skatulyába és nem tudok elég kreatív, elég színes lenni. Jó lenne minél több olyasmit csinálni, amiről nem is gondolnák, hogy képes lennék rá, hogy ez is előjöhet ebből a személyiségből. Vágyom erre.

- Sztereotip kérdés, de ezek után mindenképp ide kívánkozik, van, amit nagyon szeretnél eljátszani?

- Peer Gynt. Még a gimnáziumban ismertem meg Ibsen művét és odáig voltam érte. Az első rostavizsgára vittem is belőle monológot. Láttam egy elképesztően csodálatos előadását, Zsótér Sándor felettem kettővel járó, akkor harmadéves osztályától, Fehér Balázs Benővel, Bán Bálinttal, Várnai Péterrel, aki nagyon jó barátom. Szabadtéren csinálták meg, az öt felvonás öt különböző helyszínen, kis barangolással a térben. Erős élmény volt, ahogyan elvittek bennünket abba a mesébe, szinte teljesen eszköztelenül, még egy érv volt számomra amellett, hogy ezt egyszer nagyon szeretném.  
  A másik pedig Jágó, Shakespeare Othellojában, mert szívesen játszom negatív szerepeket.   

- Szokták mondani, hogy az sokszor hálásabb feladat.

- Igen, mert  gyakran izgalmasabbra vannak megírva. De itt is az motivál, hogy én alapvetően pozitív, empatikus és nyitott, életigenlő ember vagyok. Tehát ez is amiatt vonz, mert annyira ellentétes személyiség. Az életben nem fogok senki ellen ármánykodni, mert elviselhetetlen bűntudatom lenne.  

- Miskolcon talált meg életed első operett szerepe.

- Én nem vagyok énekes színész, de azért nyilván egy alapszintre megtanítottak. Az is rengeteget fejlesztett azóta, hogy nagyon szeretek gitározni. (Készülődik Bárnai Péter barátommal egy Radnóti monodráma, gitárral, saját dallamokkal.) De az ének már a felvételin sarkalatos pont volt. Nagyon izgultam, nem tudtam aludni, fáradtan mentem a második rostára, ráadásul még kicsit náthás is voltam. Először egy népdalt kértek, ami után Máté Gábor azt mondta „Jó, akkor most a Boci, boci tarkát!” A probléma az volt, hogy akkoriban az egyik tévés tehetségkutatóban egy botfülű énekestől ugyanezt kérték, mi pedig egy barátommal, akivel nagyon nevettünk azon, mennyire hamis, megtanultuk úgy, azaz rosszul. Most pedig, amikor ott álltam teljes stresszben, ez a hamis dallam ugrott be. Ültek bent talán húszan-harmincan, s erre mindenki felkapta a fejét. Ült ott egy korrepetitor a zongoránál, be kellett játszania nekem a helyes dallamot.

   Amikor itt megkaptam az első énekes feladatot a Bál a Savoyban című operettben, nem is igazán örültem neki. De azóta már megszerettem! Először nem is lett volna dalom. Szőcs Artur, a rendező azt mondta: „Ha ez az első operettje Kristófnak, adjunk neki valamit!” Cser Ádám, a színház zeneigazgatója segített ebben. Mentek a próbák, a koreográfusok, Kocsis Andrea és Lukács Ádám felvetették, hogy akkor már valami tánc is kellene. Mit tudok? Mondtam, van nálam egy sétabot, egy egykezes cigánykerék esetleg? Jó, ezt is építsük be a táncba, de kellene egy spárgát is csinálni! Majd elérkezett az a próba amikor bejöttem a színpadra - szerencsére a szerep szerint is reszkető lábakkal kellett jönni -, rajtam a fejgép, vártam a zenét, de egy teljesen más dallam szólalt meg. Artur rám kiáltott: „Na mi van? Kezd már el! Nem hallod a zenét?” Hallom, de ez valami más zene… Viszont körülöttem mindenki úgy nézett, a fent a színpadon állók is, hogy mi bajom van? Nyilván magamban kezdtem keresni a hibát, míg gyanússá kezdett válni végre, hogy itt valami másról van szó. Akkor feljött a fény, Artur elmondta, hogy ha egy társulat hetek óta szervezi már a meglepetést és ennyi ideig teljes titokban képes tartani, az csak úgy sikerülhet, ha nagyon szeretnek. Átadtak egy oklevelet. 
   Visszacsatolva a korábbikra, ez a példa is mutatja, milyen és mennyire nem hétköznapi közösségi erő van itt. De az előadást magát nem csak emiatt szerettem meg. Őszintén, nekem a zenés darabok kevésbé kedvenceim, így az operett sem. Nézni. De benne lenni, csinálni, egészen más! Az nagyon felszabadító és kellemes érzés.

- Ha végül azt kérem, foglald össze, miért jó, hogy színész vagy, mi a válaszod?

- Talán azért imádok színésznek lenni, mert nem szeretnék soha meghalni és csak a színpadon van esélyem arra, hogy minél több életet belesűríthessek abba az egyetlen, a valóságban rövidbe. Amikor ezt mondom, van egy pici bűntudatom - nem az embereknek akarok adni? De nyilván igen, hiszen anélkül nem is működne, ha nem volnának, akik látnak és nem lennék hatással érzelmeikre, gondolkodásmódjukra, élettapasztalataikra, egyszóval teljes lényükre.

A 2021-es Adventi forgatagban / Fotó: mnsz-blog
 

Adventi délutánon találkoztunk a Miskolci Nemzeti Színház művésznőjével. Próbáról érkezett, később még fellépés várta az Adventi forgatag rendezvényén, este előadása volt, mégis szakított időt. Kedves volt és közvetlen, ahogyan vártam. Sőt, még egy külön ajándékot is kaptak tőle a blog olvasói. Hogy ez micsoda, megtudhatják az írás végén található ajándékdoboz ikonra kattintva. 

Talán furcsa kezdete beszélgetésünknek – szeretnék  mondani három tulajdonságot, amilyennek én gondolom Önt, nem csak, mint művészt, hanem magánemberként is.

Fotó: Éder Vera

Az első a szerénység.

A magánéletben és a művészi pályáján is jó, ha megvan ez a tulajdonság. Amit – különösen a színpadi létben - nem szabad persze összekeverni az önbizalommal. Arra egyszerűen szükség van, egy egészséges szinten tartva. Kell a kételkedés, elégedetlenség is önmagaddal, de ha nem vagy egy kicsit sem elégedett, elismerő, nem látod őszintén az értékeidet, ha nincs meg benned, hogy valamit közölni szeretnél, az nagyon vissza tud ütni, lefelé húzni.

Fotó: Bede Kincső

Határozottság – úgy érzem, ami valóban fontos, azt mindenképp igyekszik elérni. 

Igaz. Mondok egy példát. Anyukámék nem akartak elengedni felvételizni, mert féltettek ettől a pályától. Apukámat, akit korábban nem ismertem, megkerestem, és segítséget kértem, hogy feljussak Budapestre. Tudtam, hogy legalább meg kell próbálnom ezt a felvételit. Végigkísér az életemben, hogy ha valamiről ösztönösen úgy érzem, közöm van hozzá, azt kipróbálom, a legvégéig elmegyek.

Fotó: Bede Kincső

Titokzatosság…

Mástól is hallottam már. Igen, azt hiszem ez is jellemző rám. Talán ilyen a személyiségem, de azt gondolom, hogy a színházban is, minden szerepnél fontos, hogy legyen az embernek valami titka, amit ő tud, és azt beleteheti az adott helyzetbe, szerepbe. A magánéletben nem gondolom magam extrovertált alkatnak, nem érzem azt, hogy nekem folyton a társaság közepén kellene harsognom, de a barátaimmal, adott közösségekben, amiket a sajátomnak érzek, mégis az tudok lenni. A munkába pedig nagyon bele tudom vetni magam.

Olyan társulat tagja, amelyről a közönség és a szakma egyaránt felsőfokban beszél, a színházat messze Miskolcon túlról is látogatják, az előadások végén rendszeres az álló taps.

Igazán megbecsülve érzem magamat. Minden évadban megtalál legalább két olyan szerep, ami kihívás számomra, akár olyanok is, amelyek nem egyértelműen következnének az alkatomból. És ez jó! A miskolci közönség pedig ma, amikor minden olyan instant, gyors, eldobható, amikor nem adjuk meg az idejét a dolgoknak, minden generációt beleértve, a fiataloktól kezdve felmenően jön hozzánk és figyel ránk. Ez csodálatos.

Kiválasztottam négy előadást, ahol az Ön által megformált karakterekben mindegyikben megtalálható valamelyik, vagy akár több is azokból a tulajdonságokból, amelyekkel kezdtük a beszélgetést. Az első Bulgakov: A Mester és Margaritája (ennek bemutatójáig van hátra még néhány nap.)

Többször is olvastam a regényt és mindig nagy – mindig más – hatással volt rám. A gimnáziumban sokkoló volt, hogy mennyire összetett és mégis összefüggő történet, hogy tele van filozofikus gondolatokkal. Amikor az első Covid-hullám idején leálltunk, de tudtuk már, hogy csinálni fogjuk, újraolvastam. Akkor leginkább Margarita élete, találkozása szerelmével, és felszabadulásának, boszorkánnyá válásának története húzott be. Hogy mi az olvasás-élménye az embernek, az persze nagyon függ az aktuális állapotától is. Legutóbb pedig, mielőtt elkezdtük a próbafolyamatot, már úgy olvastam, hogy figyeltem azokra a részekre, ahol Margarita megjelenik.

Hiszen Öné az egyik címszerep!

Partnere: Keszég László 
Fotó: Gálos Mihály Samu

Nagyon szeretem próbálni, azzal együtt, hogy szorít az idő és iszonyatosan le vagyunk terhelve, de nagy öröm, ünnep ez a próbafolyamat! Egy ilyen nagy regénynél fontos, hogy ne csak képeskönyv-szerűen felmutassuk, hogy itt ez történik, ott meg az, hanem el kell eldönteni, mely részeken és hogyan van a hangsúly. A rendező, Szőcs Artur ebben szerencsére nagyon határozott volt, erős vízióval érkezett. Sok csodás zene lesz benne. Zeneigazgatónk, Cser Ádám írt hozzá kórusműveket, nagyon sajátossá téve, megemelve az előadást. Sőt táncolunk is, Keszég Lászlóval, a másik címszerep alakítójával.
 

SzentivánéjiÁ - Shakespeare címében is hasonló vígjátéka alapján Nádasdy Ádám fordítását felhasználva írta és rendezte Rusznyák Gábor. Személy szerint nagyon szeretem ezt az előadást! Ön Hermia, Egéus Leánya, aki szerelmes Lysanderbe.
 

Fotó: Éder Vera

Megosztó, van, akinek egyáltalán nem jön be, mert az eredetit, a klasszikust várja, pedig igazán szerethető. Gábor az átírás során sajátos szöveggubancot talált ki.

Aki nem látta, csak hall róla, mi minden fordul elő benne a Görög Nemzeti Teqball csapattól (az eredetiben a mesteremberek) Karel Gott Lady Carneval című daláig, nehezen tudja elképzelni, hogyan kerülnek ezek ide és miképp illeszthetőek egyáltalán egy történetbe. Politika, színház, álom, szerelem és még sok más réteg fedezhető fel az előadásban. Nagyon szórakoztató, miközben tele van kritikával is, közállapotainkról, a színház, a kultúra szerepéről, helyéről napjainkban, s mindezt úgy, hogy végig jelen van valami nagyon vonzó, költői szépség.

Szeretem benne, hogy annyi réteget rejt. Nagyon jó próbafolyamat volt. Gábor általában hagyja az embereket létezni, majd odaszúr mondatokat, hogy ez vagy az ilyen meg olyan, terelget a cél felé, és mindeközben pedig egy olyan helyzetet, világot varázsol köréd, amiben aztán minden összeáll, leülepszik. Magától értetődővé válnak a dolgok, de persze szól, ha valami rossz.

Szomory Dezső: Hermelin – rendező Mohácsi János. Újabb címszerep: Tóth Hermin, drámai szende

Partnere: Harsányi Attila
Fotó: Éder Vera

Fotó: Éder Vera

Nagyon kötődik egy férfihez, nem azért csak, mert gyermekük van – megmagyarázhatatlan.  Viszont nem egyenes a sorsuk, nem jön össze, hogy összetartozzanak, mindig beleszól valaki, valami, elhúzzák őket egymástól vagy jön egy másik lehetőség. Margarita egy boldogtalan nő, aki szerelmes lesz és fellázad, kirepül, Hermia fiatal lány, ki akar törni az apja által ráerőltetett korlátok közül, felnő, vagy legalábbis tapasztal. Tóth Herminnek pedig van egy nagyon fájdalmas múltja, mind a szakmájában, mind a magánéletében és egy megfoghatatlan, vonzó aurája. Mindhárman hallgatnak az ösztöneikre, megérzéseikre, szívükre, de mégis három nagyon különböző karakter.

Vinnai András: Vojáger – Vera, Pál barátnője (egyébként csak volt, és a megvilágosodásán dolgozik)

Partnere: Feczesin Kristóf
Fotó: Éder Vera

Abszolút mai figura. Nagyon örültem neki, mert engem általában drámai helyzetek találnak meg. Persze ebben a történetben is ott van a konfliktus, a fájdalom, de humorral megmutatva. Először dolgoztam Keszég László rendezővel és nagyon üdítő volt vele ebben a kortárs bohózatban, örültem a munkának.

Közel a karácsony. Tudom, hogy hívő ember.

Igen. A karácsony egyfajta megkoronázása az adventi időszak várakozásának. Most épp nagyon kevés időm van rá, hogy erre koncentráljak, elcsendesedjek, mert annyira munkás és zsúfolt ez az időszak, de alig várom, hogy hazamenjek a családomhoz és találkozzam velük végre. Az már maga is ünnep lesz. Egyébként egész évben próbálok figyelni arra, hogy az ünnepet magam is meg tudjam teremteni, hogy észrevegyem.

Van különösen kedves emléke valamelyik régi karácsonyról?

Igen, van egy, ami nagyon megmaradt. Az öcsémmel és anyukámmal ünnepeltünk, isteni halat ettünk, akkor kaptam a kedvenc plüssömet, gyönyörű volt a fenyőfánk. Nyugalom volt, béke, nehéz átadni, örök pillanatok maradnak. 

Mi tanácsolna vagy kívánna az ünnepre?
 

Azon túl, hogy igyekezzünk szeretettel fordulni a körülöttünk lévőkhöz, az is fontos, hogy legyünk kicsit rugalmasabbak, bátrabbak. Engem az bánt manapság legjobban, amikor az emberek hamar ítélkeznek és kiveszik belőlük a kíváncsiság az igaz megismerésére. Kiveszik az elfogadás, a bátorság. A színháznak és a nézőknek pedig kívánok sok-sok előadást, betegségtől mentes időszakot és sok erőt!

Az ajándékdobozra kattintva megismerhetik Mészöly Anna kifejezetten az mnsz-blog.gportal.hu olvasóinak küldött ajándékát! Köszönöm szépen a magam és az Olvasók nevében.

Hozzászólás

Ménesi Gábor

Kíváncsi voltam, kivel lesz a karácsonyi beszélgetés. Szeretem a művésznőt, a Hermelinben szenzációs alakítást nyújtott! Köszönöm azt is és ezt az írást is. Jó volt egy kicsit megtudni róla magánemberként is. 

   Öt éve, 2010. január 9-én távozott közülünk Varga Gyula Jászai-díjas, kétszeres Déryné-díjas színművész, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja (a képen Mágnás Miska szerepében). Született: 1930. május 18-án. A miskolci és egri színház összevonása idején az egri közönség is tapsolhatott neki, ma is sokan emlegetik. Az alábbiakban Horváth Olívia, a művész fiának felesége gondolatait olvashatják.
   Drága Apósomra szeretnék most tisztelettel és szeretettel emlékezni, és ezt megosztani Veletek, kedves barátaim, ismerőseim. Azért is tartom fontosnak megosztani ezt a megemlékezést, mert a vidéki színészek, bár eltöltenek 50- 60 évet is egy színháznál, a városban, ahol éltek, játszottak, rengeteg embernek okoztak felejthetetlen estét, mégis, érdemtelenül, nem tud róluk az ország. Varga Gyula, a nagy komédiás (aki mindig drámai szerepeket szeretett volna játszani - azonban 1959-ben Miskolcon táncos komikusra volt szükség), már nincs velünk. 1954-ben végezte el a Színház és Filmművészeti Főiskolát, olyan nagy művészekkel, mint például Domján Edit, Csala Zsuzsa, Avar István, Kaló Flórián, Szabó Gyula (a teljesség igénye nélkül). Igen, nagy nevek ugye? Több mint 170 szerepben játszott, filmek közül például: Ifjú szívvel (Soós Imrével), Utánam srácok , Kiskrajcár, Pesti háztetők, Rébusz mester. Most én, mint családtag osztanám meg élményeimet, mivel másként nem is tehetek. 2001.08.11-én Vaszary-Fényes-Szenes: Az ördög nem alszik című darabjában láthattuk a családommal Miskolc-Tapolcán. Amikor bejött a színpadra, vastaps fogadta és suttogtak az emberek: „nézd, a Gyuszi!” Igen, nagyon sok szeretet osztott szét. Őt pedig szerette a város. Akkor már egészsége nem volt teljesen ép. Mondta is: „gyerekek, én már nem fogok többet játszani.” Hm… Azonban, az az este csodálatos volt, annyit nevettünk, potyogtak a könnyeink a kacagástól. Nagy érzés volt még játszani látni Őt. Előadás után jöttek a nagy beszélgetések, mint mindig. Micsoda nevek jöttek elő, akikkel együtt játszott, a színművészek színe-java. Most már nincs kihez” felugrani” Miskolcra és átbeszélgetni az éjszakákat, viccelődni, magnófelvételeket készíteni és kritizálni a kritizálni valót. Drága apósom, nagy űrt hagytál magad után. Azt tudom csak fölsúgni a mennyországba, büszke vagyok, hogy ismerhettelek és arra is, hogy a Te véred is csörgedezik a lányom ereiben. Meg is látszik rajta. Igaz szeretettel és tisztelettel emlékezünk Rád: fiad, ifj. Varga Gyula, unokád: Varga Lili, menyed: Horváth Olívia, emlékeznek még szeretettel Rád: unokád, Varga Szilvia kisfiával, Milán dédunokáddal, unokád, Varga Péter, fiával, dédunokáddal. Gergővel.
 

   Ötven éve van a pályán Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja. A művésznő öltözőjében beszélgettünk, nézegettük régi előadások képeit, melyekből néhányat illusztrációként rendelkezésemre is bocsátott. A színpadon zenés darab felújító próbája zajlott, időről-időre hallottuk az ügyelőt, a zenét, de hamarosan már észre sem vettem. Lenyűgözött a kedves előadásmód, amivel beszélt pályájáról, érzéseiről és még inkább a szavaiból érezhető felelősség, művészi alázat és elragadó életkedv.
 
            

   Háborúban született nyírbátori lány vagyok, nagyon nehéz körülmények között éltünk. Még kicsi voltam, amikor jobb lehetőségeket remélve elköltöztünk a fővárosba, ahol állami gondozásba kerültem, miután édesapám eltűnt a háborúban. Színházat Nyírbátorban láttam először, a Viktória című operettet egy vándortársulat előadásában. Első emlékezetes budapesti színházi élményem pedig a Diótörő volt, az Operában.
   Érettségi után jelentkeztem Rózsahegyi Kálmán bácsinak, a Nemzeti Színház örökös tagjának színésziskolájába. Akkor még nem volt ennyi színészképző, meg stúdió, mint manapság... Oda járt többek között Hoffmann Géza, akit ma Hofi néven ismerünk, Sas Jóska, Sztankay Pista. De még azok is visszajártak, akik már végeztek ott vagy már a főiskolára is felvették őket, mint Haumann Péter. Ő mindig előbbre járt beszédtechnikából és mindig leadta nekem az órát, amit a főiskolán kapott. Amikor nemrégiben itt játszott Miskolcon Az ügynök halálában, emlegette is, hogy a „tanítványa” vagyok… Rózsahegyi Kálmán azt mondta nekem: „Nem vettek fel a főiskolára? Nem kellesz nekik? De nekünk kellesz! Ide figyelj, nagyon tehetséges kislány vagy – de látom, szegény kislány is, mert mindig egy ruhában jársz. Nem kell fizetned tandíjat. Csak a feleségem meg ne tudja.”
   Édesanyám azonban így is nehezen tudta előteremteni a megélhetésre valót, így dolgoznom kellett. Mérlegképes könyvelő és állóeszköz-nyilvántartó lettem a Duclos bányagépgyárban.
 Jelentkeztem a főiskolára is, de sajnos a harmadik fordulóban kirostáltak. Nagyon szomorú voltam, mert bíztam benne, hogy sikerülni fog, annyira dicsértek engem még a Varga Katalin Gimnáziumban. Nyertem több szavalóversenyt is, kerületit, budapestit és ez önbizalmat adott. Nem sikerült, viszont javasolták, hogy próbáljam meg az Állami Bábszínházat. Ez az Andrássy úton volt, én pedig a Bajza utcában laktam. Útba esett, mindjárt, amint elhagytuk a Kodály köröndöt, amit akkor még nem hívtak így, de ott lakott Kodály Zoli bácsi és mi mindig kértünk tőle autogramot, amit ő csak akkor adott, ha tudtunk szolmizálni. Jelentkeztem a Bábszínházba és azonnal fel is vettek – mindjárt a második évfolyamra, de félévkor az elsőből is le kellett tenni a vizsgát. Ott ugyanazok a tanárok tanítottak, mint a főiskolán, Hegedűs Géza bácsi irodalomtörténetet, Fischer Sándor a beszédtechnikát…
   Mint afféle fiatal süvölvény időnként jelentkeztem filmekhez statisztálni vagy kisebb szerepekre. Az első filmem a Katonazene volt, a második a Mindenki ártatlan? - Palásthy György első önálló rendezése, egy bűnügyi vígjáték, ebben már főszerepem volt. A film alcíme Az autóbusz nem áll meg. Játszott benne Alfonzó, Békés Rita, Garas Dezső, Gobbi Hilda, Körmendi János, Tolnay Klári, mindnyájan a busz utasai voltunk. Éjjel filmeztem, nappal meg könyveltem, ez azonban együtt nagyon nehéz volt és amit a gyárban csináltam monoton, unalmas munkának is tartottam - hát mennyivel színesebb filmezni! –, tehát kiléptem.

Ezzel azonban megszűnt az állandó kereset is.

  Anyukám nyugtalankodott is - egyre inkább. Megtudtam, hogy konferansziét vesznek fel a Honvéd Művészegyütteshez. Ez 1961-ben volt. Elmentem, megpróbáltam. Akkor festettem ki magam életemben először színpadra, de sem gyakorlatom, sem megfelelő készletem nem volt hozzá. Nem sikerülhetett nagyon jól, mert amikor megkérdeztem Sas Józseftől, akivel jó barátságban voltam, rendben van-e, azt felelte vállvonogatva: „Elvégre indián nő is konferálhat”. Az együttesnél olyan későbbi hírességek voltak, mint Polgár László operaénekes, a Kékszakállú herceg, Gregor József vagy Korda György. Eleinte csak konferáltam – egyenruhában, hivatalosan főhadnagyi rangom volt -, de volt egy kis színésztársulat is a kórus, a zenekar és tánckar mellett, így tudtam bemutatkozni színpadon is, Örsi István darabjában, A kapitányban, Kamarás Gyula rendezésében.

1966-ban azonban racionalizálás következett a Honvéd Művészegyüttesnél. Szélnek eresztettek embereket, a kis prózai társulat feloszlott…

   Engem, Sas Józsefet, Perlaky Pistát meg akartak tartani, de Sas azt mondta, ha elküldik a kollégákat, akkor mi sem maradjunk. Én jelentkeztem a Miskolci Nemzeti Színházba, s egy év kivételével azóta itt vagyok. Az akkor éppen anyagi okokból  - egy vezetés, egy társulat,  egy szabó-, festő-, lakatos-, fodrász-, asztalos tár, mindenből egy legyen és így olcsóbb lehessen a működtetés - az egri Gárdonyi Géza színházzal összevont intézménynek Lendvai Ferenc volt a direktora. Meghallgatott, verset mondtam, s azonnal szerződtetett. Németh László Csapdájának ősbemutatójában léptem fel először. Polgár Géza játszotta Puskint és én a feleségét.

Mégis, nem is sokára, következett az az egyetlen „hűtlen” év. Mi a története?

   Elmentem Kecskemétre, mert megsértődtem. Úgy éreztem, nem kapok olyan szerepet, ami nekem „járna”, hiszen nem csak csinos kislány voltam – még Anna bál szépe is -, de az ifjúság magabiztosságával, hályogkovács módra, igazán komoly sikereket értem el, ment a szekerem. A legendás Radó Vilmos szerződtetett. A fizetésem rögtön felemelte, kaptam színészlakást is, hét főszerepet játszottam, például a Péntek Réziben vagy a Csárdáskirálynőben vagy egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk, Kertész Imre négy személyes zenés vígjátékában. Egy év után mégis visszatértem.  Akkor már Sarlós  Gábor volt itt az igazgató, elküldte értem Orosz György főrendezőt és mindent megkaptam itt is, színészlakást, fizetésemelést, játszhattam A bolond lányban, ami életem egyik nagy sikere volt, Szakonyi Adáshibájában Zsámbéki Gábor rendezésében… A hívás jókor érkezett, mert Kecskeméten közben beleszerettem egy nős kollégámba, aki több darabban partnerem volt. Egy év után azonban utánam jött Miskolcra…

                                

Néhány szóra térjünk vissza a filmezéshez, hiszen az sem maradt folytatás nélkül…

   A Sánta Ferenc regényéből készült Húsz órát Fábry Zoltán rendezte, ott Páger Antal titkárnője voltam. Keleti Márton Esős vasárnapjában a brácsás lány… azután ott volt az Illatos út a semmibe, a Nápolyt látni és…, a Göröngyös úton, A vőlegény nyolckor érkezik és még több film.

És a televízió is már korán felfedezte.

         
   Kende Márta rendezte 1960-ban az Egy csirkefogó ügyében című tévéjátékot. Azt még egyvégtében vették föl 4-5 kamerával, köztük egy dollyval - le-föl emelkedő, süllyedő kamerával -, hosszú rúdon benyúló mikrofonokkal. Ott ismertem meg első férjem, Velenczei Istvánt, de rajta kívül játszott benne Ungváry László, Ladányi Ferenc Szakácsi Sándor, Berek Kati. Követték más tévéjátékok is. Legutóbb pedig a 2007-es Az időkirály birodalma című Duna Tv – filmben játszottam.

Miskolcon a Színházon kívül van egy másik intézmény, amellyel szintén összefonódik a neve.

   Igen, de az is a hivatásomhoz kapcsolódik. Alapító tagja vagyok a Színháztörténeti- és Színészmúzeumnak, amely az ország egyetlen ilyen vidéki intézménye. Nem én találtam ki, hanem Gyarmati Ferenc kollégám, aki elment a Gobbi Hilda alapította budapesti Bajor Gizi Színészmúzeumba és azt kérdezte, miért vannak a vidéki színészek elhanyagolva. Maga köré gyűjtött pár embert, pályáztunk, munkával, anyagiakkal, tagsági díjjal is támogattuk, gyűjtöttünk anyagot és sikerült létrehozni. Sokat dolgoztunk érte. Ma is élő a kapcsolat, vezettem itt például tárlatot a Múzeumok éjszakáján, vagy szívesen meséltem emlékeimről, pályámról az Emlékpróba című beszélgetés sorozat vendégeként.
  Én a Bajor Gizi Színészmúzeumban vehettem át 2008-ban a minisztertől az Aase-díjat.

A Miskolci Nemzeti Színház megbecsült, szeretett, nyugdíjas művésze.

  Amikor nyugdíjba küldtek, nagyon megsértődtem, de mindjárt megnyugodtam, mert azonnal felajánlottak szerződést és azóta sem pihentem. Ebben az évadban kicsit fogok, mert csak egy szerepet játszom, de ez legalább különleges előadás és különleges feladat lesz. Marius von Mayenburg - egy berlini társulat dramaturgja rendezője – „hidegvígjátéka”. Címe: A hideg gyermek. Sok igaz gondolat van benne, nagyon pikáns, 18 éven felülieknek szól - és én 14 éves kislányt játszom benne. Rendkívül szürrealista, de egyben realista is a darab, remélem, hogy sikerülni fog.
   A fiam, Hernádi Csaba szintén színész. A Nemzeti Színiakadémián végzett. Játszott a Katona József Színházban, Csehov Ivanovjában, Ascher Tamás rendezésében, a Szkéné Színház Öldöklő angyal című Bunuel darabjában és ugyanott Dosztojevszkij Ördögökjében, Pintér Béla és Társulata A sehova kapuja című produkciójában, a 2005-ös Filmszemle fődíjas filmjében, a Fekete kefében. Most Kaliforniában él a családjával, ahol a Berkeley egyetemre járt. Ott nyitott egy galériát is, legfrissebb kiállításuk tíz amerikai képzőművész alkotásainak segítségével a szőlőtermelésnek, a tokaji bornak állít emléket.
   Ötven éve, 1962-től vagyok a pályán. Némethi Lajos Bennfentes című verséből való ez, elnézést kérek, ha esetleg nem pontosan idézem: „Ismertem mindenkit / és mindenki engem; / minden nagy színművész / ma már saját szentem. /Kimondani bizony, / soha nem is mertem: / talán csak Déryné / volt, kit – nem ismertem.” (*) Bár igazából őt is, hiszen játszottam olyan darabokban, amelyek a végül Miskolcon letelepedett Déryné életéről szóltak. Az egyiket Csorba Piroska költőnő írta. Elmondtam neki, hogy a darabjára készülve minden nap elmentem Déryné háza előtt és lélekben abban a miliőben éltem. Egyébként is jellemző rám, hogy ha játszom, akkor arra az időre igyekszem, amennyire csak lehet minden mást kikapcsolni, egész nap azzal élni, hogy este a lehető legjobbat nyújthassam a közönségnek. Nagyon jólesett, amikor 2010-ben Déryné-díjjal ismert el a város. Kosztolányi Dezső írta Mostan színes tintákról álmodom című versében: „Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. Kiszínezném vele az életem.” A színészet  egy szép színes pálya, színes figurák, jellemek, előadások. Olyan óriási erőket mozgat meg belül, olyan mélyre áshatok magamban, olyan érdekes dolgok kerülhetnek elő, melyekről sosem hittem volna, hogy bennem vannak. Ugyanakkor nagyon nagy az alkotás gyönyörűsége. Valamit létrehozni szinte a semmiből – hozzá idomulni vagy magamra húzni – ezen vitatkozni szoktak…
   A színész olyan ember, akiben megmarad a gyermeki játéköröm idősebb korára is. A Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja vagyok és még rengeteg energiát érzek magamban. Remélem, hogy nem hagyják csak úgy elillanni ezt az energiát. Éltet, örömmel tölt el, hogy játszhatom, dolgozhatok. Mozgósít, ébren tart, fiatalít, meghosszabbítja az életem

* A versrészlet meg is hallgatható a művésznő előadásában: 
 

Hozzászólás:

Nagyon kedvelem a Művésznőt is,sok jó szerepben láttam régebben,amikor még Egerben játszott. Sok sikert! Gratulálok a jubileumához! Szécsi Anna

* A beszélgetést átvette a szinhaz.hu, az eszakhirnok.com, a noifriss.hu, az oldal.info és az epoc.hu is.

 

Két látszólag egymástól távol álló szerep, de ha belegondolunk, mindkettő életünk fontos részének, a nagybetűs Játéknak része. Játszani jó, játékunkkal másoknak is örömet okozni tiszteletre méltó. „A színház az életem.” – mondja. Mondják mások is – a kérdés az, mennyire hitelesen  - portrénk alanyától abszolút annak hangzik. Barátai – sokan vannak – Osinak szólítják. Teljes neve Osváth Tibor.

 
 

- Doktor Tik-Tak néven bohócdoktorként ismernek. A Piros Orr alapítvány Magyarországon 1996-tól működik. Egyetlen szóba sűrítve nevetésterápiával foglalkoztok. Felvidítjátok a kórházban fekvő beteg gyermekeket, visszahozzátok életkedvüket, mert a nevetés gyógyít.
- Úgy indult, hogy itt a színházban egy kollégám, aki belépett a bohócdoktorok közé megkeresett azzal, hogy lesz egy válogatás, egy felvételi. Elmondják,  mi a feladat, majd a művészeti vezetők eldöntik, ki az, aki alkalmas erre és tudja csinálni. Ha van kedvem, próbáljam meg! Ennek idestova 8 éve. A tanfolyamon részt vevő kollégák közül maradtunk ketten, majd egyikünk 3 év után abbahagyta és én lettem az, aki maradt állandóra. Négy évvel ezelőtt pedig egy kolléganő érkezett hozzánk, most ketten dolgozunk. Mi bevetésnek hívjuk ezeket a napokat. Miskolcon hétfőn és kedden van minden héten. Itt a színházban a hétfő szünnap, tehát azt mindig tudjuk vállalni. A kedd előadástól függően változik, ha mi nem tudunk menni, akkor vagy a nyíregyházi kollégák jönnek át helyettesíteni, vagy Budapestről.
- A szélesebb közönség azonban a Miskolci Nemzeti Színház színpadáról ismer.
- Nekem a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány jelenti a fél életemet... a másik fele a Miskolci Nemzeti Színház! 1983-84-et írtunk, amikor a gimnáziumban, ahová jártam, statisztákat kerestek a Szeget szeggel című Shakespeare előadáshoz, Major Tamás rendezésében, és én jelentkeztem. Be is kerültem, próbáltunk, már akkor nagyon tetszett a színháznak az egész miliője, amit addig csak nézőként ismertem, hiszen gyermekként sok előadást megnéztem, operettekre, gyermekdarabokra mindig elhoztak anyuék. Örültem neki, hogy most van egy lehetőség, amikor én is színpadra állhatok. Csakhogy a premier előtt egy héttel úgy döntött Major tanár úr, hogy mégsem kellenek a darabba statiszták. Teljesen elkeseredtem, de a rendezőasszisztens  - Balog Erzsébet, akinek köszönhetem tulajdonképpen, hogy itt ragadtam -, azt mondta, lesz majd egy másik produkció, amit Csiszár Imre rendez, Ibsen Peer Gynt-je, amibe rengeteg ember kell. Ebben kezdtem el próbálni, sőt kaptam benne egy mondatot is, ettől boldogabb voltam. Ez az a mondat, amit nem fogok soha elfelejteni, pedig már nagyon régen volt.
- Ami úgy szól, hogy…?
- Ami úgy szól, hogy "Apám, a sírból az anyám érted jön, hogyha elázol."  Matus György alakította az előadásban Aslak, a kovács szerepét és én voltam a fia, be kellett szaladnom, s elmondanom – 1983-tól is mindig itt van az agyamban.
-  De azután mégsem színházban kezdtél el dolgozni.
- Nem. Jelentkeztem én a színházhoz érettségi után, föl is vettek az énekkarba, de jött a katonaság. A határőrségnél voltam másfél évig, onnan pedig nem ide jöttem vissza, mert volt még valami, ami szintén nagyon izgatta a fantáziámat  - és ez a repülés. Az éppen akkor megnyíló miskolci Malév irodában helyezkedtem el, jegyeladó lett belőlem. Ezt is szerettem csinálni, még inkább megszerettem a repülést, s közben a szabadságom terhére eljöhettem ide különböző előadásokba, statisztálni.
-  Énekkari tag vagy, de szerepeket is kapsz.
- Igen. Amikor Halasi Imre lett a színház igazgatója, kaptam egy lehetőséget Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása című darabjában. Hernádi Judit játszotta az öreg hölgyet, s volt a darabban két vak, az egyik én voltam. A Magyar Színészkamara vizsgabizottsága - ha meghívják őket - megnézi az előadást, amire Színész 2 minősítést kaphat az ember. Pontosabban ez a gyakorlati része, de volt egy elméleti is, egyetemes és magyar színháztörténetből kellett tételek alapján vizsgázni. Státuszilag az énekkarban maradtam, de a direktor mindig gondolt rám, ha volt egy darabban nekem való karakterszerep, akkor megkaptam.
- Mit emelnél ki ezek közül?
- Amit a legjobban szerettem, az mindenképen Az öreg hölgy látogatása volt és nagy élmény volt Hernádi Judittal együtt játszani. Azután Lehár: A mosoly országa, ott kínai követségi titkár voltam, és volt Seres Ildikó rendezésben a Leander és Lenszirom, Szilágyi Andor mesejátéka, a  béka-jelenetben kolléganőmmel, Ramocsa Emesével (akivel a bohócdoktorok között is együtt dolgozom) alakítottuk a béka lányt és béka fiút. Az operákat pedig nagyon, de nagyon szeretem... Megnyugtat, kikapcsol... énekelni benne pedig fantasztikus dolog! Kedvenceim Verdi: Traviata és Mozart: Varázsfuvola… csodás dolog volt sok más mellett ezekben is énekelni a kórusban. Óriási élmény volt Tel Avivban megnézni Rossini: A Sevillai borbély című operáját! Felejthetetlen volt az előadás!         
 

 

-  Béka – Kocsonyafesztivál és te. Mi a kapcsolat?
- Amikor indult a fesztivál, még nem volt emblematikus figurája. Három évvel később döntöttek úgy a szervezők, hogy legyen, ha már úgyis a legenda e köré a kis figura köré épült. Engem kértek meg és én boldogan el is vállaltam, tavaly februárig én alakítottam. Különböző okok miatt az idén már  nem én voltam, de az elmúlt hét évben nagy élmény volt és sok ember fényképalbumában pihen ott a velem készült fénykép.
- A 2012/13-as évadtól új vezetés van a miskolci színházban.
- Egy új, fiatalos lendületű színház van készülőben. Mindnyájan, aki maradtunk a régi társulatból, nagy várakozással tekintünk az új évad elé. Reméljük, sok jó előadást tartogat majd és nekünk is jó alakítási lehetőségeket.
- Te miben leszel benne?
- Amit már tudok, amit már próbáltunk, az Óz, a nagy varázsló Seres Ildikó rendezésében. Én alakítom majd az emberevők törzsfőnökét és a nyugor minisztert. Ez lesz az első feladatom, utána elkezdjük próbálni az énekkarral  a többit, például a Chicagot, vagy  épp amint a próbatábláról értesültem, a Dandin György című Moliére darabban is közreműködik majd az énekkar … Az elmúlt évad darabjai közül pedig a Nyomorultak átmegy a következő évadra is…