Fotó: mnsz-blog

Messziről kerültél Miskolcra, szegedi származású vagy.

Nem zenész család a mienk, de a négy testvér mindegyike tanult zongorázni. Én felvételiztem is a konzervatóriumba, s azt elvégezve, nem zongora szakkal mentem tovább, hanem zenetudományi szakra, Pestre. Akkor még élt Kroó György (* zenekritikus és zenetörténész) ő vett fel, 18 évesen. Ez nem sűrűn fordul elő, a zenetudományi szakot általában másoddiplomásként, karmesterek, egyházzenészek vagy már diplomás hegedűsök szokták felvenni. Engem érdekelt a zenetörténet is, elvégeztem. De évet és szakdolgozatot is halasztottam, megszűnt az iskolalátogatás jogviszonyom. Akkor volt utoljára kötelező katonaság. Behívtak, de mondták, hogy kérvényezhetek polgári szolgálatos lehetőséget. Az akkor még egyáltalán nem operaénekes Rácz Rita, az öcsém baráti társaságához tartozott, ő mondta, hogy Oberfrank Péter, a szegedi színház zeneigazgatója korrepetitort keres. Belenőttem a színházba azáltal, hogy a katonaság miatt ott kellett elkezdeni dolgozni. Tehát még csak azt se mondanám, hogy én gyerekkoromban megőrültem volna a színházért vagy a vokális zenéért. Ha hallgattam is klasszikus zenét, inkább instrumentálist. 2001. augusztus 4-én kerültem oda. Nem volt különösebb vizsgáztatás, akkor ment ott Szokolay Sándor operája, a Vérnász, lehúzták a vasfüggönyt, kitolták a Yamaha zongorát, beültették egymás mellé a dupla szereposztást és Péter elkezdett vezényelni. Úgy negyvenkét oldalig bírtam követni azt a hatszázhúsz oldalas zongorakivonatot. Érdekességként jegyzem itt meg a nálunk az elmúlt évadban bemutatott Mozart opera, a Figaro házassága kapcsán, hogy nagyon megörültünk egymásnak Vadász Dániellel, aki a Co-Opera igazgatója (* a miskolci Figaro a Co-Opera és az MNSZ közös produkciója volt). Abban az évben, amikor én katonaként felvételiztem, őt vették még fel Szegedre, tenoristának. Aztán abbahagyta az éneklést. A premier alkalmából összefutottunk. A szegedi színházban azután, hogy ezt a Vérnász dolgot nem sikerült rögtön megugrani, az első darab, amit kellett csinálni – német karmesterrel, holland rendezővel, lent az árokban és akkor én még nem tudtam, mennyire nem mindegy, hogy az ember látja a színpadot, vagy nem – Richard Strauss: Ariadne auf Naxos (Ariadné Naxoszban) című operája volt. Na most, az sem egy kezdő korrepetitori feladat, de én nem tudtam, hogy ez most egy túl nehéz dolog, csak próbáltam megfelelni. Tehát nem végeztem korrepetitor szakot, hanem szép lassan az élet tanított meg rá. Gábor Géza, Vajda Júlia, akik Szegeden voltak, velük dolgoztam sokat. És ahogy teltek az évek, ott volt az Armel Opera Fesztivál, ott is dolgoztam, 2008-tól a Szabadtéri Játékokon is, ahol abban az időben Kesselyák Gergely volt a művészeti vezető. Miskolcra végül úgy kerültem, hogy 2012-ben Cser Ádám lett itt a zeneigazgató (*ennek történetét lásd a vele készült beszélgetésben, !). Ő is szegedi, sőt, mi ugyanabba az óvodába, majd általános iskolába jártunk. 2013-ban volt műsoron Verdi Nabucco című operája. Ádám kérésére eljöttem vendég korrepetitornak, eredetileg csak erre az egy produkcióra. De már azon a tavaszon csináltam Huszka operettjét, a Lili bárónőt is és szép lassan egyre több miskolci munkám volt, míg egyszer egymás után jött kettő, a Rigoletto (Verdi) és a Titkos házasság (Cimarosa). Több mint két hónapra kellett volna elkérnem magam Szegedről. Nem akartak elengedni, fölmondtam. Egy darabig még szabadúszó voltam, majd tag lettem.

Visszatérve még Szegedhez, ott megkaptad a Vaszy Viktor-díjat. Ezt egykori zeneigazgatója, karmester emlékére alapította a színház, a zenés tagozatnál nyújtott kiváló művészi teljesítmények elismerésére. Odaítélése a tagozat művészeinek titkos szavazásával történik.

Pont abban az évben, valahogy elfogytak mellőlem a korrepetitorok a színházban, mindenki vagy elment a konziba tanítani, vagy ott korrepetitor állást vállalni. Egyedül voltam és már nem csak az operát meg az operettet kellett vinni végig, egész évben, hanem mindent, zenés darabot, musicalt. Gyakorlatilag mindenki velem találkozott minden produkcióban.

Miben más operaénekesekkel dolgozni, mint színészekkel?

Az operaénekessel lehet számítani arra, hogy végzett iskolát (adott esetben akár szereptudással jön). Ha azt mondom, hogy kétvonalas d-ről induljon már, ne e-ről, akkor ő azt tudni fogja, mert tanulta. Egy színésztől ez nem elvárható, neki nem ez a szakképesítése. Úgyhogy egészen más fogásokat kell alkalmazni. Ők sokkal inkább tanulnak fül után. Sokkal jobban tudja az ember a ritmikai elvárásokat számonkérni, ha helyzethez köti, ha beszélgetünk arról, hogy ő éppen ott a szerepen belül mit csinál. Például megbeszéljük, hogy most volt egy végszavad a másik szereplőtől, amitől te nagyon dühös lettél, nem? De! És akkor meg van oldva. Látszólag úgy tűnhet, hogy nehezebb velük dolgozni amiatt, hogy zenei diploma nincs a kezükben, de sokszor pont ezért könnyebb és színházszerűbb, mert mindent az adott előadáshoz, a szerep formálásához, építéséhez kötnek. Sokkal inkább érzik, hogy a szerep igazságát kell megvalósítani. Nyilván tisztelet a számos kivételnek, de egy operaénekessel előfordulhat, hogy beleszeret a hangjába, és nem feltétlenül annak akar megfelelni, hogy mi az igazsága annak az áriának, amiben ő ott meg kell nyilvánuljon.
   Igazából most már operaénekessel ritkábban dolgozom, mert míg Szegeden két-három operát csináltam egy évadban, itt általában egyet. A vendégként érkező operaénekesek pedig azok, akikkel az elmúlt 20 év alatt sokat dolgoztunk Ádámmal, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Miskolcon az Operafesztiválon, amíg volt.

A korrepetitornak kicsit pszichológusnak is kell lenni?

Talán az a legnehezebb, hogy ami ténylegesen történik, tehát, hogy az ember kottát olvas és zongorázik, betanít egy szerepet, az még csak nem is a munka 50 százaléka, hanem az alap. Én egy próbán nézem a karmestert, nézem a rendezőt, hogy mit akar, az összes szereplőt és azért a kottát is. És közben sokszor van az, hogy valakin látom, most három darabban van benne és még ide is jönni kell – akkor meg kell tudni azt is beszélni. És ha látod valakin, hogy nem igazán jön meg az önbizalma, akkor tényleg elkél egy kis pszichológusi ráhatás, hogy figyelj, eddig megvagyunk, ez teljesen jó, még van három hét… mindenkivel mindig a nyugalmat kell képviselni. Vagy ha olyan dolgot csinálunk, amit még soha. Mondjuk például, amikor Gáspár Tiborral és Szegedi Dezsővel csináltuk a Zorba, a görög musical változatát. Az mind a kettőjüknek egy akkora címszerep volt, mint énekes, hogy folyamatosan nyugtatni kell olyankor az embereket… Ők foglalkozzanak a színészi feladattal, ezt meg majd én megoldom. Nem lesz semmi gond.

Te vagy a biztos pont.

Az a legnagyobb különbség, mondjuk egy zeneiskolai munkához képest – ezt mindig el szoktam mondani azoknak, akik tanítanak és abszolút igazuk van, el lehet fáradni abban –, hogy a növendék elvégez 2-3 darabot fél év alatt, adnak rá egy jegyet. Megdicsérik vagy elmondják, hogy mi a hiányosság. Csak itt jön többszáz ember és meg fogja nézni élesben, itt már nem arról van szó, hogy na jó, hát majd legközelebb. Ha én – aki nem viszi közvetlenül a bőrét a vásárra –, elkezdek idegeskedni vagy nyugtalankodni, hogyan várjam el tőle, hogy ő nyugodtan építse föl a szerepének még azt a részét is, amiről nekem egyébként van most már valamennyi tapasztalatom (hogy milyen dolog színésznek lenni), de egyébként nem az én asztalom. Az a minimum, hogy megpróbálom megnyugtatni a dolog zenei részéről, és hát ennek ellenére elvárni a teljesítést.

Az említett Figaro házasságában a színház Énekkarából sokan szóló szerepet kaptak.

Ott is ugyanaz a legnagyobb nehézség, mint a színészeknél, hogy nagyon más dolog zenekarral énekelni vagy zongorával. A zongora minden leütött hanggal, azzal, hogy a kalapács megüti, ad egy ritmikai biztonságot. Ha egy vonóskar szépen ráteszi a vonót és megszólal, a színpadon azt sem tudja, honnan jön a hang. Ezt meg kell beszélni! Nem fogsz semmit se hallani az egészből, be leszel mikroportozva, csak a saját hangodat! Igyekszünk, hogy a monitoron jó legyen (Zenés produkciók szereplőit segítik a monitorok, ezek közül kettő a nézőtéren is látható, a két proscenium páholyban, de van még több mindkét oldalon a takarásban is, ezeken láthatják a szereplők a zenekari árokban vezénylő karmestert, hiszen a zene tempójához éneklésükkel alkalmazkodni kell.), meg a hangosítókkal kell nagyon jóba lenni, de az elsődleges az, hogy meg kell tanítani őket, hogy nem elég hallani, nézni kell a karmestert. Karmesterrel játszani, az eleve, egy zenésznek is idő, mire megszokja. Hogy a kottán kívül arra is figyelni kell, hogy együtt legyen. Nagyon univerzálissá nevelődött ki itt Miskolcon a csapat, mert tényleg egészen komoly feladatokat oldanak meg. A Producerek például nagyon húzós zenei anyag volt, de a Jézus Krisztus Szupersztár is, A Mester és Margarita is, aminek a zeneigazgatónk, Cser Ádám írta a zenéjét.  Ő egy kortárs zeneszerző, nem fog egyszerűeket írni...

Az egyik előadást a takarásból néztem és figyeltem az énekkart, látszott, mennyire tudatában vannak feladatuk fontosságának.

Szőcs Artur rendező mondta, hogy a kórust mindenképp szeretné alkalmazni. Mire Ádám azzal válaszolt, hogy de akkor ne csak kórus legyen, hanem kérjük meg Fogarasi Tamást is, aki játszik szaxofonon, klarinéton és akkor azzal egy jó kontrasztot lehet csinálni, van egy kis instrumentális zene is, de nincs teljes zenekar, tehát nem lesz ütközés a színház műsorrendjében.
   Rengeteg dolgot kell figyelembe venni. Majdnem mindig maximumon működünk, függetlenül attól, hogy milyenek az egyes produkciók követelményei, ha nagyon nehezek, akkor is. Miskolcon mind a zenészek, mind a kórustagok, ha bármi olyan feladat van, ami nem a szokványos operett-musical-opera háromszög, állnak elébe, a saját ügyüknek tekintik és odateszik magukat, de rengeteg egyeztetést igényel, ki ér rá, ki nem.
   Én például ültem volna be a Gyévuska próbáira, hogy segítsek Nándinak (* Nagy Nándor korrepetitor), mert ott is nyolcemberes zenekar van, tehát a zenekari próbákat el kellett kezdeni. De közben kiderült, hogy benne vagyok a Tatárok cigány zenekarában is (mert tatárok, cigányok meg magyarok lesznek). Akkor ott volt egy órás próbám, de este recitativozni kellett a Figaro előadáson, másnap ugyanez volt, este ott kelett lennem, de azért, ha ráérek, nézzek be a Gyévuska próbájára is.
   Csináltunk nagyon sok opera beavató előadást, a kórus tagjaival. A Figaro kapcsán az volt bennünk, szerintem Ádámban is, hogy nagyon szívesen megcsináljuk velük, de ez felnőtt, nagyszínpadi produkció, nem lehet olyan, mintha egy beavató előadáson lennék. Biztosan állíthatom, hogy az aggodalmunk eltűnt. Az nagyon nagy szerencse, hogy Herczenik Anna és Cseh Antal (Susanne és Figaro) ismerték őket, hiszen nem először vendégszerepeltek itt és sokat segítettek nekik. Kendi Lajos (a gróf) volt még a vendég, s azon kívül Rost Andrea kurzusának növendékei voltak és tőlünk Eperjesi Erika (Marcellina), aki hibátlan volt az első perctől kezdve és a kórus tagjai. Remek volt Zamatócky Florianna (Cherubino), Valentina Puscas (Rosina), Kacsenyák Gábor elképesztően jó Basilio, Tisza Lajos nagyon jó Don Curzio volt, Kolozsi Balázs csak annyiban más kategória, hogy ő elég sokszor énekelt már kisebb szerepeket… Azt kell mondanom, hogy ez a gárda közel állt ahhoz, amit Szabó Máté, a rendező elképzelt és amitől ez vígjáték. Kórustagjainknak ugyan képviselniük kell a klasszikus zenei magas minőséget, de évek óta nem abban a minőségben használjuk őket, nem azt gyakorolják. Így aztán az volt a kérdés, mikor jönnek rá, hogy na most viszont lehet. Akkor most megmutatom, hogy én ki vagyok. Rájöttek!

Te alapvetően billentyűsökön játszol. De a Tatárokban harmonikázol és erre már korábbi példa is volt.

A Kaukázusi krétakörben Szőcs Artur azt álmodta meg, az lenne a legegyszerűbb, ha egyetlen zenész lenne.  Én harmonikáztam régen, még a kilencvenes években, de hát igazából csak a dallamot játszottam, tehát azért basszus gombokkal nem vagyok akkora császár, csak kellett valaki egy zenekarba, ahol ír népzenét játszottak. Akkor még ez nem volt annyira trendi, mi kezdtük el még Szegeden, meg a balkáni, bolgár, román népzenét. Ennyire tudok harmonikázni, de megoldottam.
   Volt olyan is, hogy a Pillangókisasszonyban nekem kellett megütni az óriás gongot a takarásban, mert nem volt rá ember. Az, hogy úgy szólaljon meg kint, hogy az egy ilyen velőtrázó dolog legyen, az fizikálisan kemény volt.

Tehát láthatott már a közönség a színpadon, zenészként, de nem csak úgy…



Fotó: Gálos Mihály Samu

Az első színpadi jelenlétem Feydeau: A hülyéje című bohózatában volt. Artur szerette volna, ha benne lennék. Mondtam, hogy bármit lehet, csak a zongorát nagyon ne hagyjam el. Ki lett tehát találva, hogy én egy zongorahangoló leszek. A főpróbahét keddjén tudatta velem, hogy akkor úgy kezdődne az előadás, hogy „fogod magad, kilépsz a nézők elé, kapsz egy fejgépet (* csak az adott szereplőt megvilágító kör alakú fényt) és elkezdesz nevetgélni, egészen addig, amíg a közönség nem viszonozza. Azután szétmegy a függöny, tánclépésekkel behátrálsz, közben forog a forgószínpad mögötted, tehát háttal rálépsz, van az a hét darab ajtó a színen, azokat becsukod és aztán odamehetsz a zongorához.” De ennél egyébként nehezebb volt a Kaukázusi krétakörben, csak ott állandóan velem volt a harmonika, amibe lehetett „kapaszkodni”. Föl kellett menni egy nagyon pici emelvényre, nyakamban kötéllel, nyilván nem lógtam rajta, de úgy kellett csinálni, vaksötétben ott állni negyedórát, míg beült a közönség. Kérdeztem Arturt:
– Beszéltük, hogy majd megmondod, mikor hol legyek. (Mert végig bent voltam a színen, három és fél órán át.)
–  Mindig a legjobb helyen vagy. Hogy csinálod?
– Megmondom neked őszintén, igazából csak menekülök a gumik elől (gumiabroncsokból állt össze a díszlet, amelyek leomlottak, szétgurultak), ahol tudom, hogy nem szokott jönni, oda állok.
   A Mester és Margaritában három szerepem is volt. A koldus, aki ellopja Hontalan ruháit, az 1. rendőr és Latunszkij, a kritikus, akivel sikerült egy szintet átlépni, mert volt a Feydeau bohózatban is egy-két szavam, de hogy azért most egy rendes világirodalmi remekműben, én, a zongorista mondjak mondatokat, mint aki színész… De majd szól a rendező, ha valami nem tetszik neki - gondoltam, végül is az ő ötlete, sohasem én könyörögtem azért, hogy színpadon legyek.

Zeneszerzéssel is foglalkozol.

Alapvetően zongoradarabokat szoktam írni, saját magam kedvére, közzétételi szándék nélkül, de volt például egy „Másikember” című előadás (Vinnai András műve) Szegeden, amit Barnák László rendezett, aki akkor még nem volt direktor, az volt az első alkalom, hogy végigkomponáltam egy egész darabot, csellóval, zongorával csináltam meg.
 
És Miskolcon?

A táncosokkal beszéltem már többször róla, ha lesz erre egyszer mód, készíthetnének koreográfiát a saját zongoradarabjaimra. Azok nem annyira kortárs „elvakult” jellegű dolgok, hogy ne lenne meg bennük az az alapvető érzékenység, ami esetleg inspirálóan hathatna rájuk. Csak hát ahhoz kell, hogy legyen idő meg helyszín, de legalább egy játékszínes produkciót biztosan ki lehetne találni.

Kíváncsian vártam a színház bicentenáriumának tiszteletére bemutatandó előadást, Kisfaludy Károly: A tatárok Magyarországban.

Nagyon izgalmas. Az eredeti darab sokkal szerényebb, annak a történetét megtartva, elég nagyszabású lett, „intergalaktikus” méretű. Legalább két dolga van benne mindenkinek, minden zenekari és kórustagnak és a szereplőgárda is egy-két kivétellel gyakorlatilag mindenkit felölel.

Illik is, hogy egy ilyen jeles évforduló ünneplése méltó legyen.

Artur igazából azt szerette volna, ha mindenki, aki csak van, benne lehetne, mert a 200. évad ünnepe a mi magunk ünneplése is. Az a két-három ember, aki mégsincs, akadályoztatásuk miatt, saját kérésükre történt.

Mivel tudsz kikapcsolódni, amikor nem dolgozol? Megismerve nem lepne meg, ha erre a kérdésre válaszolva is a zene kerülne szóba.

Igazából olyankor szoktam komponálni és kikapcsolni a feszültséget, ami azért jelen van. Ha régen látott ismerőssel találkozol, megkérdezi, mivel foglalkozol, a válaszra jön a reakció: Jaj, de jó neked, akkor te azt csinálsz, amit szeretsz. Ilyenkor szoktam mondani, hogy igen, csak nem azt a darabot játszom, ami éppen eszembe jut és nem akkor, amikor eszembe jut. Kell azért a munkámhoz egy óriási kitartás és tisztában kell lenni azzal, hogy ez nem egy exhibicionista szakma. Te azért dolgozol a hangszereddel a színházban, hogy a színész, a táncos meg tudja csinálni a dolgát, hogy a rendező meg tudja rendezni a darabot, hogy a karmester át tudja gondolni, mit fog kérni a zenekartól és a kórus mit, mihez képest tud gyakorolni. Sohasem rólad van szó. Ezért nem szokott működni, ha valaki nagyon jó zongorista, de nem érti, a színházban az, hogy borzalmasan tehetséges, pont nem fog érdekelni senkit, mert itt másra van szükség.
   Komponálni szoktam tehát vagy zongorázom, csak úgy. Vagy a feleségemmel kijárunk Varbóra, a tóhoz, a természetbe. De igazából gondolkodnom kell, vajon mit csinálok akkor, ha nem dolgozom, mert nem tudom, mikor volt olyan utoljára.

 

Fotó: mnsz-blog

Színpadi pályafutásának baleset vetett véget. Akik látták táncolni, azt tartották (nem tőle hallottam, ő annál szerényebb), ragyogott a színpadon. Tizenhét évesen került a színház tánckarába.

Ezt a képet és minden továbbit már Pusztai Rita bocsátotta a blog rendelkezésére.   Az édesapa amatőr színészként

Harmadikos középiskolás voltam, amikor valaki szólt édesanyámnak, hogy üresedés van, mert tudták, hogy én már tíz évet baletteztem. Eljöttem, megnézett Somos Zsuzsa néni – ő volt akkor a balettmester – és felvettek. Abban az időben az nagyon nagy szó volt, hogy egy nőnek nyolcórás állandó munkája legyen. Érettségi természetesen kellett, a negyedik évfolyamot már a dolgozók gimnáziumában végeztem.
  A Dubarry című operett volt az első darabom. De én nem a színpad miatt jöttem ide, a tánc szeretete, a mozgás szeretete volt a legfontosabb. Nem karriert építettem, csak boldogan táncoltam. Őszinte ember vagyok nem tudok mást mondani, mint amit érzek, én tényleg nem értem, „csak” érzem a művészetet.

Otthon mit szóltak?

Mindenben támogattak egész életemben, kiskoromtól kezdve. Hagytak és segítettek. Előadásokban ritkán tudtak  megnézni, sok dolguk volt, pedig édesapám, aki a Vasgyárban dolgozott, maga is amatőr színész volt, édesanyám pedig szeretett volna színésznő lenni. Tehát valami affinitás biztos volt bennem is, de ők soha nem akartak rábeszélni sem, lebeszélni sem semmiről. Támogattak. Később is, amikor két fiút szültem, abban, hogy tudjak továbbra is a színpadon maradni. Nagyon korán megszültem a nagy fiamat, előadások után talpig sminkben rohantam az utolsó buszhoz vagy gyalog haza, még az is megesett, hogy megpróbáltak az utcán leszólítgatni. Reggel pedig bölcsőde, óvoda, azután próba, esténként előadás…



Lili bárónő - jobbról a második (a kép bal szélén Csonka Zsuzsa, jobb szélén Leblanc Győző)



Vadnők - balról az első.

Egy évig párhuzamosan a Tokaj varietében is dolgozott.

Nyilván a pénzért vállaltam, de nagyon intelligens hely volt. A vacsora után, éjfélkor kezdődött a műsor. Molnár Anna gyönyörűen énekelt, ő volt ott a primadonna, volt tánckar és mindenféle „civil” foglalkozású, világosító, hangosító, ők néha, ha úgy adódott, hazavittek, ha nem, akkor gyalogoltam hazáig éjjel kettőkor. Az húzós volt.

Ennek a ruhának külön története van.

Tehát színpadra kerülni igazából soha nem is akart. De azért, amikor mégis ott volt, akkor csak megfogta a színpad varázsa?

Imádtam táncolni és becsülettel akartam letudni. És hát természetesen,a színházat meg a kollégákat imádtam. Az összes operettben benne voltunk, a Csiszár darabokban (*Csiszár Imre rendező) mi voltunk a tömeg. Nekem mindegy volt, hogy a hátsó sorban vagy szólót táncoltam, mindennek örültem. Hálás vagyok a sorsnak, mert rengeteg nagyszerű emberrel és tehetséggel dolgozhattam együtt. A legrosszabb, hogy már olyan sokan nem élnek, szerencsére most is rengeteg tehetséges ember van a színházunkban.
 A képen látható virágruhának az a története, hogy csak a fejdísz elkészítését vállalta a varroda. Azt mondták, nem lennének készen a ruhák díszítésével a premierig. (Csupán kettő ilyen készült.) Akkor én elkértem a színháztól a Cseresznyéskert előadásából megmaradt művirág fát és hazavittem. A családom egész nap vagdosta le a virágfejeket fogóval, drótvágóval. A saját ruhámra 7 órán keresztül varrtam fel egyenként, varrógéppel. (Pár varrógép tű beletört, nem drótszálak varrására lettek kitalálva.) A másik jelmezre pedig 5 kolléganőm kézzel varrta fel a virágokat, de készen lettünk a bemutatóra. Ez lett a legkedvesebb ruhám a színpadi éveim alatt. Ha jól emlékszem, Brecht: Galilei élete című darabjában viseltük, 1987-ben, Csiszár Imre rendezésében.  
   Egyébként a kedvenc darabom a Csárdáskirálynő volt és nagyon örülök, hogy a következő évadban is bemutatjuk. A legkedvesebb szerepem pedig, a Diótörőben, amit Majoros István rendezett és koreografált, én voltam az Egérkirálynő. István fantasztikus ember és művész volt. Mindenkinek képességeinek megfelelő koreográfiát talált ki, soha nem gúnyolt és bántott meg engem sem, ha nem tudtam valamit megcsinálni. 
  Legkedvesebb emlékeim között vannak azok az évek, amikor nyaranta a diósgyőri várban táncoltam. Főleg operetteket és vígjátékokat adtunk elő. Igaz, hogy sokszor fáztunk és kicsi, nyirkos öltözők, egyszerű körülmények voltak, de mindenért kárpótolt a naplemente és körben a hegyek látványa a színpadról.
   A legviccesebb emlékem pedig a Nagyszínház egyik előadásán volt, amiben egy élő kecske is szerepelt. Ha jól emlékszem, Kuna Karcsit lökdöste állandóan a nyílt színen, nem tudom, hogyan sikerült a szöveget végigmondania. Mi azt sem tudtuk, hogyan forduljunk el, annyira nevettünk körülötte.

Ámde mindez kényszerűen véget ért.

Volt egy balesetem, harminckét évvel ezelőtt a balett-teremben, aminek következtében lecsúszott a vesém. Megműtöttek, de a színpadi létezésnek vége lett. Örültem, hogy túléltem. Táncolni tíz évig még civilként sem tudtam fájdalmamban.

Így került a mostani helyére.

Harminckettedik éve vagyok ebben a pozícióban. Nem ajánlottak fel mást, s mivel volt két kiskorú gyermekem, akiket még fel kellett nevelnem, elfogadtam az állást. Pereskedni nem akartam, hiszen végül is a színház nem tehetett a balesetemről. Nekem addig fogalmam nem volt a vasajtó ezen oldaláról. Nem volt könnyű, mindent nekem kellett úgymond kitalálni, az egésznek a menetét. Senkit nem ismertem, egyetlen ruhatáros kolléganőt kivéve. És ott voltam 31 évesen, szemben 40 nyugdíjassal, a legidősebb néni 80 éves volt. Soha nem akartam főnök lenni, rájöttem, elég, ha vezető vagyok. Az előbbinek beosztottjai, a vezetőnek követői vannak. Mindig mondtam, csak akkor szólítsanak főnöknek, ha haragszanak rám.

De én úgy tudom, szeretik a kollégák.

"Az évad legjobbja a kulisszák mögött 2015/16. évad" - a kollégák szavazatai alapján.

Nem tudom, én szeretem őket. Ez a lényeg. És mindig azt mondom, csak azt adják át a nézőnek, amit tőlem kapnak. Szeretetet, tiszteletet. Ilyen hosszú idő alatt persze, azért előfordult, hogy valakitől meg kellett válni, ha például  észrevettem, hogy ő nem tiszteli, szereti a kollégáit, mert tudtam, nem fogja szeretni a nézőt sem. Mindig elmondom azoknak, akiket fölvesznek, hogy itt nem a színházat kell kedvelni elsősorban, hanem az embereket. Az egy másik dolog, hogy imádjuk a színházat, az előadásokat.

Magyarországon általában idősebb hölgyek a nézőtéri dolgozók. Londonban azt láttam, hogy fiatal férfiak. Az utóbbi időben az MNSZ-ben is megjelentek férfi nézőtéri munkatársak.

Féltem az elején, nem nagyon mertem, lehet, hogy lett volna jelentkező, de nem is hirdettük meg. Most van két fiatalember, Bernáth Levente és Takács Zsolt, ők az idén érettségizők. De vannak lányok is. Örülök a fiataloknak, mert annyira jól együtt tudunk működni, tényleg! Mi megfiatalodunk, ők meg talán tanulnak tőlük. Becsülöm őket, mert sokszor holt fáradtak, nappal iskola, vizsgák, munka, este pedig későn fekszenek. Tényleg le a kalappal!

Van egy idősebb úr is.

Tihanyi András. Ugyanúgy tisztelem az időseket, a nyugdíjasokat mert ledolgoztak egy életet és még képesek itt is szépen becsülettel, kedvesen helyt állni. Nagyon jó kis csapat a miénk!

Nyilvánvalóan sok részlete van a munkájának, amiről a színházlátogató nem tud, nem is kell tudnia. 

Én csinálom a munkatársaim beosztását. Ha valami fontos vagy új dolog van, akkor megbeszélést tartok. Amikor – jóval előadás előtt – bejövök, körbemegyek, ellenőrzöm, rendben van-e minden, felkapcsolom a villanyt. Ha bármi probléma van, ha hirtelen nevet kell cserélni az előcsarnokban kitett szereposztáson, megoldom. És még számtalan dolog van, ami egyenként talán apróság, de mind-mind hozzátartozik a normális működés biztosításához, a szóróanyagok kirakásától a „lepedő ügyekig” (*az előadás után a széksorokat, páholy székeket letakarják).
   Régen az egyik legnehezebb feladatom az volt, amikor kézzel kellett havonta több mint hétszáz levelet megcímezni a kolléganőmmel. Rendszeresen küldtünk plakátokat, de akkor még nem volt géppel megírt, öntapadós címlistánk. Egy másik alkalommal pedig kézzel kifestettem és átírtam 2000 nyomdahibás szövegrészt.
   A felügyelői munkakörömben a legemlékezetesebbek az Operafesztiválok voltak számomra. A 19 év alatt rengeteget áztunk-fáztunk vagy kánikulában dolgoztunk, különböző templomokban, rengeteg más helyszínen is. (Egyetem, Jégcsarnok, Avasi kilátó, Lovagi Tornák Tere, Zenepalota, a színház összes játszóhelye...) Nem volt könnyű dolgunk, de nagyon szép idők voltak. 

A megnevezésből – nézőtéri felügyelő – is világos, hogy kapcsolatban kell lennie a közönséggel.

Menet közben, amikor már jönnek a nézők, bármi probléma adódik, gyorsan kell dönteni és intézkedni, nincs időnk. Fél hétkor nyitjuk a színházat, félórával az előadás kezdése előtt, de az utolsó 10-15 percben jönnek a legtöbben. 
   Mindenben számíthatok a kollégáimra. A beengedőknek a jegyekkel van dolga, az ültetők segítenek a vendégeknek, a ruhatáros meg ott van elfoglalva, de nagyon rendesek, mert ha valahol kevesebben vannak, beteg valaki vagy nem tud jönni, rohannak, segítenek egymásnak. Tényleg remekül összedolgoznak. Tehát nincs is olyan, hogy külön, például csak ruhatáros leszel végig. Nem naponta „rángatom” őket természetesen, mert az sem mindegy, úgy tudnak csak gyorsan dolgozni, ha megszokják, de tényleg mindenkit próbálok betanítani, mindenre, és egymást is szokták tanítgatni, mert pillanatok alatt kell beugrani a másik helyett, bármi történik. Ezért kell mindenkinek ismerni minden fázist.
   Próbálok mindent türelemmel és ahol lehet, humorral kezelni. Sosem szabad ítélkeznünk, mert annyiféle élethelyzet van. Például, akik elkésnek szegények, nem tudják, hol lehet parkolni, esetleg a gyereket nem tudták hova tenni. Még haza kellett érni, átöltözni. Sokszor mondták már nekünk, hogy főleg Pesten nem engednek be elkésett nézőt a szünetig. A Csarnokba, a Játékszínbe itt sem lehet, mert ott bemenne a játéktérre. Na, de ha van megoldás? A Nagyszínházban az asszonyok tudják, mindig kérem, hogy ha van rá mód, ültessék le hátul, majd átül szünetben. Próbálom oldani a feszültségeket – amúgy is próbálom egész életemben –, arra kérem a munkatársaimat is, hogy nyugtassák meg az embereket.
   Van egy helyettesem, Tóthné Vera, aki általában a Kamarában szokott lenni, hacsak nem vagyok beteg, mert akkor ő jön ide, ott pedig megbíz valakit.
   Ha bármi gond van, megoldjuk közösen, ha pedig nincs segítségem, szinte bármit megcsinálok. Már megtanultam, sok minden helyzetben tudok reagálni, mert szinte minden megtörtént a több évtized alatt. Ahogy szoktam mondani, nagyon már nem tudnak meglepni sem a nézők, sem a helyzetek.
   Sajnos rosszullétek, balesetek is vannak. Előfordult, hogy gyermekelőadáson lett rosszul egy kisfiú, mint kiderült vakbélgyulladás volt, gyorsan hívtam taxit, bementem vele, a szülőket értesítettük, addigra már ők is odaértek és azonnal műtötték. Volt, hogy valaki legurult a lépcsőről. Elsősegélyt tudok nyújtani, azután amikor hazamegyek, akkor kezdek el remegni, akkor jön ki a stressz. Anyukám ápolónő volt, tehát nálam nem gond, ha segíteni kell, de lelkileg megvisel.

Ennyi idő múltán gondol a táncos múltra? Mit érez, amikor a tánckart – illetve most már a Miskolci Balett tagjait – látja a színpadon?

Egy táncos egész életében táncos marad. Ha valami baj van, megrázom magam, lábra állok és újrakezdem, tehát mindig előszedem magamból azt a régi energiát, ami még maradt. Szeretik egyébként, ha táncos marad itt (aki már kiöregedett vagy valami történt) most már más pozícióban, mert precízek, pontosak, értik a színházat. A ritmusérzék nemcsak a színpadhoz, az élethez is kell. Mivel egy táncosnak egyenesen kell tartania a gerincét, legtöbbjüknek a jelleme is azzá válik. Egyébként nagyon nehéz szakma, le a kalappal a mostaniak előtt is. Fantasztikusak. Azért ez fizikailag, lelkileg is nagyon kemény meló. Nem irigylem őket, de nagyon drukkolok nekik.
   Valamikor azt mondta nekem a Tokaj vezetője, hogy nem vagyok színpadra való. Nem a tánctudásomra, a lelkemre gondolt. És igaza volt, mert nekem mindig az anyaság volt a legfontosabb, ők voltak az elsők. De boldog vagyok, hogy itt vagyok. Hát hiszen nem bírtam volna negyvennégy évet, hogyha nem szeretném, de szerencsém, hogy nyitott vagyok sok mindenre és szeretem az embereket. Ez mindig átsegített mindenen. Van egy kedvenc fényképem, 60 évvel ezelőtt készült. Ugyanaz a vigyor, öröm és életszeretet van a szememben ma is, és ez így akkor megnyugtató, hogy mindegy, hány évtized telt el, ugyanaz a Rita maradtam. Akkor is szerettek és most is szeretet vesz körbe. Rengeteg nagyszerű ember volt az életemben itt is és a civil életben is.  
   Amikor kilenc évesen a Balettintézetbe jelentkeztem, felvettek volna, ezt meg is mondták. Csakhogy a három napos felvételi utolsó napján azt a feladatot kaptuk, hogy zongoraszóra csináljunk, amit akarunk. És én abban vagyok a jobb, a saját koreográfiában. De oldalra néztem, és azt láttam, hogy a többiek olyan szinten kezdték mórikálni magukat, hogy kimentem a teremből és azt mondtam szüleimnek, én ide nem akarok jönni. Így nem lettem balerina. De nem baj. Nem félek átlagember lenni, sőt ez sokkal kényelmesebb. Szégyenlős, gátlásos táncosnő voltam, bár imádtam!
   Azért vagyok jó helyen, mert gyerekkorom óta segítő, illetve közösségépítő vagyok. Egyébként a masszőr szakmámnak köszönhetően sokszor segítettem a kollégáknak, akár szereplőknek is, hogy végig tudják vinni az előadást. Volt, hogy a karmesternő úgy tudta csak befejezni a második felvonást, hogy szünetben megmasszíroztam. Nem sajnálom, hogy már nem vagyok a színpadon, így sokkal hasznosabb vagyok ebben a nagyszerű közösségben.

Ez a – egyetértek, nagyszerű – közösség most egészen különleges évforduló, a színház 200. születésnapjának megünneplésére készül. Ez nyilván a közösség minden tagjának büszkeség.

Én valahogy úgy vagyok büszke, hogy hát, én nagyon nem lehetek az, de örülök, hogy ők büszkék lehetnek, akik vitték ezt az egészet, meg akik tényleg ott vannak.

Ezzel vitatkozom. Hiszen a színház minden egyes dolgozója hozzájárul a maga helyén, a maga eszközeivel és lehetőségeivel a sikerhez.

Ez igaz. Imádok mindenkit, padlástól a pincéig, a takarítóktól kezdve az összes tár dolgozóit, mert én tudom, mit csinálnak. Tényleg talán én vagyok az, aki ennyire mindent bejár és ennyi felé megy kollégákhoz. Le a kalappal, olyan jó, mikor ez így együtt tud működni. És ugyanolyan boldog vagyok a premiereken, beállok és mosolygok, tapsolok én is a takarásban. Az MNSZ egy nagyszerű közösség, zárt közösség egyébként, de összetartó. Jó lenne az 50. itt töltött évemet is megélni!
 

Fotó: mnsz-blog

Könyvek és hanglemezek vesznek körül bennünket, ahol beszélgetünk.

A reggeli próbakezdés előtt itt szoktunk találkozni egy kávéra kollégákkal, Harsányi Attilával, Fandl Ferivel, de egy-egy feladatba, munkába elmélyülni is szeretek itt.

Például egy Beethoven szimfónia tanulmányozásába.

A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Karának tavaly indult zenekarvezető szakára járok. Nem könnyű, létezünk egy megszokott életformában, ki kell jönni a komfortzónából ahhoz, hogy fejlődjön az ember. Ez nehéz, de utána, ami addig fájdalmas volt, már nem lesz az. Foglalkozunk Haydn, Mozart, Bach, Beethoven zenéjével. Vezényléstechnika és partitúra ismeret szempontjából is fontos, hogy sok szimfóniát ismerjek. A transzponáló hangszerek olvasása például nehéz feladat és folyamatos gyakorlást igényel átlátni a partitúrát Ezért kell minden nap foglalkozni vele. Sok a szólam, szinte fotózni kell a szemmel. Az a jó, ha el tudom zongorázni és a saját elképzeléseimet is meg tudom valósítani. Nyilván lehetetlenség minden szólamot lezongorázni, mert összetett, bonyolult, a hangszerek pedig különböző hangnemben transzponálnak. De mindig meg lehet találni benne a lényeget, azt, ami fontos. Sokszor kell játszani, míg a sajátod lesz. Az a legjobb, ha szinte saját darabodként tekintesz egy másik szerző művére, mert ezáltal jobban megismered, mi lehetett az ő szándéka.

Van legkedvesebb az előbb felsorolt zeneszerzők közül, vagy rajtuk kívül?

Sok van, akit szeretek (a könnyűzenében is). De időszakok vannak, most ő… most ez… Most éppen Mahler. De ehhez is meg kellett érnem. Nem biztos például, hogy Bartókot be tudtam volna fogadni 20 évesen. Kellett az elődök megismerése. Mindenkit másért szeretek, Puccinit ezért, Mozartot azért – na, meg mindent, ami jó. Van olyan nézet, hogy nincs rossz zene, csak az adott kor más. Ez igaz például a használati zenékre, de véleményem szerint jó és rossz zene van. Nagyban meghatározza az ízlésünk, hogy mit hozunk otthonról, emellett a szépség, a boldogság és a remény iránti örök vágyakozás az élet alapvető, ösztönös hajtóereje, ezért érezzük, tudjuk, mi a jó. Persze, hogy kinek, mi tetszik, szubjektív is. Ez a kérdés messzire menő filozófiai vitákhoz vezet.  

Én a színházzal vagyok így, Mindegy, milyen műfaj, ha jó a darab, jó az előadás. Honnan ered a zeneszereteted?

Apukám vendéglátóhelyeken dobolt sokat, a nyolcvanas-kilencvenes években.

De az könnyűzene volt.

Nővérem zongorázott, én is elkezdtem 8 évesen, de azután kimaradt egy hosszú időszak a zenetanulásban.  Lelki terrornak éltem meg gyerekként a zeneiskolás éveket. Tizenkét éves voltam, amikor magántanárhoz mentem.  

A színházban először a kórus tagja voltál.  

Igen, majd kezdtem úgy érzeni, hogy ez kevés. Megvoltak bizonyos szinten a zenei előképzettségeim, csak egy picit kacskaringós utat jártam be. Volt ennek pozitív hozadéka is, kialakult az önálló zenei világom. Egy év után kezdtem érezni, hogy tovább kell lépnem és elkezdtem gyakorolni. Ahogy volt időm, de a 4-8 óra majdnem minden nap megvolt. Akkoriban a komolyzene mellett főleg a jazz érdekelt, így Bundzik Istvánhoz kerültem a jazz-konziba, zongora szakra.

Ma is eleven még ez az érdeklődés?

Megvan, de mindegyik műfajjal való foglalkozás teljes embert kíván. Nehéz úgy csinálni, hogy ne keveredjen a komolyzenével. Ilyenkor az egyiket „beteszi az ember a sarokba”, de ha nem teljes a „ leválasztódás”, a figyelem, akkor hallható a zenei hangsúlyokban, billentésben, hangformálásban. Ritka az a jazz zongorista, aki magas színvonalon játszik komolyzenét is, talán Keith Jarrett-et vagy Chick Corea-t említeném.
   Valljuk be, a jazz nem európai hangzásvilág. Amikor először hallgattam, idegen volt, furcsa a harmónia, a ritmika. Sokat kell hallgatni, szokni ahhoz, hogy érthető legyen. De akkoriban igazából az érdekelt.
   Nagy felfedezési vágy van bennem, amit nem tudok vagy nem értek, addig megyek utána, míg meg nem ismerem. Amikor tudok, foglalkozom vele ma is. Most inkább a komolyzenével, de járunk fellépni Szajkó Anitával és van mindenféle műsorunk, francia sanzonok, jazz sztenderdek is.

Ha már sanzon, különdíjat nyertél saját szerzeményeddel, Juhász Gyula: Egy hangszer voltam című versének megzenésítésével, a MASZK Országos Színészegyesület Nádasdy Kálmán Versmondó és Sanzonversenyén, Barta Mária Violával, az előadóval, aki tagja volt a Miskolci Nemzeti Színház társulatának.
 
   A színházban korrepetitori és zeneszerzői feladataid is vannak. Mondjuk el az olvasóknak, mit is csinál a korrepetitor!

Zongorakísérő, aki az énekesekkel a dalokat, a szerepek zenei részét gyakorolja, megtanítja, a zenekari kíséretet zongorajátékkal helyettesíti. Egyeztet a zeneigazgatóval. Ha esetleg vannak olyan részek, amelyek ki vannak húzva, azt megbeszéljük. Átnézzük a különböző részeket, milyen a karakterük, a hangulatuk. Ezután elkezdjük tanulni a színművészekkel. A korrepetitor nem csak annyi, hogy jól zongorázik. Rákai Andrástól és Cser Ádámtól sokat tanultam. Vannak bizonyos „szabályok”, amiket érdemes betartani. Például: Ne nézz le! Mindig előre menj, ne állj meg! Ne „gyakorolj”! De el kell mondanom, hogy András sokkal jobb korrepetitor, mint én. Pillanatok alatt átlátja, átadja „prima vista” a kottát illetve a zenét. Emellett intelligens, segítőkész és szakmai tudása kiemelkedő.
   Például az Ének az esőben című előadást próbálva, ott particella van, nem zongorakivonat, hanem egy olyan kotta, ahová a zenekari szólamok is bele vannak írva. Nehéz olvasni, megtalálni azt, melyik rész a fontos, mert nem lehet mindent eljátszani. Az énekeseket a belépésekhez a zenei előzményekből kell ràvezetni, például mi az a dallam, ami odavezet és mikor, hogy a folyamatba tudjon bekapcsolòdni.
   Emellett a színpadot is figyelni kell, sőt ha úgy van, az énekszólamokat is énekelni kell.

És a zeneszerzés?

A legelső alkalom 2004-ben volt, egy József Attila est a Játékszínben. Nem vers megzenésítések voltak, hanem háttérzene. Azután zenei alapokat készîtettem különböző előadásokhoz, Anconai szerelmesek, Szomorú vasárnap.
   De a legelső bemutatkozó alkalom a szerzői estem volt, 2010-ben. Azután következett A kis herceg, Négyszögletű kerek erdő, Nagy Gatsby, Csongor és Tünde, Don Juan. Most a Micimackó.

Újabb szerzői est nem lesz?

Fontolgatom, tervezem, lassan megért a következő. Persze, csak rajtam múlik. Akkor, az első idején, az a 20 dal egy spirituális utazás, jó élmény volt.

Hogyan születik a színházi zene?

Vízióval. Van az írónak egy elképzelése, elolvasom a szöveget és ösztönösen asszociálok valamire. Ez hál’ Istennek működik. Mindig úgy próbálok hozzáállni, hogy most ezzel egy kicsit megváltom a világot, mert máshogy nincs értelme. A színházba nem a klasszikus értelemben vett, hanem alkalmazott zeneszerzés kell és a rendezői elképzeléseket is figyelembe kell venni, de azért benne kell, hogy legyél te magad is.

Fizikai valódban is előfordulsz a miskolci színpadon, zongora mellett, például az éppen beszélgetésünk estéjén is műsoron lévő Producerekben vagy A „K” ügy című produkcióban. Zenéddel pedig más színpadon is. Budapesti színház vette már meg hangszerelésed. De - elszakadva a színház világától – a Miskolc Televíziónak komponáltál főcímzenét. A zenekarvezető szakon pedig kell is komponálnotok.  

Most egy Stabat Matert. Ács Gyula tanár úr szépen részletezi a zeneszerzés különböző fázisait. Van tehát jelen esetben egy Stabat Mater szöveg, először csak ritmizálunk, hogy a prozódia helyes legyen, ezt követően lehet rá írni dallamot. És ha az tetszik neki, kifejezi a szöveg jelentéstartalmát, akkor készülhet el az igazi mű.
   Vagy vannak különböző stílusgyakorlatok, ezeket nagyon élvezem, írunk menüettet, rondót… most éppen egy Petrarca szonett megzenésítését, ami prozódiailag nehéz, de tanár úr szándékosan választott ilyen veretes szöveget, arra volt kíváncsi, hogyan tudjuk ebben az esetben használni a szerzői eszközöket.    

Vissza még a színházhoz! A Covid járvány, az intézmény bezárása idején született az Innen szép győzni című dalod. Most más okokból, de hasonló helyzet van. Az energiaválság miatt ismét felmerült a bezárás is. Bár úgy néz ki, ettől azért megmenekülünk, de nagyon nehéz a helyzet.

Nem jó, ha egy társulat alulmotívált. Ezért tetszik az ellenállás ezzel a képtelen helyzettel szemben. Az adománygyűjtés, a jótékonysági kerékpározás, a játékmaci vásár és minden más kezdeményezés. Művészet nélkül mi az élet? Csak kenyérharc? A kultúra, művészet területén pedig mindenki ki akarja magát fejezni valahogyan és a színház az egyik hely, ahol ezt legjobban meg lehet tenni. Szerintem igazgatónk álláspontja és magatartása ebben az ügyben példamutató!

Közeleg az év legnagyobb vallási ünnepe. A színház kórusa a szlovákiai Királyhelmecen (Kráľovský Chlmec) adott adventi koncertet. 

Nagy öröm számomra, hogy ennek vezénylésére engem kértek fel.

A te életedben fontos a hit?

Igen. Református neveltetést kaptam. Nem járok rendszeresen templomba, bár fontosnak tartom a közösség szempontjából, hogy erősebb az ima ereje, ha sokan gyakorolják, de amiről Jézus tanításai szólnak, azt így is meg lehet találni, lehet aszerint élni. Azt tedd másokkal, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek! Ha ezt az egyet megtartanánk, már jobb lenne az ember.

Egy évvel ezelőtt Kicsi lángot címmel Máthé Zsolt szövegére írtál nagyon szép karácsonyi dalt Szajkó Anitának.

Bár a dal szövegében az áll: Fogd a kezem és őrizzük egymást ma éjjel”, azt szeretném és kívánom, hogy egész évben így legyen.

Fotó: mnsz-blog

Miskolci születésű vagy, feltételezem, hogy színházba már gyermekként is jártál.

Igen, édesanyámmal is rendszeresen jártunk színházba és a gimnáziumban is volt bérletünk. Természetesen megfordult a fejemben az is, hogy színész legyek, de igazából táncművész szerettem volna lenni kiskoromtól kezdve, csak hát édesanyám féltett attól, hogy a táncosok könnyen megsérülnek és teljesen derékba törhet a karrierem. Meg hát akkor fel kellett volna költözni Budapestre, nagyon fiatalon, amire nem biztos, hogy fel lettem volna készülve. Nekem annyira szoros volt - és ma is az - a kapcsolatom édesanyámmal, hogy valószínűleg nem tudtam volna végigcsinálni mindent egyedül.
   Kacsingattam a színészet felé, öt évig jártam színjátszó szakkörbe (négy évet az általános iskolában, egyet a gimnáziumban). Gondolkoztam még általános iskolában, hogy dráma szakra jelentkezzek a gimibe, de végül úgy döntöttem, hogy mégsem. Valószínűleg az rémített meg elsősorban, hogy nem csak verset kellett vinni, hanem dalt is, és nekem nincs jó hangom... egyáltalán.

Ehhez képest a kedvenc műfajod a musical.

Igen. Az abszolút kedvenc musical pedig a Chicago, azt követi a Cabaret. De a komolyabb hangvételű prózai előadásokat is szeretem. A miskolciak közül például az Édes Anna, a Kasimir és Karoline, a Feketeszárú cseresznye.

Térjünk még vissza a tánchoz, mert az azért komolyan és hosszú ideig volt jelen az életedben!

A táncos fotók Méder Noémi gyűjteményéből valók.

Tizennyolc évig táncoltam modern tánc csoportban, négy éves koromban kezdtem, akkor Miskolci Dance Studio volt a neve (ma már eLTE Best Dance Company, a vezetőjének – L. Tóth Evelyn – nevéből ered). Klasszikus balett alapokat is kaptunk, a tizennyolc év során ez végig megmaradt a modern tánc, kortárs tánc, jazz balett mellett. Jártunk versenyekre, országos szinten is, kijutottunk egy Európa bajnokságra is (ahova én sajnos éppen nem tudtam elmenni). Imádtam táncolni és a tánc szeretete mindig megmarad.

Ezek után meglepő fordulattal mégis az egyetem Antropológiai és Filozófiai Tudományok Intézetét végezted.

Kulturális antropológia szakot végeztem a Miskolci Egyetemen, mert törvényszéki antropológus akartam lenni. Miután láttam a Dr Csont című sorozatot, megtetszett ez a világ és reménykedtem benne, hogy ha a kulturális antropológiát kitanulom, akkor onnan valahogy tovább lehet lépni törvényszékinek is, de Magyarországon ezt nem oktatják, külföldön pedig rengeteg pénzbe kerül. Így megmaradtam ennél, de ez is teljesen jó volt, mert ugyanúgy emberekkel, kultúrákkal ismerkedtünk. Képzésünk során végül is sok olyat tanultam, csoportdinamikát, a társadalom elemzését, az embereknek az egyéni világfelfogását, reagálásukat a világra, amit érdemes volt megismerni.

És a felsoroltak már nincsenek is olyan messze a színház világától, legalábbis hasznukat lehet venni ebben a világban élve és dolgozva is.

Igen, csak erre így később jön rá az ember. Mesterszakon már nem az antropológiát folytattam, hanem kicsit közelebb mentem ténylegesen a ma emberéhez, a szociológiát választottam, kommunikáció és média szakiránnyal. A második szakdolgozatomat csoportdinamikai és közösségeken belüli kapcsolatokról írtam. Ezt a megszerzett tudást valóban itt is tudom hasznosítani.

Fotó: Méder Noémi

De a végzés után még mindig nem itt kezdtél dolgozni, hanem a Miskolci Naplónál.

Az egyik oktatónk, Osváth Andrea szerzett tudomást arról, hogy új, fiatal munkatársakat keresnek. Igazából mindig is közel állt hozzám az újságírás is. A Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete (mai nevén DUE Médiahálózat) pályázatára írtam egy cikket a feminizmusról, és különdíjat kaptam. Később gyakornok is voltam - még antropológusként - a MiNap-nál, valamint voltam először csak szerkesztő, majd korrektor, vezető szerkesztő egy online divatmagazinnál, a Fashion Fave-nél.
   Tehát a tanárnőnk biztatására beadtam az önéletrajzomat és be is hívtak. Három fiatalt vettek fel akkor. Az államvizsga után, a nyár végén elkezdtem dolgozni, de csak másfél évig tartott, mert én szűknek éreztem a kereteket. Jöttünk ide a színházba is, a Miskolc Televízióval együtt tudósítani, megismerkedtem az akkori sajtóssal, Papp Andreával, megkérdeztem, esetleg valamiféle kommunikációs munka itt nem lenne-e. Akkor nemleges választ kaptam, de alig egy hónapra rá megkeresett azzal, hogy ő előlépne marketingvezetőnek, tehát a helyére kellene egy sajtókommunikációs munkatárs, ezt nekem ajánlották fel. Így kerültem ide, 2018 novemberében, a Hello, Dolly! főpróbahetében. A főpróba hete mindig feszült, nehéz időszak, azt mondták nekem, ha ezt kibírom, akkor itt maradok. Idekerülve nagyon meg voltam rettenve még mindentől és mindenkitől, de soha nem volt olyan, hogy ellenségesen szóltak volna hozzám, és ki tudtam alakítani olyan kapcsolatot a művészekkel, hogy partnernek tekintenek. Nem én vagyok az "idegesítő sajtós", barátságos viszony van köztünk, ők is tudják, hogy nekem ez a munkám, én is tudom, hogy nekik az a munkájuk, és próbálunk segíteni egymásnak. Befogadtak. Szerintem ők is látják a lelkesedésemet. Mert csak lélekkel és nagyon sok lelkesedéssel lehet csinálni. Mindenképpen egy icipicit rajongónak kell lenni.

Sugárzik a közösségi médián át is („Nem érzem munkahelynek, ez az otthonom” – írtad) és itt látva, beszélgetve is, hogy valóban jól érzed itt magad.

Fotó: Gálos Mihály Samu

Ezt tényleg nem lehet csak munkahelynek tekinteni. Nyilvánvalóan vannak persze kötelező feladatok, például szerződéseket kötni, tárgyalni különböző ügyfelekkel vagy leendő partnerekkel, de a munkámnak nagyobb része igazából a művészet, még úgy is, hogy én nem vagyok szorosan része a művészi alkotó folyamatnak. Valahogy mégis úgy érzem, hogy nekem is fontos szerepem van abban, hogy a produktum a világ elé jusson és magaménak érzek minden előadást és mindent, ami történik ebben a színházban.

Szeretném, ha konkrétabban is elmondanád az olvasóknak, mi mindennel foglalkozol.

Elsősorban a média kommunikációt végzem, ez sok mindent lefed, például én kezelem a színház közösségi oldalait, Facebook, Instagram és most már TikTok oldalunk is van. Én teszem közzé a bejegyzéseket, gyártom a videókat a TikTok-ra. Mit csinálok még? Ha van egy új előadás, a bemutató hetének közepén a sajtó munkatársait meghívjuk, hogy fotózzák a próbát, készíthetnek az alkotókkal interjút. Ebben általában én szoktam segédkezni. A kollégámmal, Baráth Zsófiával szervezzük, hogy mikor legyen ez. Mi válogatjuk a képeket a jegyiroda kirakatába. Én írok és küldök anyagot az országos sajtónak. Hozzánk tartoznak az előadás plakátjai is. Bár legtöbbször van elképzelése a rendezőnek, de néha ezt csiszolgatni kell vagy kis iránymutatást adni, mi az, ami „eladhatóvá” tesz egy előadást, próbálunk együtt dolgozni és alkotni valami olyasmit, ami jó lesz a rendezőnek is és marketing szempontból is megfelelő lesz. A műsorfüzetekkel is van dolgunk, minden hónapban el kell készítenünk a havi műsort, amikor ezt megkapjuk a művészeti titkárságától, akkor mi ellenőrizzük, hogy mindent jól illesztett-e be a grafikus, majd küldjük a nyomdába. Ha egy-egy kritikához, interjúhoz szeretnének fotót egy előadásból vagy egy színésznek a portréját szeretnék elkérni, akkor is engem szoktak megkeresni a különböző médiumok. Régebben gyakrabban voltak színház bejárások (néha most is van azért), körbevezetem az akár iskolás, akár felnőtt csoportokat.

Fotó: Gálos Mihály Samu (Színházak éjszakája)

A hivatalos színházi fotósaink Éder Vera és Gálos Mihály Samu, de ha nincsenek itt, én is fotózok. Most éppen az Ének az esőben produkcióhoz forgattak filmbetéteket, Lillafüreden a Palotaszállóban. Elkísértem a stábot és készítettem kulisszafotókat.

Méder Noémi kulisszafotója / Ének az esőben - forgatás

Amikor idekerültem, mindenre rácsodálkoztam, már az is érdekes volt, hogyha a díszítők egy kocsin valamit elhúztak a színpadon. És ez még most is bennem van: mindent látni szeretnék, mi, hogy történik, mert ez tényleg olyan, mint egy varázslat. De a Producerek volt az első alkalom, hogy bemerészkedtem a kulisszák mögé, addig erősen tartottam tőle, hogy útban lennék. Valóban egy plusz „előadás”, ami ott történik; hogy mit, hogyan építenek át, a színészek hogyan készülnek a színpadra lépni, milyen bakik történnek mondjuk (amiket a néző nem lát, nem hall jó esetben), milyen problémák adódhatnak, amiket egy fél perc alatt meg kell oldaniuk, mindez nagyon érdekes. Fantasztikus, ahogyan működik ez a „gépezet”.

Méder Moémi kulisszafotója / A Mester és Margarita
(További kulisszafotók a forgatásról és más alkalmakról a beszélgetés végén!)
 

Engem is elvarázsolt a kulisszák mögötti világ, a Producerek és A Mester és Margarita előadásokat onnan figyelve írtam erről a blogon, „Takarásban - amit a néző sohasem lát. Mi történik előadás közben a kulisszák mögött?” címmel. olvasható.

A felsorolásból is érzékelhető, hogy valószínűleg nincs két egyforma munkanapod.

Talán a hétfőre lehet mondani, hogy az általában ugyanaz, minden héten, amikor a művészek nincsenek bent (nekik a vasárnap és a hétfő a pihenő), csak a gép előtt ülünk, de egyébként tényleg nincs két egyforma nap, és ez izgalmas. Reggelente, amikor bejövök, az van bennem, hogy vajon mi fog történni, mit fogok ma látni, hallani és ez lelkesedéssel tölt el. Ilyen időkben is, amikor az energiaválság miatt alig van fűtés, sok helyen sötét van az épületben, ilyenkor is szívesen vagyok itt.
   Nagyon jó példa éppen a mai délelőtt. Valami hiba miatt órákig nem volt internetünk, ami pedig nekem elengedhetetlen a munkámhoz. Gondolkoztam rajta, hogy hazamenjek-e és "home office-ban" folytassam, de mérlegeltem magamban, hogy amit kell, azt a telefonomon is meg tudom csinálni. Maradtam. Beültem az Ének az esőben próbájára, néztem a kollégákat és nagyon jó volt. Lehet sötét és hideg, itt van ez a nagyszerű közösség és tartja bennünk a reményt.

Éppen beszélgetésünk idején érkezett el a színház javára indított adománygyűjtés ahhoz a ponthoz, amikor az első adományozók nevei felkerültek a színház falára. A reményt tehát a közönség szeretete és segíteni akarása is táplálhatja, személy szerint örülök, hogy én is, illetve a blog is segíthetett, szívesen tettem. Köszönöm a beszélgetést!

Ének az esőben - forgatás

Ének az esőben - forgatás

Várakozás színpadra lépés előtt, vendégjátékon (Feketeszárú cseresznye) a Thália Színházban

Bodoky Márk
 

Személyesen találkozhattak vele a Nagyszínház színpadán, adventi forgatagban vagy évadnyitó rendezvényen, sőt még divatbemutatón is. Szó esik ezekről is beszélgetésünkben Radnai Erikával, a Miskolci Nemzeti Színház rendezőasszisztensével, a 2023/24-es jubileumi évadtól a művészeti főtitkári poszt várományosával.

A  képek forrása a külön jelzett kivételével Radnai Erika gyűjteménye

Ne hagyjuk szó nélkül, milyen helyzetben is beszélgetünk most, konkrét és átvitt értelemben egyaránt! Energiaválság van. Itt ülünk a színház épületében, sötétben és hidegben. A nemsokára kezdődő előadás nézői pedig fűtetlen nézőtérre fognak beülni.

Mi egy családot alkotunk, s ez a második otthonunk. Valamennyien egy emberként állunk Béres Attila igazgató úr mellett, aki időt és energiát nem sajnálva próbálja a túlélésünket előkészíteni és folyamatosan ezen dolgozik. A – B – C – D ... Z tervek vannak már arra, hogyan tudjuk túlélni a kialakult szomorú helyzetet. Azt gondolom, hogy a kultúrára szükség van. A miskolci közönség a pandémia idején sem hagyott el bennünket. Amikor megadatott a lehetőség, azonnal hosszú tömött sorokban vásárolták a jegyeket. Igen, amint te is látod, nagyon komolyan vesszük a takarékosságot. Rétegesen felöltözve dolgozik mindenki, akár a táncpróbákon, akár az ének órákon. Spórolunk az árammal, a telefonunk elemlámpáját használva megyünk különböző helyszínekre. Mindent azért teszünk, hogy meg tudjuk adni magunknak a lehetőséget, hogy dolgozhassunk, csodálatos előadások születhessenek, ne hagyjuk cserben a nézőinket. 

És még így is bizonytalan a helyzet. Ezért indult el egy adománygyűjtés. De mi történik, ha még ez sem elég, ha a legrosszabb forgatókönyv valósul meg?

Ha másképp nem tudunk, akkor majd játszunk világítás nélkül, munkafényben. Vagy ahogyan régen, a vándorszínészek, Déryné korában – a színészek majd behozzák magukkal a lámpásokat, lerakják a színpad szélére. De – ha nyilván a realitás azért köt is a földhöz - pozitív ember vagyok, pozitívan gondolkodom.

Közeleg a színház 200 éves évfordulója. Az adománygyűjtési felhívásban olvasható: „Az nem lehet, hogy a 200. évfordulóját bezárva kezdje az ország első kőszínháza. Ha az első bezár, annak súlya lesz az egész magyar kultúrára nézve. Az elsőnek nyitva kell maradnia. Ebben kérjük a segítségüket. Az ország első kőszínháza nem ünnepelheti 200. évfordulóját zárt ajtók mögött, közönség nélkül.” Én is azt mondom és remélem: Az nem lehet! Magam is az adománygyűjtés szószólójának álltam, aki szeretne és tudna segíteni: "mnsz-blog az MNSZ-ért"   

De most már beszéljünk valóban rólad!

Bár úgy vélem, a blog követői leginkább talán a színészekre kíváncsiak, de színházi pályafutásom időszaka alatt sok oldalát megismerhettem a háttérmunkának is, több helyre nyertem bepillantást, így azt gondolom, tudok talán érdekes képet nyújtani az olvasóknak.

Kifejezetten célom ezzel az interjú sorozattal az is, hogy a háttérben dolgozókra, munkájuk fontosságára és érdekességére is felhívjam a figyelmet.

Harminckét évvel ezelőtt kerültem először a színház berkeibe. Miskolci lány vagyok, középiskolába a Zrínyi Ilona Gimnázium ének-zene tagozatára jártam, de az énekléssel, a művészetekkel kapcsolatban az első emlékem sokkal korábbra datálódik. Mikor megkaptam az első mikrofonomat, nem csak hallgattam, de magam is élvezettel énekelgettem az akkori sztároknak (például Koós János, Magay Klementina, Zalatnay Sarolta) dalait. Készülve a Déryné halálának 150. évfordulójára rendezett gálára, olvastam arról, hogy a kis Rózának már kisiskolás korában megcsillant tehetsége, és elhatározta, hogy a színház lesz az ő pályája. Talán így kezdődött nálam is. Amikor általános iskolás voltam, Botka Valéria és Csányi László, a Magyar Rádió Gyermekkórusának vezetői hallottak énekelni, felajánlották, hogy bekerülhetek a kórusba, felvételi nélkül. Ennek az lett volna a következménye, hogy Pestre kellett volna költöznöm, és az akkor, sajnos még nem adatott meg. Egyértelmű volt, hogy a gimnáziumi ének tagozat következik, majd utána megyünk tovább a különböző lépcsőfokokon. Gimnazista koromban délutánonként sokszor sétálgattam a főutcán. Akkoriban a színház próbaterme ott volt, ahol most a büfé van, ahonnan gyakorta kihallatszott az ének. Mindig magával ragadott a zene, a dallam, a színház varázslatos világa, így már akkor tudtam, én ott fogok, sőt, ott akarok dolgozni. Azután mégis elkalandoztam, jogot kezdtem tanulni, más helyre kerültem, mígnem olvastam egy felhívást, hogy a színház kórusába kisegítőket keresnek. Jelentkeztem a meghallgatásra, és az akkori vezetők, Galgóczy Judit és Gillay András azonnal szerződést ajánlottak, így kerültem a színházhoz, először az énekkar szólistájaként.

Kisebb szerepeket kaptam, majd kialakult egy hangszalag problémám, amiből adódóan műtétre került sor, így el kellett döntenem, más irányba kezdek-e gondolkodni vagy a színháznál maradok (merthogy nem biztos, hogy a hangszalagom bírná a zenés darabokat.) Azért annyira tudtam magam edzeni, hogy azóta is elég sok fellépési felkérésnek teszek eleget. Az operett műfaja az, ami hozzám a legközelebb áll. De, ha prózai dolgokra kérnek fel, akkor is úgy építem fel, hogy legyen valami aláfestő zene, mert abból tudok táplálkozni. A legfőbb motivációm, hogy a szó nemes értelmében vett szórakoztatás mellett értéket tudjak közvetíteni a közönségnek.

Kik számodra a műfaj kedvenc szerzői?

Kálmán Imre és Lehár Ferenc világát kedvelem nagyon, de mások is vannak a repertoáromon, mindegyikben megpróbálom megtalálni azt a dallamvilágot, amivel tudok azonosulni.

És a „modernebb” szerzők – gondolok leginkább Ábrahám Pálra, akinek legutóbb Bál a Savoyban című művét játszotta a színház? 

Ábrahámtól a Viktória kifejezetten az egyik kedvenc operettem. Az a zeneiség, ami a jazz világával van fűszerezve, valóban izgalmas tud lenni.

Mennyire tudsz azonosulni azzal a fajta operett játszással, ami most a miskolci színházban megjelent? Székely Kriszta Mágnás Miskájára vonatkozik a kérdés elsősorban, azután pedig gondolok Szőcs Artur munkáira, például az imént említett Bál a Savoyban előadásra, amit én egyébként szeretek.

Általában a klasszikus, hagyományos operett rendezésnek vagyok híve. Nekem kell a nagy kosztümös, nagy zenekaros fényárban úszó világ.

Mesevilág – hiszen az operett egy nagy mese?

Igen. A Mágnás Miskáról mindazonáltal azt gondolom, hogy nyilván van egy közönségréteg, akiket valóban meg tud érinteni ez a fajta rendezés. Nem mondom, hogy elzárkózom, nyitott vagyok, még ha magam jobban preferálom is a hagyományost. Szőcs Artur munkáinak pedig mindig van egy izgalmas világa, amelyben a hagyományoktól ugyan picit elrugaszkodva, de azokra is figyelve, nagyon jó ötleteket tud végigvinni. Nyilván nem lehet mindig egy kaptafára rendezni egy-egy darabot, kell valami frissítés, új gondolatok. Artur ennek kifejezetten jó képviselője, ösztönösen talál ki dolgokat.

Kicsit elkalandoztunk a színházi pályádtól. A színpadnak tehát búcsút kellett mondanod.

Nem teljesen. Megmaradt (ugyan trenírozással) a színpad, az éneklés is, de így más kapuk is megnyílhattak előttem, a függöny másik oldalán állva is. Zenei művészeti titkári pozícióra kért fel Hegyi Árpád Jutocsa, az akkori direktor. Majd megkérdezte, hogy az egyik zenés darabban lennék-e a rendezőasszisztense. Természetesen igent mondtam. Nagyon izgalmas munka. Nem feltétlenül kell egyetértenem (és bevallom, nem is mindig értek egyet) a rendezővel, mégis azonosulnom kell az elképzeléseivel ahhoz, hogy hitelesen tudjam képviselni a gondolatait a stáb tagjai felé, akiknél előfordul, hogy mást gondolnak az adott szerepük, karakterük jellemvonásairól, megformálásáról. Egy kicsit talán pszichológusnak is kell lenni, meghallgatni a kollégákat. Mindannyian érzékeny emberek vagyunk, ez egy-egy adott szituációban náluk még inkább előtérbe kerül. Nem mindig találkozik az elképzelésük a rendezőével, így igyekszem köztük megtalálni az egyensúlyt, és azonos nézőpontra hozni őket. Hogy a balansz megteremtődjön, ütközőpontként van szerepe a rendezőasszisztensnek.
   Sok rendezővel dolgoztam. Éppen beszélgetésünk előtt jött a hír, hogy itt hagyott bennünket Korcsmáros György, akivel egy napon születtünk és együtt csináltuk A muzsika hangja című musicalt - amibe később be is ugrottam. Ismeretségünk óta, mindig ő volt a legelső, aki köszöntött engem a születésnapomon, hogy „Isten éltessen bennünket!”. Nagyon szomorú, hogy elment.
   Az MNSZ feladatkörei közül, sokat kipróbálhattam, megismerhettem. Mindenképpen megemlíteném még - az egyéb, már megismert vagy még meg nem ismert munkáim mellett - a színházban hosszú évekig működtetett szinkronstúdiót, aminek én voltam a vezetője. Úgy gondolom, kevés vidéki színház mondhatja el ezt magáról, s talán sokan ez idáig nem is tudtak a létezéséről. Rengeteg időt töltöttem ott, eleinte nem volt egyszerű feladat, sokszor még éjjel is azon dolgoztunk, hogy tökéletes anyagokat küldhessünk vissza a budapesti stúdióknak (akiktől kaptuk a különböző tematikájú filmeket és sorozatokat). Nagyon izgalmas feladat volt egy-egy külföldi karakter magyar hangjának a megtalálása, kiválasztása, és azt hiszem, a színészeknek is jó kihívás volt, hogy ilyen jellegű ismeretekkel is bővíthették repertoárjukat.

Említetted a beugrást. Nem ez volt az egyetlen.

A színházban töltött korai éveim, gyakorlati tapasztalataim miatt szerencsésnek mondhatom magam, hogy a színpadi munka sem áll távol tőlem, így ennek köszönhetően megbíznak bennem, legalábbis bizalmat szavaznak nekem. Így történhetett meg, hogy számos alkalommal szinte utolsó pillanatokban, vagy azonnal „be kellett ugranom” az előadásokba, mint ahogyan azt a már korábban említett A muzsika hangja musicalnél is történt, ami örök emlék marad számomra. Fél 7-kor kiderült, hogy a két szereposztás egyik Elzája sincs a házban. Hál’ Istennek a jelmez passzolt rám, és az adrenalin úgy tudott működni, hogy szövegkönyv nélkül, félórás felkészüléssel, szerencsére végül nagy sikerrel le tudott zajlani az előadás. Legkedvesebb hasonló jellegű beugrásaim közé tartozik még például A képzelt beteg Béline-je, a Hamupipőke címszerepe vagy a Minden egér szereti a sajtot Egérmamája (utóbbi mesedarab  Keszég László rendezésében, aminek pont nem is én voltam a rendezőasszisztense)

Nem csak színészként ugrottál, hanem más feladatokba is.

Több ilyen emlékem is van. A sokak által méltán kedvelt Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon a korábbi feladataim mellett, egyszer a nemzetközi kapcsolatok koordinálásáért is én voltam a felelős. Ezt követően, egy nagyon kedves, régi, hozzám közel álló kollégám, Kesselyák Gergely kért fel, hogy együtt dolgozzak vele Debrecenben, mint játékmester, a Nabucco című operában. De például egy vendégjáték alkalmával Szardínián játszottunk, ahová nem tudott velünk jönni az ügyelő, így ebben a feladatkörben is kipróbálhattam magam. Az is előfordult, hogy előadás előtt lebetegedett a súgó kolléganő. Addig a pillanatig, még nem került általam a helyettesítésére sor, nem is gondoltam ilyen mélyen bele, és szerintem sokan nem is gondolnák, mennyire nem egyszerű ez a feladat, s milyen fontos tud lenni a személye. Ugyanez a véleményem, a színházi berkein belül a „kisegítő személyzet” munkájáról is, ami véleményem szerint ugyanolyan fajsúllyal bír egy-egy előadás létrejöttében (ilyen például a kellékes, a világosító, hangosító, és valamennyi műszaki kolléga) mint a világot jelentő deszkán lévőké.

Nem beugrásként, hanem eleve neked szánt feladatként rendezel gálákat, műsoros programokat.

Fotó: mnsz-blog

Megtiszteltetés az is, hogy ezek rendezését rám bízzák. Az elmúlt évben az adventi programsorozat szervezésére is engem kértek fel, melynek egyik része négy estén zajlott a Városház téren. Egy-másfél órás színházi produkciók, amelyben az MNSZ szinte valamennyi művésze közreműködött s még a Művészeti Tanács tagjait is sikerült belevonnom. Az idén először, az évadhirdető programot is én álmodhattam meg, hagyományosan, az MNSZ épülete előtt. Legutóbbi rendezői feladatom a Déryné 150 gála volt, amelyről nagyon sok pozitív visszajelzést kapok még ezekben a napokban is. Nagyon élvezem és szeretem ezeket, szívesen foglalkoznék még intenzívebben hasonló feladatokkal.

Lesz-e az idén is Adventi forgatag? Én a négy alkalomból egy kivétellel mindig ott voltam. Nagyon kedves, hangulatos, kicsiknek és nagyoknak egyaránt élményt jelentő programok voltak. Hiányozna, ha nem!

Felvetődött, hogy ezen a télen is szükség lenne rá, nyilván az előző év sikeréből kiindulva. Mindazonáltal az is felvetődött, éppen a jelenleg fennálló gazdasági helyzet miatt, hogy most ünnepi fények nélkül kerülne megrendezésre. Én azt gondolom, hogy az ünnepvárás időszakához hozzátartoznak a fények, nagy szerepük volt abban, hogy igazi mesevilágot tudtunk tavaly varázsolni. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ugyanúgy meg tudná érinteni az embereket. Döntés még nem született.
   A kollégák nagy része idén is már előre jelezte, szívesen venne részt újra a programsorozatban. Tavaly is előfordult, hogy az időkeret miatt sajnos ki kellett húznom egy-egy hétvégéről műsorszámokat, de igyekeztem úgy összeállítani a programot, hogy mindenki teret kapjon, hiszen tudtam, hogy örömmel készültek, s szerették volna megmutatni magukat, nem egy színpadon megformált szerepben, hanem „civilben”, közelebb kerülve a közönséghez.

Tanusíthatom, hogy így is nagyon sokan jutottak szereplési lehetőséghez, egyénileg, kettesben, hármasban, jelen volt a színház zenekara, énekkara és a Miskolci Balett is, sőt még a művészeti tanács tagjaiból is voltak fellépők.

A közönség találkozhatott már veled nem csak énekes vagy prózai fellépéseken és műsorvezetőként, hanem divatbemutatókon is.

Furdi Zsóka divatstúdiót működtetett Miskolcon. Egyik személyes találkozásunk alkalmával megkérdezte, alkatomnál fogva nem gondoltam-e arra, hogy modellként is működjem. Ilyen gondolatom akkor még nem volt, de olyan jó barátságba kerültünk, hogy dolgoztam neki egy ideig. Egy alkalommal a színház színpadát is kifutóvá varázsoltuk. A Hoffmann meséi című opera előadását követő Páholy party-n egy hajshow-val kedveskedtünk a résztvevőknek, aminek én is a részese voltam. Annyira élveztem, hogy azon az estén egy pillanatra megfogalmazódott bennem, hogy talán ezzel is szívesen foglalkoznék. Persze ez csak egy kósza gondolat volt, végül természetesen a színháznál maradtam. Az élet azonban egy „csavarral” ismét visszahozta a divat, a modellek izgalmas, ám nem könnyű világát az életembe, hiszen a lányom, Viktória, nemzetközi modellként járja a világot.

A következő, 200 éves jubileumi évadtól a művészeti főtitkári posztot fogod betölteni.

Voltak lehetőségeim, a hosszú évek alatt számos ajánlatot kaptam. Többek között például felajánlották az Operaház rendezőasszisztensi pozícióját és a Pesti Magyar Színházba nemrégiben is hívtak művészeti munkatársnak. Egy budapesti művészeti ügynökségnek is voltam a művészeti vezetője, ami egy ideig párhuzamosan tudott az MNSZ-el működni. De én tősgyökeres miskolci vagyok, itt érzem itthon magam. A színház szinte az otthonom, hiszen már több, mint a fél életemet ott töltöttem. Mikor megszületett a lányom, gyakorta előfordult, hogy ő is bent volt velem, így szinte az épület falai között nőtt fel. Ahogy teltek az évek, mindenki megismerte, s ő is egyre magabiztosabban mozgott már a színházban. Sokszor felemlegetjük, amikor egy alkalommal előfordult, hogy az egyik előadás (aminek én voltam a rendezőasszisztense) próbájára az ügyelő hívta a gyermekszereplőket, ahol az én lányom is váratlanul megjelent. Nem volt megállás, onnantól kezdve kellőképpen „meg lett fertőzve”, megszerették, többször játszott is, s az ő színház iránti szeretete is a mai napig kitart. 
   Amikor Béres Attila igazgató úr és Szabó Máté művészeti vezető, a művészeti tanács egyetértésével, megkeresett azzal, hogy szeretnék felajánlani nekem ezt a pozíciót (mint kiderült, a jelenlegi főtitkár, Koncz Boglárka, akit én nagyon tisztelek, is engem javasolt), borzasztó nagy megtiszteltetés volt. Eleinte biztosan nem lesz egyszerű, de azt vallom, hogy ha van egy feladat, amivel megbíznak, akkor igyekeznem kell a legjobb tudásomnak megfelelően, maximálisan megoldani. És ezt is fogom tenni. Tudásommal, tapasztalatommal a Miskolci Nemzeti Színházat szeretném teljes erőmmel erősíteni.

Nagyon jellemző - és ez nagyon szimpatikus - a Miskolci Nemzeti Színházra, hogy valóban a társulat minden tagja magáénak érzi, szereti és igyekszik mindent megtenni érte.

Szeretek előadásokat nézni több helyen, akár a fővárosi színházakban is. Megmondom őszintén, voltak csalódásaim, úgy érzem, nem mindig kapom azt a minőséget, amit mi tudunk nyújtani a nézőknek. Akár tudok egy darabbal azonosulni, akár nem, de a mi előadásaink mindegyike szívvel és lélekkel van megtöltve!

Köszönöm a beszélgetést.

Köszönöm én is. Szeretem olvasni a blogodat. Átfogóan és érdekesen fogsz meg egy-egy témát és minden egyes meginterjúvolt alanyoddal igazán izgalmas olvasmányt sikerül varázsolni.

Fotó: mnsz-blog

* Az interjút a szinhaz.online portál is átvette.

Jubileumi beszélgetésnek is tekinthetjük ezt az alkalmat, hiszen alig néhány hónapja volt tíz éve,  hogy a  Miskolci Nemzeti Színházba került.

Silló István, akit tisztelek és szeretek, a diplomám utáni nyáron említette, hogy úgy néz ki, Miskolcon lesz zeneigazgató, majd mindenképpen szeretne hívni Verdi Nabuccoját vezényelni. Én ennek nagyon örültem, de valahogyan aztán nem beszéltünk róla. Sokáig nem is találkoztunk. Egyszer csak felhívott, üljünk le beszélgetni. Elmondta, mik a tervek Miskolcon, végigsorolta, Chicago, Nabucco, Operácskák... ez egy áprilisi napon volt, éppen tíz éve, és megkérdezte, vállalnám-e, hogy én legyek a zeneigazgató. Kapkodtam a levegőt, hiszen ez nagy dolog. Neki változtak a tervei, nagyon alaposan végiggondolta, ki az az ember, akire nyugodt szívvel bízhatja. Rám gondolt. Nagyon hálás vagyok neki.


A júniusi évadhirdető rendezvényen - Offenbach: Hoffmann meséi, Barcalora. A blog videó felvétele: .

Foglaljuk össze az Olvasóknak, mit is jelent zeneigazgatónak lenni!

Szervezésből és gyakorlati dolgokból áll. Egyszerűen fogalmazva az összes zenei szakterületért kell felelni. Az összes zenész állományban lévő énekkari- és zenekari tagot kell irányítani. Szervezni, rendezni, próbálni velük, célokat kitűzni és azokat végrehajtani, alkalmazkodva a színház programjához és műsorpolitikájához. Kiválasztani az igazgatósággal és a művészeti tanáccsal együtt az évadok zenés produkcióit. Meghallgatásokat kiírni, szervezni a betanulási folyamatokat. A zenekarral majdnem mindig én próbálok. Van egy váltó karmester társam, Philippe de Chalendar, de a zenei vezetését az itt bemutatott zenés daraboknak én csinálom.

Mit jelent a zenei vezetés?

Szervezést, próbálást, alkotást. Nem csak azt, hogy betanítom, próbálom a darabot a zenekarral, hanem a színészekkel, énekesekkel kell dolgozni konkrétan, a zenés számokon, és a kórussal is, külön. Ez az egyik része. A másik pedig, nagyon sokszor olyan feladatok is vannak, hogy írjak egy számot, vagy keressek, azt írjam le és hangszereljem meg. Ez irodában ülős, hosszabb munka, ehhez képest viszont nagyon aktív rész, amikor a zenekari próbákon, illetve rendelkező próbákon a rendezővel együtt hozzuk létre a zenés darabnak az egész stílusát, irányait, tempóját.

Bulgakov: A Mester és Margarita című regényének Szőcs Artur rendezte színpadi változatának Ön írta a zenéjét. Laikus, de zenét szerető ember vagyok. Én a következő hatásokat, stílusokat véltem felfedezni: liturgikus zene, orosz zene, kortárs opera, hangszereket is sokszor emberi hanggal pótolva, na és ott vannak még a különböző zseniális effektusok, hangutánzások, mint például a sirályok hangja.

Jól látja, elég pontos a megfigyelés. A liturgikus rész - Bach: János passiójának egy-egy pillanatát kiragadtam és feldolgoztam, megharmonizáltam kicsit máshogy, hiszen ez az egész passió történet A Mester és Margaritában végig ott van. Mindenképpen szerettem volna valahogyan a pravoszláv hagyományt is belerejteni. Alfred Schnittke volt rám nagy hatással, Tizenkét bűnbánati zsoltár című monumentális kórusciklusa. ugyanakkor van egy egyéni stílusom, ami már amióta kórusműveket írok, több mint 20 éve, jellemez. Ahogyan a szöveg hat rám, amikor elkezdek írni, annak a hangulata, világa is benne van. A kortárs opera jelleg - a villamos jelenet például egy komplex operajelenet, minden pillanata zenében történik. Effekteket maga az előadás nem használ annyit, mint amennyi elkészült. Rengeteget vettünk fel. Vannak például ezek az éjszakai atmoszféra zenék, tücsökciripelések, minden hangot mi csináltunk Rákai András barátommal és kollégámmal, aki itt vezető korrepetitor, órákat napokat töltöttünk a stúdióban. A hangszerjátékossal is sok mindent felvettünk és élőben játszik rá, ez is egy új dolog, amit kipróbáltam és szerintem nagyon erős hatással kiegészíti az énekkart.

Az énekkar nagyon szerves, szinte végig jelenlévő része a produkciónak. Hogyan fogadták? Volt alkalmam az egyik előadást a takarásból végignézve egészen közelről látni őket, én úgy éreztem, szeretik.

Az olvasópróba előtt több mint egy hónappal elkezdtem velük dolgozni. Jó nagy előkészítés és ráfutás volt, ami nagyon ritka. Különböző feladatokat kaptak (például kottaolvasás, reneszánsz motetták) és elkezdtem abba az irányba orientálni őket, hogy ez nem egy átlagos feladat lesz, hanem az eddigi legnehezebb. Nagyon sokat próbáltunk, rengeteget dolgoztunk azon, hogy jó legyen. Megharcoltak vele és komolyan, nagyon szépen veszik. Nagyon jó fül és gyakorlat kell ahhoz, hogy ezeket a disszonanciákat tévedés nélkül meg lehessen szólaltatni, de nagyon jól megcsinálják. 

Mennyire szólhat bele, élhet saját javaslatokkal a zeneigazgató a következő évad zenés műsorába?

Mindig lehetőségeket nézünk és a rendezőkkel tárgyaljuk meg. Az operákban talán nekem nagyobb a beleszólásom, ha én valamelyik operát nagyon szeretném, meg lehet beszélni. Musicalek terén inkább a rendező szándéka érvényesül. A szereposztásnál figyelembe vesszük, hogy mik a képességek a színházban. Ezeknek a szempontoknak ütköztetésével jön létre végül is egy konszenzus. Nagyon szeretném, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban legyen három opera egy évadban, dolgozunk ezen. Szerintem nagyon fontos. A társulatnak is, egyáltalán a színháznak is, azt hiszem. Örülnék, ha az elmúlt évadban bemutatott Selmeczi György operából, a Veronból is lenne még néhány előadás.

A színház rangját jelzi, hogy itt zajlott ez az ősbemutató. A zenéje pedig sokkal populárisabb, mint amire elsőre gondolna az ember, ha kortárs operáról van szó.

Igen, minden szegmensében. A nézőnek, befogadónak nincs nehéz feladata, érti a nyelvezetét. Talán nem tódult a közönség, de ezt a műfajtól való, szerintem alaptalan idegenkedés okozta. Nyitottnak kell lenni és nem félni attól, hogy rossz élmény lesz. Ez egy nagyon szép darab és nagyon nemes a mondanivaló. Az egésznek a zenei és színpadi világa pedig egyszerűen magával ragadja az embert. Aki itt volt ezen az előadáson, mindig nagyra becsülte, lehetett érezni, amikor az ember a végén kiment a tapsrendnél. Mindig azt éreztem, hogy átélték és jól érezték magukat. 

A fotó forrása a Filharmónia Magyarország YouTube csatornája

Olyan családból származik ahol nagy hagyománya volt a zenének, de volt a képzőművészetnek is. Eleinte festő akart lenni. Hogyan dőlt el, hogy mégsem és milyen kapcsolata van ma a képzőművészettel?

Nagyon szerettem rajzolni, festeni - most is nagyon szeretek. Festészet és zene - mindkét vonal erős volt bennem. Nagy hatással voltak rám a közösségi élmények, amikor együtt énekeltünk. Mindig olyan euforikus alkalmak voltak, azt hiszem, ez volt az, ami arra felé billentett, hogy közösségben alkothassak. A festészet csendes, meditatív dolog, nyugtató hatással van rám. Festek ma is. Az elmúlt évben négy új kép készült, akrilfestékkel, eszméletlenül jó élmény volt. Vannak terveim is, nyilván idő kell hozzá, de festékem is van, vásznam is van, foglalkoztat.

Képeinek van kapcsolata a zenével?

Régebben szürreális, elképzelt, álombeli dolgokat festettem, a színek, a kép világa még egy arckép esetében sem volt realista. A mostani képek nonfiguratívak, színek és formák a meghatározóak. A témáimat tekintve nincs zenei kapcsolat. Inkább fordítva van, érzek valami képet a fejemben, amit aztán hangokba öltök.

Miskolcon, a Művészetek házában mutatták be 6. szimfóniáját: Az éjszaka szimfóniája

Amikor megkaptam a felkérést a zenekartól, hogy írjak nekik darabot, a Magyar Rádiótól is volt felkérésem egy önálló műre, ami maximum negyedóra hosszúságú. Úgy terveztem, olyan tételt írok, ami önmagában is egy koherens valami, de majd a hatodik szimfóniába belekerül. Megcsináltam egy vázlatot és elküldtem. Ez lett a szimfónia elsőnek megírt, de 3. tétele, a Midnight (Éjfél) című. Édesapám súlyos beteg volt, az volt a tervem, hogy az ő szenvedéseit írom meg, végigkövetve egészen a halálig. Ezt bemutattuk, majd jöttek a következő tételek (a bemutató dátumát el kellett tolni a pandémia miatt). Az első is éjszakai képekből áll, de sokkal kevésbé komplex mint a harmadik. Nagyon erős hangulata van, szenvedélyes és zaklatott. Kirobbanások vannak benne, amelyek azután szépen elhalnak, fények, illatok, erős benyomásaiból származó felkiáltások. A második tételt az Éjjeli imádságot pedig konkrétan az ukrán invázió és háború hatására kezdtem írni és egy Bach korálelőjátéknak a harmóniái kerültek bele, bizonyos megszakításokkal. Az volt a kép bennem, hogy ez annyira embertelen és elképesztő, hogy már imádkozni sem lehet, nincs már erő ahhoz sem. A végén jön egy mindenféle előadói utasítás nélküli, „zörgő“ vonószenekari szakasz, ami egyébként A Mester és Margarita egyik motívuma, az Ó, megfáradt ember.
   Nagyon szép sikere volt a bemutatónak a zenekar és a  közönség részéről is. Sokszor visszatapsoltak, lehetett érezni, hogy tudják, a sok disszonancia, indulat, fájdalom nem öncélú.
   Én azt gondolom, hogy a művészetnek nem szabad hazudnia vagy leplezni a dolgokat, befogadóként pedig tilos általánosítani, hogy ami szép az jó, ami csúnya az rossz. Hagyni kell megérteni magunkban, mi, miért olyan, amilyen és mit jelent. A zenének általánosságban is nem csak az a lényege, hogy gyönyörködtessen, hanem hogy érzéseket váltson ki. Azt mondani, hogy Mozart azért jó, mert szép dallamot írt - ez nem igaz. Nem azért jó. A komolyzenét sokan talán azért nem szeretik, mert meg kell mozdítani az intellektust és befogadóvá kell válni. Kétoldalú dolog. De ettől csak jobbak leszünk, nyitottabbak.

És ez ugyanígy van a színházzal is! Miért jó éppen Miskolcon lenni zeneigazgatónak?

Van zenekarunk, ami nagy dolog. Ehhez nagyon ragaszkodunk, mert egészen más feladatkör egy színházi, mint egy szimfonikus zenekar. Teljesen máshogy kell reagálni, még viselkedni is. A zenekari zenészek nem mindegyike szeret árokban muzsikálni. A színházi zenészek szeretnek, jól érzik magukat ebben a közegben, ismerik a színpaddal való együttlélegzést, és az egy különleges dolog. Erősek a színházi hagyományai, a múltja, mindig fontos volt itt a társulatnak az ereje és az együttérző képessége. Mindig érzem, hogy itt az emberek kapcsolódnak egymáshoz, nem csak mint szereplő, hanem egyébként is. És ez is elengedhetetlen talán ahhoz, hogy az előadások minősége, átélt jellege, kifejező ereje hatványozódjon. Összességében azt mondom, a kohézió, ami ezt a színházat erőssé, tényleg mindig frissé és hitelessé teszi.


 

A külön jelzett kivételével valamennyi fotó: mnsz-blog

Színpadmester vagy színpadi felügyelő? A hivatalos megnevezés szerint az utóbbi, nekem szimpatikusabb a színpadmester. Számomra az más, talán jobban tükrözi a feladatot, a tudást és felelősséget együttesen.

 Igen, én is jobban szeretem az elsőt. Sokkal közelebb áll a szívemhez az a megnevezés és a munkámat is jobban jellemzi.

Huszonegy éve, 2001-ben kerültél a Miskolci Nemzeti Színházba. Hogyan és mennyi idő telt el, amíg biztosan érezted, jó választás volt?

Katona voltam, majd a leszerelésem után egy kis idő elteltével szólt nekem az egyik már itt dolgozó ismerősöm, hogy ha van kedvem, akkor most van felvétel, eljöhetek díszítőnek. (* A díszítő előkészíti és elhelyezi a díszleteket a színpadon és az előadás igényeinek megfelelően mozgatja ezeket.) Akkor még nem gondoltam, hogy 21 év után is itt leszek, a színház lesz az életpályám. Kb két év után az akkori főnökeim fokozatosan, egyre gyakrabban küldtek fel a zsinórra dolgozni. Eleinte kisebb, egyszerűbb majd komolyabb feladatokat bíztak rám és ezzel párhuzamosan elküldött a színház tanulni az SZFE-re, ahol volt egy speciális, 3 éves műszaki képzés, amit el kellett végeznem ahhoz, hogy csinálhassam a zsinórosi munkakört. Színpadtechnikus, műszaki vezető, szcenikus lettem. Az iskola elkezdésekor éreztem azt igazából, hogy talán végleg jó helyen vagyok. Szerettem itt lenni és láttam is benne a perspektívát, a jövőt. Öt évet dolgoztam a zsinórban, miután kaptam egy előadást a Csarnokban, Tolsztoj: Legenda a lóról, Krámer György rendezésében. Ez volt az első előadásom, mint színpadmester. Majd a következő évben pedig egy balett előadást, a Petruska Labor címűt, amit szintén Krámer György rendezett, koreografált. Elég sűrű időszak volt akkor nekem, hiszen párhuzamosan csináltam az iskolát, a zsinóros és a színpadmesteri munkát. Majd átkerültem a Kamaraszínházba és a Játékszínbe színpadmesternek amiket egy ideig egyedül vittem. Teltek-múltak az évek, az egyik kollégám távozása okán kerültem a Nagyszínpadra, ahol jelenleg is vagyok. Mondhatni, visszatértem oda, ahol kezdtem a pályát. Durván olyan 200 produkcióban vehettem részt a 21 év alatt és akkor még belegondolhatunk abba is, az hány előadást jelent.
   Megszerettem a színház világát minden mérgével és minden örömével együtt. A mai napig, ha bejövök, elkap egy érzés, egy emelkedett hangulat. Nyilván van itt is feszültség, vita,de azokat mindig igyekszünk lerendezni, megbeszélni.
   És persze az egész lét, ahogyan mit itt „élünk”, annyira változatos, sohasem egyhangú. Pontosan ez az, amiért szeretem, mert nem monoton és nem egy folyton ismétlőső mókuskerék. Szeretem ezt az egyedi világot, amelyben alkotunk és a végén pedig létrehozunk egy csodát a kedves nézők számára.

Díszítőként kezdted, most pedig te vagy a díszítők főnöke.

Igen, de nem egyedül vagyok, van másik három színpadmester kollégám is. Egyikőjük velem van a Nagyszínpadon, ő Kulcsár Gábor, míg a másik kettő Farkas Gábor a Kamarát, Galuska Roland a Játékszínt vezeti. Tíz díszítő van a Nagyszínházban, őket irányítom. Emellett a feladataim közé tartozik a színpadi próbákra jelződíszletek összeállítása, bontatása, összerakatása, majd persze ha elkészül az eredeti, akkor annak is a kezelése, tárolása, állapotmegóvása, karbantartása illetve a működtetése is. Ezeken túl a műhelyházzal való kapcsolattartás is feladatom. Ez azt jelenti, hogy miközben készül a díszlet, a gyártásvezetővel Kocsis Attilával folyamatosan egyeztetünk, például, hogy hogyan, milyen módon szeretnénk bekötni, ha mondjuk az függő díszlet lesz, hol legyenek a díszletelemeken a bontási pontok vagy ha valami speciális megoldásra van szükség, azt is meg szoktuk beszélni, hogyan csináljuk, mi az elképzelésem és azt milyen anyagból tudjuk biztonságosan legyártani, majd nap mint nap könnyen működtetni. Egyeztetni szoktuk még az anyagfelhasználást is. Illetve, ha felmerül valamilyen különleges rendezői igény, trükk vagy effekt, annak a kitalálásában is partner Attila. Természetesen neki is vannak elképzelései, amelyik általában találkoznak az enyéimmel. Egy mondatban az első alaprajztól és az állító próbától figyelemmel kisérem a díszlet útját, amíg végül átkerül hozzám a színpadra. Az én dolgom, ha vendégjátékra megyünk, oda adoptálni az előadást, hiszen nincs két egyforma színpad. Meg kell terveznem és határoznom például, hogy melyik elemet ott melyik trégerbe (* lásd a beszélgetés későbbi részében!) kötünk, mert arra kell törekednem, hogy a vendégelőadás a lehető legnagyobb mértékben olyan legyen mint itt nálunk. Mindezek mellett pedig még vannak adminisztrációs feladataim is.

És akkor arról még nem is beszéltünk - kicsit később az is sorrakerül -, mit csináltok az előadások alatt. Akkor viszont szorosan együtt kell működnöd az ügyelővel is.

Ez így van. Nagyon jó a kapcsolatunk Orehovszky Zsófiával (* a vele készült beszélgetés ). Eleinte voltak nézeteltéréseink, de megtanultuk kezelni egymást. Nagyon szeretem emberileg is és dolgozni is szeretek vele. Alapos, tényleg mindent a kezében tart, 100 százalékosan ott van. De ezt így is kell csinálni. Nagy a felelősség rajtunk, nem lehet nem maximálisan ott lenni. Persze vannak könnyebb, egyszerűbb előadások is, de azokat is ugyanolyan figyelemmel kell csinálni. Sok mindennel segíti a munkámat. Megvan közöttünk a jó munkához szükséges harmónia és abszolút bizalom.

Vannak kedvenc előadásaid, akár mint néző, akár szakmai szemmel?

Minden előadást szeretek, amit csinálok, egyiket ezért, másikat azért, mind kedves valamiért. Nyilván van néhány kiemelkedőbb alkotás. Nagyon szeretem az Elisabeth című musicalt (Lévay Szilveszter), amikor a színházhoz kerültem, akkor játszottuk, örök emlék marad. Borzasztó összetett volt, rengeteg változással, nagy munka volt a társulat minden benne lévő tagja számára. Emlékezetes még a pár évvel ezelőtti Cirkuszhercegnő (Kálmán Imre), Szabó Máté rendezése, mindkét szempontból. Az előadást is nagyon szerettem illetve szakmailag is nagyon tetszettek benne azok a látványbéli és technikai megoldások, amelyeket alkalmaztunk. Tényleg egyedi megoldások voltak, kedves emlék. Szeretem most a Producereket, amit Béres Attila igazgató úr rendezett, szintén mindkét szempontból. Nagyon komoly munka, rengeteg változás, sok díszletelem, a zsinórkarzat színig van kötve, szinte minden húzóban van valami és a hátsó színpadon is bekészítve a díszletek. Grandiózus előadás.

Jól érzem, hogy legjobban a zenés műfajokat kedveled?

Igen. Musical, rockopera, de nagyon tudom élvezni az operettet, vagy akár az operát is, zenebolond vagyok. Prózában pedig inkább a drámák állnak hozzám közelebb.

Említetted, hogy minden a ti felelősségetek, ha valami baj történne, az is. Volt már komolyabb probléma?

Igazán nagy nem, de olyan már történt például, hogy a ponthúzó meghibásodott az előadás alatt, megállt és nem vitte fel a falat. Ment a jelenet, az egyik falnak el kellett volna mennie. Ott akor gyorsan ki kell találni valamit hogy hogyan tudunk továbbmenni és persze mindebből a közönség minél kevesebbet lásson. Kisebb, apró-cseprő hibák előfordulnak, de azok észrevehetetlenek a nézők számára. Például nemrég a Producerekben történt egy eset, mégpedig a könyvelőiroda egyik pultja hibásodott meg. Toltuk be őket a hátsó színpadról, rendeztük be a színpadot hátul a jelenetre s az egyiknek tönkrement a kereke. A jelenetben ezeket kitolják oldalra, tehát gurulniuk kell, de rossz kerékkel nem tudták volna megtenni az énekkaros kollégák. Ott kellett nagyon gyorsan kerékcserét csinálni, amíg elől ment a Max iroda jelenet. Mindenki azon izgult, meglesz-e időben. Meglett. Az a helyzet, hogy folyamatosan készen kell állni egy esetleges hiba gyors orvoslására, mert az előadásnak mennie kell, nem állhat le.

Arra kérlek, próbáljuk meg bemutatni az olvasóknak a színpadtechnikát. Induljunk a nézőtér irányából!

Az első, amit a néző lát, a zenekari árok az előszínpad és az előfüggöny.
   Zenekari árkunk négy tagból áll, két oldalsó egy első és egy hátsó középső elemből. Ezek gépi mozgatásúak, és külön is, illetve együtt is tudjuk őket mozgatni. Vagy mind a négyet emeljük fel, ha az előadásban nincs zenekar, és nyerünk ezzel további színpadteret vagy az előadás, a rendező igényének megfelelően egyet vagy többet egyszerre. Ha kell, lépcsőzetes elrendezést is ki tudunk alakítani.


 

Az előfüggönyt itt a Nagyszínházban kétféle módon tudjuk működtetni. Az egyik a bayreuthi mód, amikor középtől kétoldalra nyílik, és kb 45 fokban felfelé. Ez a klasszikus színházi függönymozgatás. A másik a cortina, amikor fel-le egyenesen emelkedik vagy süllyed. Létezik egy harmadik mozgatás, az a görög rendszer, nálunk ez a Kamaraszínházban van, a középről kétoldalra széthúzás.

A nézők a színpad két oldalán keskeny, fekete „függönyöket“ is láthatnak.

Igen, ez a körtakarás. Mi oldallábaknak hívjuk, van ahol kulisszának nevezik. A körtakarást, a lábakat lehet szögben állítani. Például balett előadásokon „utcára állítjuk“, ami azt jelenti, hogy a tartóikra merőlegesen állnak. Ha pedig 45 fokban állnak, akkor a legnagyobb a takarás. De persze az épp aktuális díszlet is meghatározza, hogy melyik láb hogyan, milyen szögben álljon.

Következik a forgószínpad és a billentő. Mindkettőt az ügyelőpult mellett álló saját pultodtól irányítod.


 

Gyűrűs forgónk van, 11 méter 80 centi átmérőjű, középen 8 méter átmérőjű tárcsarésszel. Itt is van lehetőség különálló működtetésre, hogy vagy csak a tárcsa forogjon vagy csak a gyűrű, de a kettő együtt is lehet. A forgóhoz be lehet programozni a pozíciókat, s ezután gombnyomásra oda forog, ahová be van programozva.
   A színpad egy része ferdén megemelhető, a vége 180 cm magasra emelkedik. Ezt most a Déjà vu című előadásunk háborús képében használjuk. Érdekessége, hogy miközben dönt a színpad, tudunk forogni is a forgóval külön is, akár.

Az eddigiek a nézőtérről is láthatóak. Most vezessük el az olvasókat a közönség elől teljesen rejtett világba is!

 

Maradva még a színpadon, kétoldalt állnak a világítási tornyok. Közöttük, fent a világítási híd. A híd mozogni is tud, ha adott esetben szükség van a színpadnyílás felső szűkítésére. A főszínpad felett van még két darab világítási tartó illetve a díszletek emelésére és süllyesztésére szolgáló berendezések is. Ez 24 db kézi ellensúlyos diszlettartót jelent, amik egyenként 340 kg teherbírásúak, illetve van még 48 db 12 sorban 4-4 db ponthúzónk is amelyek gépi mozgatásúak és egyenként 150 kg-ot képesek megemelni. Tehát egy sor 600 kg teherbírású. A hátsó színpadon pedig vannak gépi trégerek (díszlettartók), amelyeket általában lámpák bekötésére szoktuk használni.

És most lemegyünk a színpad alá.

Itt van az a szerkezet, ami működteti a billentőt. Olajnyomással működő dugattyúk emelik fel a vasszerkezeten nyugvó színpadot. Van egy biztonsági háló is a színpad végén ez azért van, hogy ne tudjon leesni semmi a színpad alá. Amikor felemeljük a billentőt, akkor mögötte keletkezik egy nagy üres terület ahová nem nehéz beesni, beejteni valamit.Egyszóval védőhálóként funkcionál.


 

Itt van a forgót hajtó motor is. Egy lánc öleli körbe a tárcsát, egy másik a gyűrűt.

Van személyi süllyedőnk is, gépi mozgatású.
   Itt találhatóak még meg az oldallábak, a horizont függöny és a világítási tartók működtető motorjai is.

Fotó: Szobonya Ferdinánd

   A gépházban a ponthúzók motorjai vannak a vezérlő egységekkel együtt.
   Havonta egyszer van karbantartási nap, amikor Budapestről érkeznek egy erre szakosodott cég munkatársai és mindent alaposan átnéznek, az általunk feljegyzett hibákat javítják.

Sok ismeretlen dologgal, kifejezéssel találkozhatott eddig az olvasó. A zsinórpadlásról azonban valószínűleg mindenki hallott már, de közelebbről megismerni azt is nagyon érdekes.

A zsinórban is több szint van. A munkakarzat, afölött egy félszint, ha úgy alakul, onnan is szoktak a világosítók fejgépezni vagy csak lámpákat szerelnek oda. Fölötte a súlyzókarzat, onnan is lehet súlyokat berakni a trégerbe és afölött a taposórácson túli rész. Az a szint nagyjából panel bérház 7. emelete magasságának felel meg.
   Amikor még nem dolgoztam itt, de színházba időnként jártam, nem tudtam elképzelni, hová tűnnek el pillanatok alatt a díszletek. De, amint bekerültem a színpadra minden világossá vált: Ide tűnnek el a dolgok pillanatok alatt.

 

Rendezői bal oldalon helyezkedik el 8 méter magasban a ponthúzók kezelő pultja, amelyet Ferencz Tamás zsinóros működtet. Ezen két fő panel elem van,  a jobb oldali a ponthúzók panele, a bal oldali pedig a világítási tartók, a világítási híd, az oldallábak és a horizont működtető nyomógombjainak a helye. Jobb oldalon pedig a kézi trégerek működtető munkakarzatja van.



A trégerek 10 méter 50 centi széles acélcsövek, melyeket úgynevezett toldásokkal 12m szélesre meg tudunk növelni, a színpad mélységében elosztva, 24 darab. Köthetünk bele anyagokat vagy díszletfalakat is. Ez egy egyszerű ellensúlyos rendszer, ahány kiló súlyt kötsz a trégerbe, annyi kilót kell beletenni. Van egy súlypálcája és utána egy kézzel lehet működtetni, akár egy 300 kilós falat is. Az az előírás, hogy mindig egy picivel túl kell súlyozni, hogy ha ne adj‘ Isten a fék kifékeződne (ami persze nem tud megtörténni magától), akkor a díszlet ne lefelé, hanem felfelé induljon el, megelőzve így a baleseteket. Ilyen trégereket használunk akkor is, amikor oldalirányba mozgatunk valamit, erre a mozgatásra speciális pályarendszer van természetesen.

A Nagyszínházon túl kicsit beszéljünk a a többi játszóhelyról is, Csarnok, Nyári Színház, Játékszín, Kamara!

   A Játékszín technikai szempontból a legegyszerűbb, érdekessége csak a változtatható terű nézőtér. Itt semmilyen színpadi gépezet nincs, a színpad feletti négyzethálós csőrendszerre szerelünk lámpákat,kötünk anyagokat stb. Mindössze egy mozgó szerelő híd tallható, aminek mérete a színpad szélességével egyezik meg.
   A Csarnok színpadmérete forgó szempontjából tökéletesen ugyanakkora mint a Nagyszínházban (de nincs oldal- és hátsószínpad). A függöny mögött már a Nyári színház nézőtere van. Itt csak trégerek vannak, 19 darab, kézi ellensúlyos rendszerű, csakúgy mint a nagyszínpadon. Gépi mozgatású csak a két világítási tartó és a horizontpálya. Összeszerelő műhelynek indult a Csarnok, aztán elkezdtek játszani itt is, sok előadás volt, például rendszeresen adott otthont a Bartók+ operafesztivál előadásainak, saját nyári színházi előadásainknak is. Mostanában leginkább próbateremnek használjuk.
   A Kamarában is van egy kisebb, 9 méter átmérőjű forgó, itt más gépi működtetésű berendezés nincs. Megvannak persze a trégerek, ugyanolyan kézi ellensúlyos rendszerűek mint a nagyszínpadon, illetve a csarnokban, de itt a belmagasság nem 22 méter, hanem csak 7 méter 50. Természetesen ugyanúgy vannak világítástartók, itt a gégeneket is kézzel engedik le, ellentétben a Nagyszínházzal.

Köszönöm a kalauzolást. Nagyon jó volt hallgatni, hogy nem csak a munkádról, de általában a színházról is örömmel, szeretettel beszélsz.

Nagyon szívesen, örömmel tettem.
   Színházba járni kell, ez szerintem alap! Annak is örülök, hogy az idősebb és a középső generáción túl a fiatalok is nyitottak rá és jönnek rendszeresen, látogatják és szeretik az előadásainkat. A jövőben is várunk mindenkit nagy szeretettel!

Nagy sikerrel játsszák Miskolcon a Producerek című musicalt. Nem ő rendezte, nincs benne az előadásban, mégis hangsúlyosan jelen van. „A nagy Gabor Rusznyakszkij fedezett fel, a rendező isten” – mondja a főszereplő és nem ironikus szándékkal írták bele a darabba, egyértelműen a szeretet, tisztelet jele ez a kis tréfa.   

Fotó: mnsz-blog

Színészettel kezdtem az életemet én is, egy alapítványi iskolába jártam Békéscsabán, ahol Sík Ferenc (* Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar rendező, Érdemes- és Kiváló művész, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja) volt a kinevezett osztályfőnök. Havonta kétszer láttuk, de azért mondott meghatározó dolgokat. Ő mesélte mindig egy neves budapesti színésznőnkről, hogy tulajdonképpen közepes volt, de miután kapott egyre nagyobb szerepeket, az elsőben, másodikban még megbukott, de a harmadikban már egészen jó volt. Egyszerűen attól, hogy nagy feladatokat kezdett el cipelni, azok súlyától - nyilván a tehetség benne volt! - elkezdett egyszer csak kinyílni és elképesztően jóvá válni. Ez egy oda-visszacsatolás. Az embert érik sikerélmények, mint rendező, ez nyilván a színészre is hat. Ha sikeres produkcióban vesz részt, jobban megbízik abban az emberben, akivel a sikert átélte, mint egy kudarcos produkcióban, aminek rossz a próbafolyamata vagy a kritikai fogadtatása. Akkor elbizonytalanodik. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt Miskolcon, rögtön az első munka Háy János A Gézagyerek című darabja volt, amit én már csináltam, nagyjából kész volt a fejemben az egész. Abból már lett egy olyan előadás, amit szerettek a társulaton belül. Szerették a nézők is de a lényeges a társulat volt, mert akkor érkeztünk, voltak régi tagok, új tagok, nagy volt a feszültség. Mit is akarunk mi és hogyan? Érzékeny helyzet volt. És akkor nagyon hamar jött A tanítónő (Bródy Sándor), ami már kapott egy országos figyelmet is. Onnantól kezdve könnyebb volt az ember dolga. Bizalom kérdése, oda-vissza dolog, én is megbízom természetesen bennük. Próbálom úgy alakítani a próbafolyamatot, hogy érezzék, ez egy közös dolog, közös születés még akkor is, ha én írom, én teszem bele a javát. Érezzék, hogy igenis fontos részei ennek a dolognak és hogy én rájuk gondolok, bennük gondolkodom.

Beszélgetve művészekkel, főként két dolgot emeltek ki, amiért szeretnek veled dolgozni. Az egyik a gondolkodásmódod, a másik, valóban, amit említettél is, hogy érzik a közös alkotás örömét.

Mostanában már – bár pályám elején nem így terveztem – írom (vagy átírom) is a dolgokat és nyilván az, hogy milyen szituációba helyezi az ember a jelenetet, ad egy nagyon erős keretet a színésznek. Ha van elég játékintelligenciája, akkor már a mondatokból és abból, hogy én milyen helyzetet vázolok fel, érti, hogy nagyjából mi is az a dolog, amit neki meg kell töltenie tartalommal. Tényleg csak akkor szoktam szólni, ha nagyon más irányba indít el egy figurát vagy jelenetet, mint amit én gondolok. De van, hogy ők indítanak el engem, felveti az egyik színész, hogy szeretne kipróbálni valami mást, vagy mond, javasol valamit, amiről úgy érzi, izgalmasabb lenne. És akkor én ezt „megrágom” magamban, kipróbáljuk és sokszor van, hogy igenis tudok változtatni.
   Én rendszereket rakok össze, ez egy kicsit Kaposvárról ered, (* 2003-2009-ig a Csiky Gergely Színház rendezője, 2007-2009-ig vezető rendezője, 2004 és 2015 között a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karának egyetemi docense), kicsit a saját világom, kicsit a zene világa is benne van. Elindulnak motívumok, egy-egy szónak a motívuma vagy egy tárgynak a története. Például szavak, amelyek „végigfutnak” egy szereplőn, ő mindig ugyanazt a szót, ugyanazt a dolgot mondja, csak mindig változik a környezete. Mindez rendszert alkot a fejemben. Amikor még a pályám elején voltam, előszeretettel használtam a hangulat szót. Elolvasok egy darabot és lesz a fejemben egy hangulat, amit nehéz megfogalmazni, szavakká sűríteni. Nagyon-nagyon sok mindenből áll össze. De az ember pontosan érzi. Általában minden munkakezdetben látok egy ilyen hangulatot, ha mégsincs meg, bajban vagyok mert akkor csak keresgélek a sötétben. De általában megvan, amiről úgy gondolom, hogy el szeretném érni és akkor azt nagyon sok apró kis kövecskéből rakom össze.
 

Tudom, hogy szereted még menet közben is írni, formálni a szöveget.  

Pontosan azért, mert nagyon sok minden közben derül ki. Látom az elejét egy történetnek és nagyjából tudom, hogy hova szeretne az eljutni (van, hogy a vége közben alakul ki, de az ritka). Azt is látom, hogy a kiindulás merre felé tud elkalandozni Ez olyan, mint a zenélésben az improvizáció. Van egy alaptéma, amit játszanak a jazz zenészek és elkezd mindenki egy kicsit kalandozni. Ez történik tulajdonképpen a próbán is. És ezeket a folyamatokat - bármennyire erőlködnék is -, nem tudom egy asztalnál végigpörgetni.
   Az olvasópróba abból szokott állni, hogy elolvasom az eredeti darabot és elmondom, nagyjából mit képzelek, mit gondolok másként, milyen világa lesz. Tehát ezt a hangulatot próbálom leírni szavakkal, hogy mi az, amit keresek ebben az egészben és erre rácsatlakoznak a színészek és már el tudunk indulni és a próbák során kialakulnak helyzetek. Nekem is eszembe jut még egy dolog, még egy dolog, így rakodnak egymásra. Amikor az embert csinál egy megírt darabot (például a Tartuffe), van a darab, vannak különböző fordításai, különböző megoldásai, már rárakódott egy csomó minden és az ember akkor azt próbálja az ilyen klasszikus művek esetében, hogyan lehetne úgy megfogni, ahogyan még nem fogták meg. Mik azok a dolgok, amelyeken lehet úgy változtatni, hogy közben az alapműnek az értékei mégse sérüljenek. 

Azt mondtad korábban, hogy nagyon sok apró kis kövecskéből rakod össze az előadást. Ilyen kövecskék a különféle jelzések, utalások is. Ezek olyan nagy számban vannak jelen, annyiszor mondhatja magában a néző, hogy „ezt innen ismerem, az meg arra vonatkozik”, hogy mire végiggondolja, addigra már elhangozhattak újabbak. Tudja mindenki követni?
 

A nézőtér nagyon sokféle emberből áll össze. Van, akire ez hat, a másikra az, az ember abban bízik - én legalábbis ezt tanultam az egyetemen -, hogy egy színházi estének a történet része, ami minden emberre hatással van. Tehát egyszerűen, hogy mondjuk most „bejött ő, akit ő pedig nem szeret”. És van, akinek csak ennyi megy át. Emellett azonban minél több réteget tud felpakolni az ember, annál gazdagabb lesz a történet, Nem mindenkihez fog eljutni az összes réteg. Tényleg sok-sok utalás van, szándékosan. A körülöttünk lévő világ rengeteg információt tartalmaz, amelyeket képtelenek vagyunk megszűrni, azok is hatnak ránk, amelyeket ki akarunk zárni. Nem lehet kikerülni. Közben meg én már azt érzem, hogy ha sokkal ingerszegényebb dolgot tennénk a színpadra, akkor már hazudnánk. Lehet, hogy sok, nem tudom, de én azt szeretem, amikor azt mondják utána: Én ezt meg fogom nézni még egyszer, mert voltak benne dolgok, amiket nem értettem. Ekkor mondom azt, hogy akkor jót csináltam, mert elgondolkodtattam, kíváncsivá tettem valakit. Ennél csodálatosabb nincsen.

Tény, hogy én is szeretem azokat a pillanatokat, amikor egy már sokadszor látott előadáson fedezek fel valami „apróságot”, ami addig elkerülte a figyelmem.

Ezek a legszebb titkok, amelyeket senki nem vesz észre, csak a bennfentesek tudják, hogy van és egyszer csak valaki kiszúrja.

A már említett Tartuffe árnyjátékkal indul. Ez a megoldás más előadásban is fordult már elő.

Furcsa módon, miután az emberek beülnek a nézőtére, ha nem csinálok semmit, akkor is van egy pillanat amikor csend lesz. Ez volna az ideális pillanat, hogy elkezdjünk egy előadást, de ez általában nem jön így létre. Én szeretem átvezetni őket egy teljesen másik világba. Ne az legyen, amit otthon megszoktak, nézem a tévét és közben kommentálom! Hogyan lehet kizökkenteni az embereket és odavarázsolni egy olyan közeget, amiben ő is részese ennek az egésznek, azzal az emberrel, aki mellette ül.
   Abban a fehér függöny mögötti játékban elhangzik, hogy „Na, ezt is csináltuk már”. Azt akartam, hogy legyen egy „káosz” a színfalak mögötti elégedetlenség, kérdések, tulajdonképpen miért csinálunk olyan előadásokat, amelyekben trágárság van vagy olyat, amelyekben kifordítjuk az eredeti művet - mert hiszen a darabnak az alapkonfliktusa is az, hogy van valami értékekhez való ragaszkodás. Ezeket az értékeket, ha egy kicsit megpiszkálja az ember, felsejlik a hazugság. Nem maguk az értékek hazugok, hanem az emberek, akik hangoztatják ezeket. Az eredeti műnek is szándéka volt, hogy megmutassa a papság szentsége mögött álszentség is van. Molière azt vizsgálta, hogyan megyünk valakik után és hogyan tudnak átverni bennünket a hit-éhségünkre támaszkodva. A hit mögött sok esetben nincs valós érték – és itt most nem csak a vallásos hitre gondolok -, mögötte emberek vannak, azok pedig gyarlók és sokszor hazugok. Ez volt az alaptézis, úgy éreztem, hogy erről szól az egész darab. Úgyhogy ezt próbáltam kifordítani, mi van, hogyha Tartuffe egy szent, vagy maga az Antikrisztus, de mégiscsak van benne valami erő, még ha az pusztító is. S ezzel szemben mi van, ha a környezetében is mindenkiben van valamiféle álszentség. Mindenki mögött van ki nem mondott hazugság, ami lehet, hogy csak egy eltitkolt valami, tehát nem egy pusztító, romboló hazugság, csak, amit elrejt a világ elől. Próbáltam, mit lehet úgy hozzáadni, olyan szemszögből ránézni erre az egészre, hogy közben azért meglegyen a Tartuffe alaptörténete, hogy van egy ember, akit egy másik nagyon átver és erre rámegy egy család, de aztán jön a király és mindent rendbe tesz. Ezt az alaptörténetet hogyan lehet máshogy elmesélni?

A máshogy elmesélés meglepő megoldásokat hozott. Anélkül, hogy részleteznénk, hiszen mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen és nézze meg az előadást, megemlítek egyet. Tartuffe elénekli Koós János egyik slágerét, a Kislány a zongoránál címűt.

Először egy Komár László számot akartam, mert hogy Tartuffe „király” lesz, annak érzi magát, tehát úgy gondoltam, ott valami Elvis Presley dolog lesz, és egyszer csak szólt ez a szám és azt éreztem, ez a megfelelő. Majd kiderült, hogy a címszereplő Harsányi Attila mindig is szerette volna ezt a számot elénekelni s így a két „szándék” összetalálkozott. Olyan dal ez, amit mindenképpen nagyon szeretnek az emberek, önkéntelen azt indukálja bennük, hogy szeressék ezt az embert, akiről közben meg már látták, hogy egy hazug féreg, aki becsapott embereket, megerőszakolta a férj szeme láttára a feleségét, mindent elvett tőle - és mégis eljussunk oda, hogy „tapsolunk” neki, szeretjük! 

A jó színház provokál?

Igen.

Miskolcon ez gyakran megtörténik, szinte minden előadásban.

Ez egy kölcsönhatás eredménye. Ha minden nap az ember arcába van tolva, hogy én mit kell gondoljak vagy mit ne gondoljak, akkor ez a művészemberekben is okoz egy ilyen fajta - rossz szóval - primitívséget, hogy egyszerűen kell egy szelep, ahol ezek a dolgok kijönnek, ha már egyébként normális társadalmi vita nem zajlik vagy nem tud zajlani, hiszen minden kontroll alatt van tartva. A társadalom egy tagja vagyok, de nekem megvan az eszközöm azáltal, hogy művészeti alkotásokat hozok létre, hogy valamiféleképpen kibeszéljem ezeket a dolgokat magamból. Remélve, hogy az ember pró és kontra meg tud fogalmazni dolgokat. Minket általában kérdések mozgatnak és az érvek vagy az ellenérvek. Például a Móricz Zsigmond regényéből készült Kivilágos kivirradtig című előadásban, amelyet én pályám egyik legfontosabb állomásának tartok, az volt a lényeges, hogy ez az egész zsidókérdés kiben mit indukál, s minél többféle oldal megmutatkozzon. Tehát nem az a lényeg, hogy ezt vagy azt gondolja a néző, hanem hogy fogalmazódjon meg az is, ami pozitív, az is, ami esetleg negatív, minél több fajta dolog! Meg tudjon jelenni az igazságnak az az ezernyi arca, ami egyébként megvan. A tények makacs dolgok, azokkal nehéz vitatkozni, de az igazság az nagyon sokarcú vagy sokféle arcból összeálló valami. Ezt az egészséges polifóniát akarja redukálni bennünk az a fajta politikai diskurzus, amely jelenleg folyik ebben az országban, ahol a vélemény válik ténnyé, ahol a hatalom óriásplakátokon hirdeti és reklámozza magát.

Szóval provokál?
 
Igen. Jó lenne újra elindulni egy olyan irányba, ahol az alapértékekkel úgy tudunk foglalkozni, hogy abba nem szűrődik bele feltétlen a sok napi politikai dolog, amit borzasztóan nehéz kizárni. Ahogyan mondjuk Goethe írta a műveit, abban nem volt ilyen jellegű aktualitás. Viszont Shakespeare, Molière, Kleist igenis napi politikai dolgokat, társadalmi konfliktusokat szőttek a munkáikba. Ez a két fajta hozzáállás van, a művészember az érzékeny, társadalmi folyamatokra reagál... vagy nem. Vannak, akik azt mondják, hogy a színház létező (vagy nem létező) egyetemes értékeknek, a szépnek a közvetítője és megfogalmazása. Tud lenni ilyen is, nyilván. Nekem a színház kortárs művészet, reagál, és reflektál a társadalomban zajló folyamatokra vagy a társadalmat feszítő dolgokra.

A miskolci közösség láthatólag jól fogadja ezeket az előadásokat, akkor is, ha nyilván nem mindenki.

A színházunkat, sok előadásunkat elnézve, olyan ez, mint a „Hofizmus”. Hofiban is azt szerettük, hogy kimond olyan dolgokat, amiket esetleg nem tudunk, nem merünk úgy megfogalmazni a hétköznapjainkban, neki meg egyszerűen, frappánsan, akár néha görbe tükröt tartva mindig sikerült. Persze, nem mindenkinek tetszik minden, amit nálunk lát a színpadon. Beszélgetünk emberekkel és vannak, akik elmondják, ez már túl volt egy határon, aktuálpolitikai dolognak, nyílt beszólásnak gondolják. Amikor ilyen aktuálpolitikai dolog van, az ember tényleg elgondolkodik, hogy érdemes-e beletenni az előadásba. Mint régen volt - s ezért őrület ez az egész -, amikor az Illés együttes a sárga rózsáról énekelt, de mindenki tudta, hogy ez tulajdonképpen másról szól. Volt egy összekacsintás. A rendszer se volt annyira hülye, hogy ne tudja. Nem talált rajta fogást, de azért dühítette, próbálta gáncsolni. És most ugyanitt tartunk, hogy miközben próbáljuk hangoztatni, hogy a művészet, a gondolat szabad, a hatalom azt mondja, na, de erre én adom a pénzt. Ha ez egy államilag támogatott színház, akkor itt hogyan fogalmazódhatnak meg ilyen gondolatok. Miközben nem kéne, hogy találkozzon ez a két dolog, mert nem feltétlenül van összefüggés. De (mint minden) ez a diskurzus is jelenleg a politikai térbe van terelve és nagyon nehéz kiszakadni belőle. Szinte lehetetlen szakmai kérdést csinálni egy előadásból, azt mondani, hogy figyeljetek ide, az eredeti műben ez a szereplő ezt a mondatot mondja, ez a mondat… nem tudom, az akkori uralkodó unokahúgára célzott és mi azt kerestük, ennek a jelenkori lefordítása mi lehet. És ebben a közegben, a jelen konstellációban, ahogy mi Magyarországon ma vagyunk, ezt én így tudtam megfogalmazni.
   De nekem persze azt az embert is képviselnem kell a színpadon, (méghozzá hitelesen), aki azt gondolja, hogy ez a jelenlegi Magyarország az élhető világok legjobbika.
   A politikai tér egy dagonya. A szavaknak nincs valós értéke, így az értékeknek nincs valóságalapja, csak lózungok. Nincsenek szakmai igazságok nincsenek megalapozott igazságok, vélemény-igazságok vannak. Ha állítok valamit, onnantól kezdve az tényszerűségnek számít, hiszen én azt mondtam rá. Nagyon nehéz művészemberként nem úgy reagálni ezekre a dolgokra, hogy az ember is mond határozott igeneket, nemeket vagy odaszúr dolgokat, mert annyira dühítő, hogy nem azt a valóságot látjuk viszont a napi életben, amit a politikusaink nap mint nap „vetítenek” nekünk. Az én lelkiismeretem nyugodt, mert más, korábbi előadásaimba is beleszőttem az akkori politika torzulásait. Tény, nem volt ilyesfajta „polgárháborús” állapot s kevesebb politikai komisszár töltött be vezető szerepet.

A SzentivánéjiÁ-ban („Shakespeare címében is hasonló vígjátéka alapján Nádasdy Ádám fordítását felhasználva írta: Rusznyák Gábor”) is erősen jelen van az aktualitás.
 

Bodoky Márk és Kokics Péter / Fotó: Gálos Mihály Samu

Hatott rá, ami az SZFE körül történt. Düh, keserűség mellett végig élt bennem az érzés, hogy értettem az egészet, pró és kontra is. Én is belterjesnek láttam már, ami ott van, értettem ezt a generációs dolgot, hogy későn adjuk át a kulcsokat, ezt jogosnak gondoltam, de ami, ahogy és akikkel történt, az a fajta etikátlan, szakmaiatlan, csak az erő megmutatásával történő rombolás, mérhetetlenül dühített. Nagyon együtt voltam ezekkel a fiatalokkal és azt éreztem, hogy én nem tudok semmit értük tenni, túl ezen az előadáson. Benne van a kommunikációra való képtelenség, hogy még az okos emberek is képtelenek egymással szóba állni és közben itt a rombolás. Ez kicsi ország, fantasztikus értékekkel, és most emberek élete, tehetsége megy rá arra, hogy hozzá nem értő, sértődött, kókler emberek kezébe került javarészt az irányítás, hogy csak az egymás lenyomása, leszólása, pökhendiség, nagyképűség, gőg irányít mindent.

Én rendkívüli módon szeretem ezt az előadást, amiben az aktuálpolitikán kívül nagyon sok, az egészet átszövő szál, motívum van, az álom, a szerelem, az ifjúság múlandósága, az ember helye és szerepe a világban („Emberek, furcsa szerzetek. Vágyják a jót, miközben minden tettükkel épp azt pusztítják, amire vágynak.” – mondja Puck), környezettudatosság, a kultúra és benne a színház rendkívüli fontossága és még sorolhatnám, mindez a diszkókorszak világába helyezve, olyan slágerekkel, mint a YMCA vagy a Lady Carneval, s az egész valami egészen varázslatos egységet alkot.    

Borzasztóan sajnálom ezt az előadást, mert szerintem is jó (nem azért, mert én csináltam). Eleve nem bérletben ment. Ez volt az utolsó, amit bemutattunk úgy, hogy még megtarthattuk a premiert, de a pandémia miatt már két szék kihagyás, egy ember és utána nem ment egy évig, mert be kellett zárnunk. Közben átment már fölötte ugyan az idő, de a dolgok fölött mégsem. Van, amit most már nem tennék bele, gondolkodom is néha, hogy kiveszek ezt-azt, mert már nem jelenti azt, amit akkor jelentett, miközben az benne van úgyis, ami viszont egyetemes. Például a vége beszédet örök érvényűnek gondolom, mert így kellene, hogy beszéljen egy politikus, hogy el tudja mondani, gyerekek, ez nem volt jó - ez jó volt.
   Kifejezetten kedves előadásom, nem minden munkámat szeretem ennyire. Egyszer megcsináltam Kecskeméten, „rendesen”, ahogy az meg van írva és ott nagyon „untam”, mérges voltam magamra, hogy miért csinálom így, egy az egyben, pedig már ott is ért bennem, hogy a helyzeteket, jeleneteket, figurákat hogyan lehetne élőbbé tenni azzal, hogy újrafogalmazzuk. Arra emlékszem most, hogy nagyon jó volt írni. Próbálni. Igyekeztem koncentrálni a szerelmesekre, (néha azokat hagyni szoktam – hisz a szerelem az szerelem), de ebben a darabban ezek a leghálátlanabb szerepek, mert általános, ahogyan eredetileg meg vannak írva. Túl a viccességén annak, hogy összekeverednek, nincs mögöttük konkrétság. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lesznek itt valódi történések, hogyan lesz a legmélyebb történet a gyerekeknek az elszakadása, hogyan lesz ez generációs kérdés.
   A kiindulás az volt, hogy minden jelenetet lehessen úgy is értelmezni mintha az valakinek az álma lenne. Thészeusz elalszik, álmodik. A gyerekek felébrednek, hogy most mi volt az álom, mi a valóság… Ezért van benne nagyon sokszor, hogy valaki felébred: „Gyerekek én olyat álmodtam…” És az is fontos volt, hogy legyen egy olyan személy, akinek pedig lehet az egész az álma. Ez a fiú, aki az eredetiben, az indiai fiúcska, (a tündérkirály féltékenységének a tárgya) aki a mi előadásunkban azt énekli, hogy: „Alain Delon szeretnék lenni” és a tündérek meg is adják ezt neki. (Ez pl. onnan jött, hogy kerestem egy férfi ideált, a 70-es évekből -hisz az eredeti darab tündérvilág-erdeje a mi elődadásunkban a táncdalfesztiválos diszkóvilág – s így jutottam el Alian Delonhoz. Volt a nagy szerelmi történet, Delon elhagyta Romy Schneidert egy másik nőért. Romy élete megtört, aztán meg is halt. Azt hiszem, Delon rossz döntést hozott. Az én előadásomban „jól” dönt. Az előadás végén álmából ébredve őt keresi: „Hol vagy? Olyan furcsát álmodtam, el akarom neked mondani.”

Személy szerint nagyon szeretném, ha harcolnál érte, hogy a következő évadban is műsoron legyen.

Megpróbálom. Tudom, hogy nagyon sokan szeretik. A vidéki színháznak ez az átka. Voltam olyan színházban, ahol egy előadás, ami jó volt, hatszor ment összesen, mert így fért a rendszerbe, csak amivel egyeztethető volt, azzal lehetett együtt játszani. Az ember tudja, hogy egy ilyen SzentivánéjiÁ! Budapesten mehetne, mondjuk 10 évet, akár telt házakkal is, vidéken meg ennyi jut rá, De hát, ez ilyen…
   Színházba, járnak ugye, a diákok, mert őket viszik, azután 18 éves kortól, mondjuk 35-ig  van egy szünet, amíg kialakul valakinek az egzisztenciája, elindulnak a gyerekek. Akkor megint jön, hogy mit csináljunk otthon anyával, nem nagyon tudunk mit csinálni és akkor anya elhívja a barátnőjét színházba, már apát is elhívják, elkezd megint járni az ember. De van egy nagy hiátus. Nekem mindig fontos volt és ezt ezzel az előadással is elérni reméltem, hogy a színház a fiataloknak olyan élmény legyen, ami igenis kell nekik! Azt érezzék, hogy ott valami olyan dolog történik velük, ami jó volt!
   Megértem azt is, aki beül és azt akarja, hogy gyönyörködhessen, jól akarja érezni magát, énekeljenek, táncoljanak, jöjjön-menjen a fény, de azt gondolja az ember, hogy ezt meg lehet tenni úgy is, hogy közben történjenek értelmes dolgok. De nem mindig van így.
 

Úgy gondolom, a zene számodra nagyon fontos, a rendezéseidben is, zenei tanácsadóként is, gondolom a magánéletben is (az Adventi forgatagban magad is muzsikáltál, duettben Szabó Mátéval). És úgy érzem, különösen közel áll hozzád a régi tánczene világa.

Abszolút. Imádom. Bele is nőttem, édesanyámék rengeteg ilyet hallgattak. Van ezeknek egy színházilag nagyon izgalmas csengése. Látszólagos szépség és nyugalom, némi feszültséggel, a kellemességük sokszor nagyon jó kontrasztot ad egy-egy éles helyzetben. Ezért szeretem kifejezetten használni. De most például készülök egy darabra, amiben olyan lesz, amivel még sosem foglalkoztam, rap zene. Mindig igyekszem olyan helyzeteket teremteni a magam számára, hogy ne tudjam ismételni magam. Persze vannak dolgok, amik mindig megjelennek, amiket cipelek magamban, de azért próbálkozom. Nyitottnak maradni. Néha sikerül, néha nem.

Ibsen Vadkacsájában is hangsúlyos szerepet adtál a zenének. A másik jellegzetessége ennek az előadásnak (tudom, hogy valóban, egy filmváltozatot figyelembe véve készült) a filmszerűség – színpadon.

A filmszerűség, gondolom, a zene miatt is van. Sosem csináltam ilyet, ki akartam próbálni, hogy mi van akkor, ha szinte minden jelenetnek van egy zenéje. Ezeket úgy válogattam össze, hogy a számoknak a szövege valahol találkozzék a jelenet helyzetével.
   Én egyébként mindig szinte dogma-szerűen beszélek a zenéről. Nem szeretem, ha kihasználják. Szeretem a betéteket, elfogadom, ha egy szereplő már nem tudja máshogy kifejezni magát, dalba kezd, de nem szeretem az olyan aláfestő zenét, amikor az egy hangulatot akar aláhúzni. Neves rendező kollégám a Nemzetiben csinál mindig olyan előadásokat, hogy egyfolytában szól a zene. Ami a legerősebb színházi effekt talán. Én azt gondolom. Meg tud határozni egy érzelmet, de ezzel vissza is lehet élni.
   Az eredeti műben nagyon hamar kiderül, a gyerek nem az „apjától” van, én azt próbáltam, hogy hogyan lehet ezt minél tovább, a végéig elvinni, a helyzetet, hogy ennek az embernek ez még egy ráadás pofon legyen.

Beszélgetésünk estéjén egy Feydeau bohózat, a Bolha a fülben van műsoron.

Volt egy élményem Kaposvárról, ahol Mohácsi János rendezett ebből egy nagyon jó, de nagyon hosszú előadást. Hogyan tudom én úgy megcsinálni, hogy tíz óráig beleférjen? Tudok-e igazán „vicceset” írni? Úgy és olyan dolgokat, amin nevetnek a különféle emberek? Legyen benne, ami a legegyszerűbbeknek szól, de legyen intellektuálisabb humor is! Az eredeti műben a szerzőt tulajdonképpen csak az érdekli, hogy működjön, ami abban a pillanatban van. Azzal nem nagyon foglalkozik, hogy a szereplővel utána lélektanilag majd hogy lesz, mint lesz, csak a pillanatból akarja kifacsarni a legtöbbet, a legviccesebb helyzetet. Rengeteg következetlenségbe botlik az ember, azokat próbáltam íróilag „kijavítani”. Bár az erős szó, hogy kijavítani mert Feydeau az Feydeau, csak mégis követhetőbbé tenni a színészek számára is.
   De fontos volt – a pandémia nagy hulláma után volt a bemutató -, hogy nevessenek a nézők. Volt egy előadás, én sajnos nem láttam, azt mesélték a színészek, hogy ilyet még nem tapasztaltak, olyan nevetés volt az elejétől a végéig, pedig ők nem csináltak semmit másképp, tehát egyszerűen a közönség annyira ráhangolódott.
   Azért macerás volt összerakni, tényleg idegölő, volt benne nagy adag matematika is, de hál’ Istennek, nagyon jó próbafolyamat volt. Én is jó formában voltam a színészek is, akiknek fontos volt, hogy még ha szélsőséges színészi eszközökkel is, de mégiscsak létező emberként, létező helyzetekben legyenek benne, mert ha nem, akkor csak „tolják” a mondatokat és az egész tényleg csak egy kabarétréfa, mint amikor bejön Hacsek és Sajó és nem érdekel, hogy kik ők, csak mondjanak vicceseket.

Időnként beugrasz előadásokba, láttalak a szóba kerültek közül a Tartuffe-ben, a SzentivánéjiÁ-ban, sőt, most Gogol: A revizor című vígjátékában, Béres Attila rendezésében, Miska szerepét eleve te kaptad.

A legelső beugrásom A tanítónőben volt, Gyuriska János helyett. Ha az ember belülről néz valamit, (főként ha saját munkát) kegyetlenül szembesül azzal, hogy mit is rendezett, ez olykor nagyon tanulságos, ugyanakkor felszabadító érzés is hirtelen átkerülni a másik oldalra.


 

Tartuff-beugrás / Fotó: Éder Vera
 

* A beszélgetést a szinhaz.online portál is átvette.

   A Miskolci Nemzeti Színház nézőterének van olyan pontja, ahonnan, ha nem teljesen zárt a díszlet, belátni a takarásba. Nekem történetesen ez a megszokott helyem a Nagyszínházban. Láttam már őt munka közben feszülten figyelni, kézi adóvevőn intézkedni, néha szaladni… és sokat mosolyogni. A kedves mosoly, a vidámság beszélgetésünknek is kísérője volt végig, miközben minden mondata arról szólt, mennyire komolyan veszi, amit csinál.   

Fotók: mnsz-blog

   - A középiskolában bérletünk volt. Még ha nem is minden darab tetszett, mindig volt ott valami varázsillat s ezt a mai napig érzem.

   - Nagyon rokonszenves, amit mondasz, mert ez a bizonyos varázsillat számomra is ismerős és állandó kísérő, az első igazi színházi élményemtől  kezdve.

   - Éreztem akkor is, amikor már dolgozóként léptem be először a színházba. Itt a varázslat mindig jelen van, akár mi csináljuk hátul, akár a színpadon látom a kollégákat, amint létrehozzák. Premier előtt is mindig azt szoktam mondani: Na, gyerekek, mutassuk meg, varázsoljunk! Nagyon szeretem a kollégákat nézni, ha megtehetem, mindig beülök, sokat tanulok. Mivel én ismerem őket, nyilván más szemmel nézem, akár tudom is, hogy az adott helyzetben éppen esetleg mire gondol az illető. Mondhatjuk, hogy mindenkivel barátok vagyunk. Örülök, ha valaki személyes dolgaival fordul hozzám, kér vagy kérdez. Nagyon jólesik.
   Változatos a munkám, mindig történik valami, nincs két egyforma próba, két egyforma előadás és azonnal reagálni kell. Meg kell oldani hihetetlen szituációkat olykor, amelyekről el sem tudnám képzelni, hogy egyszer ilyen elő fog állni.

   - Sugárzik belőled, mennyire imádod, amit csinálsz. Imádod – a szereted szó itt kevés.   

   - Annak idején, amikor 2001-ben - akkor még, mint öltöztető - idekerültem, azt mondták nekem: „Ha a következő egy-két hónapban nem kap el a gépszíj, akkor nincs értelme itt maradnod.” Ha az ember nem szívből csinálja, ha nem szereti, akkor minek? Sokan vagyunk itt, akikkel ugyanígy érzünk.

   - Hogyan kerültél öltöztetőből ebbe a munkakörbe?

  - Eltelt néhány év, s Füsti Molnár Ágota ügyelő, aki korábban táncos volt, megkérdezte tőlem, lenne-e kedvem ehhez a szakmához. Ő látja bennem a tüzet és ambíciót, ami kell hozzá. Kértem két hét gondolkodási időt, mert ez nagyon nagy felelősség – pedig akkor még nem is voltak ennyire nehéz, összetett előadások, mint manapság. Úgy éreztem, szükségem van arra, hogy átgondoljam, de már egy hét után válaszoltam. Nincs veszteni valóm – 24 éves voltam akkor –, megpróbálom.

   - Nyilván nem ment egyik napról a másikra.

  - Minden szabadidőmet ott töltöttem mellette, néztem, hogyan dolgozik, figyeltem, ahogyan egy ügyelőpéldányt vezetni kell, igyekeztem mindent ellesni. Ugyanígy voltam Krivjánszki Istvánnal, aki szintén táncos volt, mielőtt ügyelő lett volna. Ő a Kamarában volt legtöbbször, de dolgozott a Nagyszínházban is, például ő ügyelte a Majoros István koreografálta Diótörőt. Ez az időszak nagyjából fél évig tartott, majd elkezdődött egy próbafolyamat, amelynek során azt mondta Ágota: "Na, kislányom, most ide leülsz, adok neked egy üres példányt – és csináld!" Ha kérdésem van, természetesen menjek és kérdezzem, de kíváncsi rá, egyedül hogyan dolgozom. Meg volt elégedve, ne aggódjak, ha így folytatom, minden rendben lesz. Azután egyszer csak azt mondta előadás közben: "Most ide beülsz, én itt leszek melletted, csináld azt, amit én szoktam!" Remegő ujjal nyomtam meg az ügyelőpulton a gombokat, iszonyatos belső feszültséget éreztem, de megráztam magam. A remegés az ujjamban azután is még hosszú ideig megmaradt.

   - A Valahol Európában volt az első alkalom, de akkor még mindig nem voltál a mai státusban.

   - 2006-ban, a Radoslav Milenković által rendezett Cseresznyéskert ügyelője beteg lett. Egy héttel a bemutató előtt már nem is tudott bejönni. Azt mondták, enyém a darab. Elsápadtam, de Ágota megsimogatta a hátamat: "Jól van kislányom, mindent ugyanúgy csinálj, mint eddig, nem lesz semmi baj!" Féltem, viszont hajtott a gondolat, megmutatom, hogy képes vagyok egyedül rá. Halasi Imre volt akkor a direktor, a bemutató estéjén tíz perccel kezdés előtt, amikor éppen remegő kézzel próbáltam magam lenyugtatni, odajött hozzám. Rám nézett: "Ne izgulj! Bízom benned, minden rendben lesz."
   Nyáron megkaptam a szerződést. A Charley nénjét csináltuk a nyári színházban, öltöztettem és egyszer csak jött a produkciós igazgató, hogy menjek föl, szerződést kell módosítani, másnaptól hivatalosan ügyelő vagyok. Madarat lehetett volna fogatni velem, nagyon jó érzés volt. És onnantól kezdve sorra kaptam a darabokat.

   - Nem elég azonban tudni, mit kell tenni, tekintélyt is kell szerezni.

   - Az persze még beletelt egy időbe, amíg sikerült kivívnom a tiszteletet. Márpedig egy ügyelőtől mindent el kell fogadni, amit mond. Ha azt mondom, hogy ez van, akkor ez van. Meg kell csinálni, akár a színpadon van bent valaki, akár a takarásban. Nyilván itt is vannak azért íratlan szabályok, amelyeket betartunk. Például a művésznőket hívjuk először, azután a művészeket, majd balettkar, énekkar, külső kisegítők. Tudni kell, mi az, amit nem illik a hangosba bemondani és a szavakat is meg kell válogatni, hiszen mindenhol hallják az épületben, sőt, most már a művészbejáró környékén kint az utcán is.

   - A határozottság mellett nagyfokú nyugodtságra is szükség van, sok múlhat ezen.

   - Valószínű, a habitusom segít, hirtelen is vagyok, de úgy érzem, ezt tudom kezelni és megvan bennem a határozottság. Próbálom mutatni, hogy én nyugodt vagyok, hiszen nyilván ezt kell sugároznom mindenkinek, akár a műszak, akár a művészek felé, de belül természetesen én is izgulok. Egy főpróbahéten azért van feszültség, de próbáljuk mindig úgy levezetni – viccelődéssel -, hogy sosem kiabálásba vagy olyanfajta veszekedésbe, konfrontálódásba torkoljon az egész, hogy ne érezzük jól magunkat.
   Szeretem, ha jó kedvvel dolgozik mindenki, hiszen egy csapat vagyunk pincétől a padlásig.
   Különösen nagy az izgalom a premierek estéjén. A legutóbbin, Selmeczi György operájának, a Veronnak bemutatóján a szerző ott állt mellettem az ügyelőpultnál. Nem bírta kintről nézni, ki-be mászkált – fogta a kezemet, miközben az övé remegett és azt vettem észre, én ettől önkéntelenül is igyekszem mind higgadtabbnak mutatkozni, míg kezd ő is megnyugodni.

   - Különböző stílusú rendezőkkel kell együtt dolgoznod, esetenként máshonnan érkezőkkel is, de itt is többen vannak.

   - A Művészeti Tanácsból mindenkinek van egy érdekes rendezési módszere. Mindegyiket szeretem és annyira egy hullámhosszra tudok velük kerülni, hogy sokszor nem is kell már kimondaniuk dolgokat. Béres Attila energikusan, lendülettel dolgozik. Keszég Lászlóval most a Mester és Margaritában végre mint színész is dolgozhattam, hiszen ő a Mester. Rusznyák Gábor mindig a végleteket próbálja megmutatni a szereplőknek, hogy azután ők maguk találják meg az utat. Szabó Máté szeret boncolgatni. Szőcs Artur ennyit szokott mondani: Megoldod. Ő ilyen.
   Mivel már régen csinálom, sokszor van, hogy a rendező felvázolja nekem, mit szeretne, és ha azt mondom, hogy meg lehet csinálni, de akkor ehhez ez és ez kell vagy esetleg egy picit módosítani kell, vagy másképp kell a díszletet megcsinálni, változtatni egy elemet, elfogadják. Ferdi (Szobonya Ferdinánd színpadi felügyelő) ugyanígy elmondja a véleményét, javaslatait. Harmonikusan, összeszokottan dolgozunk együtt vele is. A főpróbahét első napján még mi is ismerkedünk a rendes díszlettel, hiszen addig csak jelzés díszletekben folytak a próbák. Hozzá kell csiszolódnunk a darab üteméhez, a színpadon lévő művészek mozgásához, összes rezdülésüket ismerni kell, míg végül szépen összeáll minden. Ezt nagyon élvezem.

   - Sok zenés produkciót ügyelsz, operát, operettet, musicalt…

   - Amikor Ágota azt mondta, hogy operát most már nem nagyon szeretne csinálni, megkérdeztek engem. Akkor még nem tudtam kottát olvasni. Odamentem a legjobb barátnőmhöz, aki hegedűs a zenekarban és a Miskolci Szimfonikus Zenekarban is játszik, megkértem, hogy foglalkozzon velem. Autodidakta módon megtanultam a kottaolvasást. Azóta is használom, nem is csak opera előadásokban. A Déjà vu-ben például az elején elhangzik Philip Glass szerzeménye, ott minden kottára megy, csak abban tudja az ember követni a dolgokat.
   Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de nagyon kedves nekem a Veron című Selmeczi-opera. Amikor még főpróbahét előtt voltunk, a zenekartól még nem hallottam, csak a korrepetitortól, zongorán, nyilván teljesen más volt. Az egésznek a hangulata, az énekesek, minden olyan, hogy visz magával. Attól kezdve, hogy felmegy a függöny, jön az újoncok kara, majd a táncház, elindul egy pezsgés az emberben, ami tart végig. Iszonyatosan jó zene, nagyon szeretem. 2015-ben rendezte Kesselyák Gergely Puccini: Tosca című művét. Azt szerettem eddig a legjobban az operák közül, és mindaddig, míg el nem jutottunk a Veronnal a főpróbahétig, azt gondoltam, nem lesz még egy hasonló. De van. A rendezés is - Szabó Máté olyan rendező, aki szereti kibontani a szereplők személyiségét és nem is gondoltam, hogy operában erre így szükség lehet.

   - A prózai darabok közül melyik számodra az évad kedvence?
 
   - A Bolha a fülben – aki benne van, annyira könnyedén és természetesen játszik mindenki, élvezik az első pillanattól az utolsóig. Rengeteg az ajtó és nagyon sokszor nekem kell őket indítani. Pontosan ezért ebben három pultból ügyelek. Hiába kicsi a díszlet, én folyamatosan mozgásban vagyok, hogy lássam őket.  

   - Munkád hallomásból talán a nézők számára is ismert eszköze az ügyelőpult.

   - Igen, de ez nem jelenti, hogy nekem végig ott kell ülnöm. Az elmúlt években egyre bonyolultabbak az előadások technikailag. Annyi mindenre oda kell figyelni, hogy nem ülhetek végig a pultnál. Eleve nem is vagyok az a típus. Hiába tudom például, hogy ott van időben egy jelenet előtt a színész, akkor is felállok és megnézem, saját szememmel győződöm meg.

   - Hogyan kezdődik egy estéd?

  - Előadás előtt először is egy kávé vagy egy tea. Bejövök, körbejárom a színpadot, megnézem, a kellékek közül mik vannak bepakolva, a fogyó kellékek is meglegyenek. Azt is ellenőriznem kell, hogy rendesen fel van-e takarítva a színpad, hiszen van például olyan előadás, a Déjà vu, ahol az egyik képben teljes magasságában megemelkedik, ami azt jelenti, hogy hátul 180 cm magasan van a legmagasabb pontja, és ha csúszik, akkor a táncosok eleshetnek rajta. De csúszásveszély a sík terepen is van. Fontos, hogy az öltöztetők is készen álljanak a dolgaikkal. Ugyanebben az előadásban sokszor nincs idő az öltözőbe menni, itt a színpad mellett kell megoldani.
   Megbizonyosodom róla, ki az, aki itt van, díszítők, kellékesek, hangosítók, világosítók, fodrászok, öltöztetők, pirotechnika, ki a színpadmester, ezeket le kell adnom minden előadásról.

   Átnézem a példányomat, mert elég sok dolog van, amit figyelembe kell vennem. Minden darabnál akad valami speciális dolog, amire külön nagyon kell figyelni. Ismét a Déjà vu a példa, mert ennek díszletei, kellékei vannak éppen a színpadon, különleges előadás, nem támaszkodhatom arra, hogy van egy végszó (ebben az előadásban nincs próza, csak zene és tánc). Le van írva minden, mikor, hol, ki vagy mi indul. Még a rendelkező próba előtt volt egy körülbelüli leírás, de ahhoz képest sok minden változott, úgyhogy kijegyzetelgettem támpontokat. Van egy rendszer, ami alapján csináljuk a szövegkönyveket, az egyik lap mindig üres, hogy tudjak oda jegyzetelni magamnak. Mindig ki kell tapasztalnunk, mennyi az az idő, amikor hívnom kell a szereplőket vagy a műszakot. Nekem Ágota mindig azt mondta, úgy hívjak, hogy még a büféből – ami nálunk a 4. emeleten van - is ideérjen.
   Kapcsolatot tartok a nézőtéri ügyelővel. Ők és a nézőtéri dolgozók a 7 órakor kezdődő előadás előtt hatra érkeznek, akkor én már bent vagyok. Minden előadás előtt (és a szünetekben) kimegyek. A nézőtéren is mindennek készen kell állnia az előadás indításához. Ha csoportok jönnek különbusszal, esetleg kicsit késnek, és ezt jelzik, akkor eldöntöm, megvárom-e őket, vagy ha túl sokat késnek, akkor majd hátra beültetik őket. Imádom a nézőtéri néniket is.

   - Meglehetősen összetett, a kívülálló számára rendkívül bonyolultnak tűnhet a feladatod, bár a felsorolás még nem is teljes. Tegyük fel, hogy minden rendben van, elindítod az előadást. De még azután is történhet valami rendkívüli, nem várt helyzet, esemény. Egy percre sem lankadhat a figyelmed, mindent meg kell oldani, esetleg alig néhány másodperc alatt döntve, s lehetőleg úgy, hogy a néző semmit ne vegyen észre.

   - Ha valami rendkívüli dolog történik a színpadon, technikai hiba vagy megsérül bárki… be kell írnunk az ügyelői jelentésbe. A rendezőasszisztensnek szintén leírást kell adnia róla, neki viszont részletesen. Egyszer, évekkel ezelőtt még magamat is felírtam, amikor hibáztam valamit. Ha titeket felírlak, akkor magamat is, hiszen én is a „brancshoz” tartozom – így gondoltam.

   - A Producerek című musicalt nem csak ügyeled, de benne is vagy.

   - Az első olyan előadás, amiben bemegyek a színpadra. Béres Attila rendezte és rávett. Bár saját magamat, ügyelőt kell alakítanom, s csak néhány pillanat az egész, féltem tőle, de mondták a kollégák, hogy a közönséget gyakorlatilag nem is fogom észlelni az erős reflektorfényben. Így is lett.    

   - A színházi munkával járó időbeosztás nagyon erősen eltér az általában szokásostól. Neked pedig van egy kisfiad, akit egyedül nevelsz.

   - Ő szinte itt nőtt fel velem. Mindig azt mondjuk, hogy ez a második otthonunk, családunk. Másfél éves volt, amikor itt ült mellettem a Diótörő alatt. Csak pár lépésbe került volna, és bent van a színpadon, mégis nyugodt voltam, tudtam, mennyire elvarázsolja az egész. Három évesen benne volt az Illatszertárban, azóta összesen 11 előadásban szerepelt. Vártam, mikor jön el az a pillanat, amikor nem akar már ide bejönni. Most, 12 évesen, évek óta sportol és bár szeret itt lenni, úgy látom, neki az a fontosabb. De éppen ma kérdezte meg, mikor jöhet legközelebb.

   - Miközben beszélgettünk, többször „rácsodálkoztál” az üres színpadra, milyen furcsa, amikor nincs rajta nyüzsgés, élet – mondtad. A te életed pedig – teszem hozzá én - a színház. Füsti Molnár Ágotának jó szeme volt, meglátta benned az elhivatottságot.

   Utóhang: Ránéztem a színpadról a megszokott helyemre, arra gondoltam, néhány nap múlva ott ülök majd megint. Azt az előadást is te ügyeled….  

 
 

Beszélgetés Béres Attilával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával, rendezővel  (* A beszélgetés a szinhaz.org portálon is megjelent.)

Ismeretségünk a kétezres évek elejéről, Egerből eredeztethető.

Negyedévesként csináltam egy vizsgaelőadást az Ódry Színpadon, Füst Milán Lázadó című darabját. Mai szemmel már szinte érthetetlen, miért ezt, érdekes, hogy amikor az ember fiatal, akkor talán jobban érti a darabokat vagy több mindent képzel róluk. Ezt látta Csizmadia Tibor, aki szólt, hogy szervez Egerbe egy csapatot, a Máté Gábor osztály nagy részével. Kérdezte, volna-e kedvem nekem is oda menni és megrendezni a Valahol Európában című musicalt.

Ami hatalmas siker lett. A premiert hosszas álló taps követte, később a Magyar Televízió is közvetítette élő, egyenes adásban, nyitóelőadás volt a vidéki színházak fesztiválján, díjat nyert a POSZT-on.

Ez volt az első nagyszínpadi rendezésem, ráadásul zenés, amit én előtte nem csináltam. Csodálatos volt, mint az első szerelem, amit az ember nem felejt el. Az a sok gyerek inspirálni kezdett bennünket, engem, a színészeket, rádöbbentünk, hogy ők sohasem hazudnak a színpadon, mellettük nem lehet nem hitelesnek lenni. Valamint a darab nagyon jó! Nem egy „par excellence” musical – komoly történet a lehetőségeinkről, a szabadságról. Nagyon szívesen emlékszem a felnőtt szereplőkre is, Csendes Lászlóra, Kaszás Gergőre, Mészáros Mátéra, de arra is, hogy Ágoston Katika, aki azóta egészen komoly színészi karriert futott be, ott kezdte pályafutását, ahogyan a testvére Péter is, vagy Tuza Tamás táncművész – tehát többen színpadi pályára léptek. Hatással voltunk rájuk. (*1)

Valahol Európában, középen Csendes László. Az egri fotók készítője Gál Gábor.
 

A Valahol Európábant még négy egri rendezés követte.

Shakespeare: Ahogy tetszik - elevenen él bennem ez az előadás is. Visszatekintve rá nem mindenben tudtam pontosan megfogalmazni azt, amit akartam, de volt egy elképzelés, többé-kevésbé az erdő metaforájára épült. Arra, hogy az egy széttört amfiteátrum egy elhagyatott színház vagy egy régi görög színház romja, ahol újrakezdés van. Akkor nagyon erősen Tarkovszkij: Stalker című filmjének hatása alatt voltam – kicsit annak a Zónája volt az az erdő.

Ahogy tetszik - Kaszás Gergő

A végén leereszkedett a tükör a színpad elejére és ott maradt mögötte Kaszás Gergő és az ő magányossága: Inkább itt maradok, míg újra lehet rendesen kezdeni valamit.

Papp Vera és Béres Attila

 Szophoklész Oidipusz királyát nagyon szerettem. Fontos pillanat volt az életemben, Papp Verával, Görög Lászlóval, Gál Kristóffal. Majd jött a Hegedűs a háztetőn, nagy élmény volt együtt dolgozni Molnár Piroskával, Haumann Péterrel, a Budapest Klezmer Band-del. A Hegedűs a háztetőn és a My Fair Lady, utolsó egri rendezésem, végigkísérték a pályámat. A My Fair Lady-t a közönségen kívül a kritikusok is szerették, jó csillagzat alatt született. Higgins szerepében szintén Görög Lacival megcsináltam Eger után Miskolcon is. (*2)

Azután elkerült Egerből.

Igen, Pécsre. Annak a színháznak akkoriban nem volt olyan renoméja, mint az egrinek, ami igen jó hírű színház volt, de „felfutott”, jött Moha, Zsótér. (* Mohácsi János, Zsótér Sándor rendezők – J.F.) Végigkísérte az életemet ez is, hogy ha valahova mentem, ott mindig valamilyen építkezés vagy újraépítkezés folyt. Amikor például az Operettszínházba szerződtem főrendezőnek, 2006-ban, egy nagyon kedves barátom, Balikó Tamás - aki sajnos már nincs közöttünk -, szó szerint ezt mondta nekem: „Kisfiam, én is járok a kínai piacra vásárolni, de nem költöztem oda”. Ez metaforikusan sok igazságot tartalmaz. Lehetett baja a műfajjal, lehettek ízlésbeli különbségek magával a színházzal, voltak nekem is, de én mégis azt gondoltam, hogy lehet ott valamit kezdeni. 2006-ban megcsináltam a Menyasszonytáncot, a világ első klezmer-operettjét, 2007-ben a Lili bárónőt, ezek azóta is műsoron vannak. Jelentettek valamit a színházi szakmán belül, odafigyeltek rájuk. Én sosem mentem „tuti” helyre, nem volt az életemben olyan, hogy gyere ebbe vagy abba a már nagyon jól menő színházba, hanem valahogy mindig magamnak kapartam ki azt, hogy változás történjen.

Amikor Csizmadia Tibor lett az egri direktor, az első évadnyitó társulati ülésen azt mondta, szeretné elérni, hogy Egerben legyen az ország legjobb színháza. Sokan mosolyogtak ezen, de a Gárdonyi Géza Színház valóban hírnevet vívott ki magának. A Miskolci Nemzeti Színház vezetése, Béres Attila és a Művészeti Tanács ugyanezt célozta meg néhány évvel ezelőtt.

Másképp nem érdemes. Ha az ember nem tűz ki maga elé „elérhetetlen” célokat, akkor nehéz haladni. Az persze lehet szubjektív, hogy mit jelent az ország legjobb színháza, de az, hogy vannak igazán érvényes előadások, a társulatban van összetartás, strukturálisan és infrastrukturálisan is jól működik a színház - nagyon kevés pénzből -, az mindenképpen jelent valamit. Hogy rengeteg fiatal nézőnk is van, hogy jönnek kritikusok az előadásainkra, azt jelenti, valamit letettünk az asztalra, de legalábbis már van asztalunk, amire rá akarjuk tenni azt a valamit. Körbevesszük a Művészeti Tanáccsal és mindent elkövetünk, hogy valóban fel is kerüljön rá. Nincs olyan, hogy hátradől az ember. Ezek a Miskolcon eltöltött évek jelentik a szakmai életem tőkesúlyát. Jó érzés, hogy a miskolci színházról úgy beszélnek, ahogy.

Harold Pinter: Hazatérés - rendezte Ascher Tamás
Gáspár Tibor, Simon Zoltán, Görög László, Fandl Ferenc 
Fotó: Éder Vera

 

Világosan érzékelhető az intelligens, nyitott, a sikerekre büszke, de a színház iránt alázatos, elhivatott légkör.

Ez nagyon fontos. Aki délelőtt és délután próbál, este előadása van, szinte az egész napját itt tölti a színházban, annak ezt az időt rosszul eltölteni, rossz hangulatban, rossz előadásokban nem lehet és nem szabad. Amúgy is, csak az tudja szívből csinálni, aki tényleg hivatásának tekinti. Színházat csinálni csak szeretve lehet, úgy nem, ha az embernek nincs különleges szerelmi viszonya vele. Csak mesterségként művésznek lenni nem lehet. A megfelelő légkör megteremtésében nyilván az igazgatónak is hatalmas felelőssége van.

Mel Brooks: Producerek - rendezte Béres Attila
Czakó Julianna
Fotó: Gálos Mihály Samu

 

Nem csak a nézők közt sok fiatal, de a társulatban is. Jó látni, ahogyan a generációk összehangolódtak, harmonikusan tudnak együttműködni.

Mikor idekerültünk természetesen volt súrlódás. Minden társulat, amikor egy kicsit megújul, új emberek jönnek, természetes folyamatként elindul egyfajta helyezkedés, megmutatom, mit tudok. De a mi elképzeléseinkben mindig az volt és van, amikor évadot tervezünk, hogy minden színésznek legyen legalább egy olyan feladata az évadban, amiért érdemes ezt a szakmát csinálni, ami valamilyen fajta elégedettséget tud okozni. Az, hogy az egyik előadásban valaki főszerepet játszik, de a másikban kis szerepet, természetes kell, hogy legyen, hiszen senki nem „főszereplő szakon” végzett. Egyensúlyt próbálunk fenntartani. Ne legyen kialakult rendszer, amelyben vannak állandó fő- és állandó mellékszereplők. Meg kell lepni időnként a színészeket azzal, hogy mire képesek. Legutóbbi bemutatóink közül például Szomory Dezső Hermelinjében lenyűgöző, iszonyatosan nagy drámai színészi alakításokat láthat a közönség. Ma már ritkán lehet látni ilyen formájú előadást, amelyben ennyire jelentőségteljes a színészet. Ha van a szó legnemesebb értelmében konzervatív előadás ma Magyarországon, akkor ez a Mohácsi János által rendezett Hermelin.

Szomory Dezső: Hermelin - rendezte Mohácsi János
Harsányi Attila és Mészöly Anna
Fotó: Éder Vera

Itteni előadásokról beszélgetve sokszor előkerül a "nagyon mai" értékelés.

Örülök ennek. Először a Kivilágos kivirradtig-nál volt ilyesféle tapasztalásom, ami jelmezében, díszletében, zenéjében, nyelvezetében abszolút hagyományos, Móriczot hűen követő előadás volt - és mégis iszonyatosan mai. A mai keserű létezésünkről, mindennapjainkról. Egy színház két dolgot kell, hogy tudjon. Az egyik, megszólítani konkrétan az aznap esti nézőt. Ehhez érzékenység kell. Meg lehet hatni egy embert panomtikummal is, de az egy pillanat. Folyamatos hatást csak akkor tudsz elérni, ha az ő problémájával foglalkozol. A másik az, hogy egy színháznak, amely nem kritikusan néz a társadalmi-politikai mozgásokra, nem szarkazmussal, iróniával, de mindenképpen humorral - bármilyen politikai hatalom is legyen -, ha nem tükör, akkor nincs értelme. Nem érdemes csinálni. Az élő színháznak az a varázsa, hogy nyers, kritikus, mai gondolatokat fogalmaz meg. Ez nem azt jelenti, hogy minden este aktuálpolitikát űz. Nyilván, ha kell, azt is, de a társadalom érzékenységét kell valahogyan megragadni. Ha egy nézőt – különösen egy fiatalt – le akarsz kötni több órán keresztül, miközben mondjuk a 16. századi szerelemről beszélsz, ha megcsináljuk, mondjuk a Rómeó és Júliát, ha nem a mai fiatalok szerelmi problémáiról, az elmagányosodásról vagy a késő-kamasz tehetetlenségről, bizonytalanságról szólsz, akkor hogyan szólítod meg őt? Vagy ha nem arról szól az előadás, hogy a kőbevésett gyűlöletnek esik áldozatul a két fiatal – és most nem politikáról beszéltem -, akkor hogyan ragadjuk meg a nézőt? Szerencsére, úgy tűnik, mi jó úton járunk.

A Vállalkozók Országos Szövetsége Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Szervezetének elnöksége Príma Díját néhány hete a Magyar színház- és filmművészet kategóriában a Miskolci Nemzeti Színház direktora kapta.

Örültem neki. Azt gondolom, alapvetően azoknak a munkatársaimnak szól, akikkel itt, ezeken a deszkákon megvalósítottuk azt az álmot, amit hat évvel ezelőtt kezdtünk el.

Miskolcon, sőt a megyén túlról is járnak ide nézők. Hogy honnan, erről folyik egy reprezentatív kutatás.

Egy szociológus hallgató fogja majd feldolgozni az eredményeket. Döbbenetes, de örömteli – még Szombathelyről is vannak többen, akik ide járnak színházba. 

Az előadások nívója ugyan önmagáért beszél, de figyelemre méltó a színház menedzselése, a marketing, a rendszeres és gyakori direktori interjúk, a közösségi oldalak kreatív használata és számtalan más ötlet.

Manapság ez hozzátartozik. Abban igaza van a szkeptikusoknak, hogy estéről-estére hihetetlen küzdelmet kell folytatni a nézőért. Érdekeltté kell tenni. Fel kell hívnunk magunkra a figyelmet. Igyekszünk mindent megtenni, a buszok és villamosok oldalán feltűnő reklámunktól a piros szíves matricákig. Utóbbi még csak apró előhírnöke egy tavaszra tervezett kampánynak: Terjeszd a kultúrát! Előre kell néznünk a napi gondok közepette is folyamatosan. Azt szoktam mondani – és ezt a műszakiak és mások is sokan átvették már itt a színházban -, hogy probléma nincs, csak különféle megoldások. Problémát legfeljebb az jelenthet, hogy melyik megoldást válasszuk. Engem a megoldásokkal keressenek, ha nem tudnak választani közülük, akkor majd megtesszük együtt. Igazgatóként az ember naponta vagy nyolcvan ügyben dönt és ebből tízben nagy a felelősség, de meg kell hozni a döntést. Az elején nehéz volt nemet mondanom, de rájöttem, adott esetben sokkal rosszabbat teszek, ha nem mondom ki.   

Közeledik a színház kétszáz éves jubileuma. A tervezett ünnepség is megkívánja az időben elkezdett előrenézést.

A mai magyar határokat nézve ez az ország első és azóta is állandóan működő kőszínháza. Európában is kevés ilyen van. A kolozsvári egyébként megelőz, hiszen 1792-ben nyitotta meg a kapuit, a miskolci 1823-ban. Én azt gondolom, nemzeti kérdés, az ország ünnepe kell legyen, hogy az első kőszínháza 200 éves. Sok tervünk van, néhányat felsorolok. 2023. augusztus 24-én délután 6 órakor (ekkor nyílt meg a színház 200 éve) Kisfaludy Károlynak A tatárok Magyarországon című darabját, az akkori nyitódarabot szeretnénk eljátszani, nyilván a mai színházhoz közelebbi formában megmutatva. Annak a napnak az éjszakájára egy fáklyás-maszkos felvonulással induló - a velenceiekhez hasonló – nagy karnevált szeretnénk. Az egész éves rendezvénysorozat keretében ősszel a magyarországi nemzeti színházakat látnánk vendégül egy hétre és az a tervem, hogy valamennyi igazgatóját megkérem arra, hozzanak létre egy olyan előadást, ami valamilyen módon reflektál erre az évfordulóra. Az őszi fesztivál után télen a határon túli magyar színházak közül hívnám ide a 100 évnél idősebbeket (mert az összest nem lehet). 2024 tavaszán pedig egy hagyományteremtő fesztivál következne, az európai művészszínházakat látnánk vendégül Miskolcon, letéve ezzel egy évenkénti, 5-7 napos fesztivál alapjait. Az egész eseménysorozatot az egyik legidősebb testvérünk előadásával zárnánk, ez a londoni Globe Theatre. De lesz a 200 év tiszteletére könyvkiadás, drámapályázat is. Ez dióhéjban a terv, amely ott van már a polgármester és az illetékes államtitkár asztalán. Nem kevés pénz, a gazdasági háttérről most folynak a - nem könnyű – tárgyalások. Az biztos, hogy mi mindenképpen jelentőssé fogjuk tenni ezt az ünnepet, ha nem kapunk rá előtámogatást, akkor még több ötlettel.

Problémát „csak” a megoldások közötti választás jelenthet.

Igen! De szép lenne, ha minden az előzetes tervek szerint alakulhatna, megmutatva kicsit a Miskolci Nemzeti Színház irányultságát is, tehát hogy egyszerre európai, nemzeti, művész- és népszínház.

*1 Húsz percig zúgó taps:  
*2 Miskolcon karcosabb lett: 

Gratulálok ! Jó volt olvasni, kicsit visszamentem az időben. A tervekhez mindenben sikeres együttműködést kívánok és legyen tőle hangos a SZAKMA is. Joggal lehettek büszkék Attila a munkátokra! Teljes mértékben egyetértek Veled - " Színházat csinálni csak szeretve lehet " - s mindegy is milyen poszton tevékenykedik valaki, mindenkire igaz. Abban is osztozunk, hogy : " Csak mesterségként művésznek lenni nem lehet " Igen, ehhez szükséges a hitelesség és az alázat. Tanultam is Tőled a "főszereplő szak" kifejezést. Tetszik. Ezeket a szereposztásoknál a néző is érzi. Volt igazgatóm Gali László mondta a pályáztatások alkalmával, hogy igazgató szak még nincs a Főiskolán. De az Egyetemen sem vezették be. Ezt a gyakorlatban kell megtanulni. Ahogy érzékelem, Te megtanultad. Gratulálok !